20. fejezet - Elválás?

- Hogy mi?! – hördült fel Orsi a kérdés hallatán. – Hogy itt? Hát... Kellan, meséld már el nekünk légyszi, hogy miért aludjunk itt, mikor otthon is megtehetjük?

- Hát... – kezdett bele motyogva a nagydarab srác, de szemmel láthatólag semmi értelmes válasz nem jött ki a torkán.

- Azért – kontrázott Rob barátja megmentésére –, mert ti sem akarhatjátok azt, hogy Ottóék – fintorogva ejtette ki a nevet – esetlegesen meglátogassanak titeket, miközben ti mélyen alszotok?

- Igen, úgy ám! Jól beszél! – harsogta Kellan, mert abban a hitben volt, hogy a lányok sokkal könnyebben beadják a derekukat, ha ordít.

- Nos... Én nem tartom valószínűnek, hogy meglátogatnának minket... Meg amúgy is, aludjunk itt? Ahol minden tele van szeméttel, és hatalmas a felfordulás? Nem, köszi – válaszolta Eszti Rob érvére.

- Áh! Ez nem kifogás. Van olyan szobám is, amiben nincs ekkora... rendetlenség. Csakis nektek tartom fent! – Kellan arcán hatalmas vigyor terült szét, amint ismertette ezt a tényt a lányokkal.

- Nem is tudom – fordult Orsi barátnője felé; és természetesen, magyarul szólt hozzá. – Tényleg sok volt az éjszaka, és az is lehet, hogy jobb lenne itt tölteni a... reggelt. De... Ez nekem olyan furcsa. Biztos vagyok benne, hogy sántikálnak valamiben, most nézz rájuk... – Eszti így is tett, de a két tétlenül álldogáló srácon nem vett észre semmilyen különleges dolgot. – Mikor voltak ők ártatlan kisangyalok?

- Igazad van... – válaszolta elmerengve a szólított. – De... Hát, én komolyan nem tudom. Tök kedves tőlük, hogy ezt így felajánlották, de... Gondolod, hogy egész nap itthon maradnak? Mert ha nem, akkor... Tudod, arra gondoltam, hogy...

- Sam és Clover bevetésen! – nevetett fel Orsi csillogó szemekkel, majd a fiúk felé fordult, és egyszerűen közölte velük a döntést. – Maradunk!

- Remek! – Kellan teljesen felélénkült, és megkerülve a lányokat gyanúsan méregető Robot, el is kezdte kalauzolni vendégeit egy másik, sokkal tisztább és rendezettebb szoba irányába. – Remélem nem gáz, ha egy ágyban kell aludnotok – kezdte kicsit zavartan, de abba is hagyta a lányok döbbent kifejezését figyelve, mikor azok benyitottak ideiglenes szobájukba.

- Öh... Nem, dehogy... – A lányok leesett állal bámulták azt az ágyat, amin majd osztozkodniuk kell. Az a helyzet, hogy abban az ágyban még mind a négyen is simán elfértek volna, mindenféle nyomorgás nélkül, akkora volt.

- Kel, tudsz adni valami pólót, amiben alhatunk? – kérdezte Eszti.

- A szekrényben vannak régebbi ruhák. Nyugi, ki vannak mosva.

- Köszi, Kel, asszem’ nem lesz gond – mondta Orsi, majd behúzta Esztit a szobába, és egy vigyorral kicsukta Kellant, aki épp szóra nyitotta volna a száját.

- Akkor... jó éjt! – hallatszott át Kellan hangja a csukott ajtón, majd némi csoszogás, és végül az egyre halkuló lépések jelezték, hogy a srác már nem áll az ajtó előtt.

- Jézusom, mekkora szoba – ámuldozott Eszti.

- Hát, valahogy úgy – értett egyet Orsi is. – Nekem otthon kábé a szobám akkora, mint ez az ágy. Na, de mindegy is. Most reggel kilenc van. Vagyis lesz mindjárt, de az már mellékes.

- Szerintem aludjunk pár órát, mondjuk, húzzunk telefont kettőre. Úgy rémlik, a fiúk ezen a héten délután forgatnak – mondta Eszti egy ördögi vigyor kíséretében.

- Remek. Na, akkor gyere, osztozzunk meg ezen a kicsi ágyikón – kuncogott Orsi. – Ne aggódj, majd vigyázok, hogy ne lökjelek le.

- Helyes! – kontrázott Eszti. – Ezt el is várom.

Gyorsan ledobálták a ruháikat, kerestek egy-egy hatalmas, Kellan-méretű pólót a szekrényben, majd pár percen belül már ájulásszerű álomba is merültek, annyira el voltak fáradva.

A telefon kegyetlenül keltette őket, pontban kettőkor.

- Nem akarok! Még egy kicsit! – nyüszítette Orsi, miközben kinyomta az ébresztőt. Felült az ágyban, és próbálta nyitva tartani a szemét, ami pedig minden erejével azon volt, hogy lecsukódjon. Nyújtózkodott egyet, majd elkezdte a hatalmas paplan alatt Esztit keresni. Nem hiába, akkora ágyban tényleg simán elveszett a pöttöm lány...

- Eszti! Hé, fel kéne kelned! – motyogta Orsi még félálomban. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót barátnőjéről, akinek azonnal felpattantak a szemei.

- Ez nem ér! – mondta, majd finoman meglökte barátnőjét. – Te tudod, milyen korán van még?

- Igen! Pontosan két óra van! – válaszolta a lány, majd kimászott az ágyból. – Gyere, és igyunk egy kávét!

- Rendben. Az most nagyon kell.

Botladozva, és inogva sétáltak le a konyhába, kezükben a telefonjukkal, ami azért volt ott, mert szerettek volna lebonyolítani néhány hívást. Nem kis meglepetésükre azonban nem voltak egyedül a házban. A két fiú fogadta őket, friss kávéval a kezükben.

- Úgy gondoltuk, hogy ennyivel tartozunk – mondta Kellan, miközben letette eléjük a bögréket az asztalra.

- Ennyivel? – kérdezett vissza Orsi felvont szemöldökkel. – Ennél sokkal többel!

Kellan erre a kijelentésre teljesen lefagyott, és csak bámult maga elé. A többiek kis naivan azt hitték, hogy Orsi mondandója zaklatta fel ennyire, de ez közel sem volt így.

- Hé, haver, mi a baj? – kérdezte Rob, miközben finoman oldalba bökte. Kellan nagy nehezen elfordította a tekintetét a lányokról, és csillogó szemekkel, elködösült tekintettel Robra nézett.

- Azt ugye vágod, hogy az én pólóm van rajtuk, ami még a térdükig sem ér le? – suttogott a srác, nem akarta, hogy a lányok ezt meghallják.

- Nem mondod... – kezdte Rob, de amikor rájuk nézett, elakadt a szava. Neki is feltűnt. – Mennünk kell. Most azonnal!

- De hát miért? – Kellant a sírás kerülgette, hogy Rob ilyen csúnya módón szeretne kitolni vele.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért... – De egy röpke pillanatra ő is elkalandozott, és figyelmét a lányokra irányította. Majd megrázta a fejét, hogy némiképp kitisztuljon az agya. – Most!

A feszült csendet csak Eszti telefonjának csörgése szakította felébe; Zsuzsi volt az. Ami csak egyet jelenthetett... Felcsendült a Bonnie és Clyde...

- Áhá! – Kellan olyan átszellemülten és diadalittasan mutogatott Eszti felé – aki épp felvette a mobilját, és álmosan tudatta Zsuzsiékkal, hogy nincs semmi baja, de nagyon jó társaságot talált, akik lekötik minden idejét –, mintha valami rejtély megoldására jött volna rá. A többiek úgy néztek rá, mintha megbolondult volna, de aztán gyorsan felvilágosítást adott hirtelen kitörésére. – A szám! Megígértétek, hogy lefordítjátok! – Megint nem bírt magával, és kiabálva, hadonászva, csillogó szemekkel adta elő kérését.

- Jaj, haver... Ne szórakozz, inkább induljunk már – kezdte volna Rob, de Kellan leintette.

- Ugyan, még simán ráérnénk egy óra múlva is elindulni. Tudod, hogy ilyenkor még úgysem kezdünk soha, csak odarendelnek minket. Szóval – fordult a lányok felé – kezdhetjük is.

- Aj, most? Még fel se keltünk – nyöszörgött Orsi, de Kellan bánatos kiskutyaszemekkel pislogott rá.

- Megígértétek!

- Jól van, jól van, csak ne bámulj így – kérte Eszti, aki időközben letette a telefont, és bekapcsolódott a társalgásba.

- Juhéj! – bokszolt Kellan a levegőbe, majd levágta magát a konyhaasztalhoz, aztán szépen sorban a többiek is csatlakoztak hozzá – Rob teljesen közönyösen, a lányok pedig halálosan fáradtan. – Hajrá, indítsátok el a zenét!

Eszti pár másodperc pötyögés után meg is találta a keresett számot a telefonján, és elkezdték lefordítani a szöveget. Mivel a lányok még eléggé kómásak voltak, ez elég döcögősen ment, és néhol elég nagy marhaságokat sikerült mondaniuk. Volt, hogy kijavították egymást, de legtöbbször még csak fel sem tűnt nekik, hogy miket mondtak, így születhettek meg ilyen gyöngyszemek, mint:

„Mindent szabad, csak fogd a szemem!”

„Küzdd át magad velem az éteren!”

„Nem kell, hogy félj, majdnem tele a vár”

„Előttünk van még pár tatár.”

- Te haver, mi az a tatár? – kérdezte halkan Kellan Robtól.

- Nem tudom, de nem is érdekel – válaszolta morogva, majd hangosabban, bár még mindig eléggé ingerülten – immár a lányoknak címezve – még hozzátette: – Azt nem is úgy kell ragozni. Tiszta hülyeségeket beszéltek. Eszti, az nem had, hanem has. Meg különben is... Mi értelme van annak, hogy „fogd a szemem”? Kellan, nem tudom, miért problémáztál ennyit ezért, de te is láthatod, hogy egy nagy marhaság az egész!

A többiek leesett állal figyelték Rob akcióját. Ez nagyon nem volt szép a kis nyelvész zsenitől, ez kétségtelen.

- Rob! – kiáltotta Eszti, majd felpattant az asztaltól, és odalépett a srác elé. – Te mit képzelsz magadról? A helyedben én egyáltalán annak is örülnék, hogy megérted, mit akarok mondani! Nem beszélhet mindenki olyan helyesen, mint te! Én nem vagyok angol, sőt, színész sem, ergo, annak is örülök, hogy ilyen szinten tudok! De látom, ez téged baromira zavar... De tudod mit? Nekem nem teszel azzal szívességet, hogy vagy! Teljesen tökéletes volt az életem az előtt is, mielőtt te megjelentél volna benne. És marhára nem vagyok kíváncsi a kritikáidra, nem kértem belőlük! Neked kezeltetni kéne magad. – Eszti kiakadt. Egyre durvább dolgok buktak ki belőle, a többiek pedig letaglózva hallgatták, szólni sem bírtak. – Olyan rohamok törnek rád, amikkel nem tudsz mit kezdeni. Most ez mire volt jó? Te magad sem tudod! Elegem van! – ordította végül, majd hátat fordított mindenkinek, és felrohant az emeletre.

- Hűha... – ámuldozott Orsi, majd összeszedve magát Rob felé fordult, aki üveges tekintettel bámult maga elé. – Rob, ez nem volt szép. Miért kellet megint bántanod? Emlékezhetsz rá, a múltkor is tök kiakadt, amikor valamit mondtál neki...

- Orsi, ebbe nem kéne beleszólni – morogta indulatosan válaszul.

- Mi az, hogy nem? – csattant fel a szőke lány.

- Rob, ne ess túlzásokba! – szólt barátjának Kellan. Bántotta őt is, hogy Rob jogtalanul beszél így velük.

- Mondd csak, még mindig nem vetted észre, hogy milyen érzékeny? – folytatta a kioktatást Orsi. - Nem igazán tűri, ha valaki így bánik vele... És ez természetes! Megértem, hogy nem volt kedved hozzá, hogy meghallgasd ezt a számot, de legalább a barátod kedvéért tedd meg, ne a mienkért. Ha más nem, ő legyen annyira fontos, hogy szó nélkül, csendben megvárod. Nemde? – Majd válaszra sem várva felállt az asztaltól, és Eszti után indult az emeletre. A lépcső aljából még visszafordult, majd szenvtelenül beszélni kezdett. – Kel, a pólóidat elviszem, és majd kimosva visszapostázom. Gondolom nektek indulnotok kéne, de ha nem gond, mi még egy kicsit maradnánk rendbe szedni magunkat, utána elhúzunk. Kulcs, vagy valami, amivel bezárhatjuk az ajtót?

Kellan egyre riadtabb fejet vágott, mert nem tetszett neki, amit Orsi mondott. Teljesen úgy hangzott neki, mintha a lányok nem akarnának velük többet találkozni, de most nem akart visszaszólni semmit, inkább nagy bölcsen csak hagyta, hogy maguktól lenyugodjanak.

- Jól van, semmi gáz. – Felállt, majd odament a lányhoz. Egy kis asztalról felemelt egy színes kulcscsomót, majd magyarázni kezdett a lánynak. Orsit mulattatta, hogy színes jelölők vannak a kulcsokon, de nem mutatta ki. – Figyelj, a bejárati ajtón a felső zár a kék, az alsó a zöld. Könnyű megjegyezni, mint az ég, meg a föld. A kapu meg a piros – mondta, majd a lány kezébe nyomta a kulcsot, direkt a lány kezéhez is hozzáérve, és kissé szomorkásan nézve rá.

- Köszi – suttogta Orsi, majd jobb meggyőződése ellenére, nehéz szívvel nyomott egy puszit a srác arcára, és felszaladt az emeletre. Másodszorra sikerült is visszatalálnia a kölcsönkapott szobájukba, ahol rá is lelt barátnőjére.

Eszti az ágyon ücsörgött, felhúzott térdeit átkulcsolva, és könnyes szemekkel bámult maga elé. Felpillantott, mikor Orsi belépett a szobába, de nem mozdult meg, csak akkor, mikor a lány melléült az ágyon, és átölelte. Eszti viszonozta az ölelést, majd sírós hangon kezdett panaszkodni.

- Olyan hülye... Mindent képes elrontani... Nagyon kedvelem mindkettőjüket, de én nem bírok ilyen légkörben megmaradni... Nem bírom ki... – Eszti teljesen kiborult, és sírva fúrta arcát Orsi vállába, miközben barátnője simogatta a hátát, és csitítgatni próbálta.

- Sajnálom – mondta neki Orsi, és így is gondolta. De titkon bűntudata volt, amiért nem tud erre a helyzetre megfelelő szót használni. Ki akarta fejezni az érzelmeit, de nem sikerült neki. – Basszus, de komolyan! Még Kellan is teljesen ledöbbent, csak nézett bambán. Hülye Rob! Mi a francért volt ez neki jó?

- Nem tudom – szipogta Eszti. – De nem is érdekel. Most öltözzünk fel, és húzzuk el a csíkot. Robot biztos rohadtul zavarni fogja, ha húsz percnél többet töltenénk itt el.

- Jaj, ne beszélj már zöldségeket! – tromfolta le Orsi barátnőjét. – Most biztosan csak... úrrá lett rajta valami hiszti-hormon... De tudod te is, hogy ő nem ilyen.

- Nem? Igazán? Nem a frászt nem ilyen! De nem is érdekel... Leszarom – fejezte be a mondandóját, majd nagy nehezen abba hagyta a pityergést, és a fürdő felé vette az irányt. Emlékezett még reggelről, hogy benyitottak, amikor keresték a fiúkat.

Mire Eszti visszatért a „szobájukba” Orsi nem volt ott. Kíváncsian, és rosszallóan indult el hát barátnője keresésére, akit meg is talált Kellan hálójában.

- Te meg mit művelsz itt? – kiáltott rá a földön ülő, képeket nézegető lányra. – Mennünk kell innen!

- Esztii – visította Orsi. – Ezt nézd meg! Halálos... Képek Kellanról... És minden másról!

- Nem érdekel... Vagyis, érdekelne, de nem most... Csak... Majd szólj, ha végeztél... – mondta elkeseredetten, majd kifelé indult volna, de Orsi megakadályozta.

- Hé! Én nem engedem, hogy egy ilyen incidens miatt elmenjen mindentől a kedved. Te is tisztában vagy vele, hogy úgyis bocsánatot fog kérni, és eljátssza, hogy mindent megbánt... Most pedig gyere, és nézzük meg azokat a képeket! Kel suhanc korából maradtak hátra, hidd el, megéri látni őket!

- Na, jól van... – adta meg magát Eszti. – De, csak mert ilyen szépen kérted!

Körülbelül tíz perc telt el azzal, hogy végignézték a képeket, majd visszatették őket a helyükre. Most Orsi vette birtokba a fürdőt, addig Eszti lement a földszintre, és bosszúra szomjazva cselekedett. Papírt és tollat keresett, majd írni kezdett.

Kellan!

Én nem akartam előtted jelenetet rendezni, szóval nagyon-nagyon sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Te lennél az utolsó, akinek szeretnék ártani... Köszi, hogy hagytad, hogy itt aludjunk, ezért nagyon hálásak vagyunk neked! Ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor csak szólj, és repülök! :) Neked nagyon szívesen! :) Remélem, még beszélünk majd a jövőben! :)

Sok-sok puszi, Eszter

Miután végzett a levélkével kiragasztotta azt a hűtőre, jól látható helyre.

- Ezt neked, Pattinson! – morogta, majd visszaindult az emeletre.

Orsi épp akkor jött ki a fürdőből, amikor Eszti is felért az emeletre. Együtt visszamentek a szobába, gyorsan összekészülődtek – Orsi elrakta a pólókat is –, majd kimentek a kertbe. Amíg Eszti hívott egy taxit, addig Orsi bezárta az ajtót, majd – jobb ötlete nem lévén – zsebre rakta a kulcscsomót, azzal a gondolattal, hogy majd a pólókkal együtt visszaadja Kellannek. Másnak valószínűleg egyből a kulcsmásolás gondolata fordult volna meg a fejében, de Orsinak ez eszébe sem jutott. Nem akart visszaélni Kellan bizalmával.

- Figyelj – fordult Eszti Orsi felé. – Én most szerintem hazamegyek Öcsiékhez, mert elég rég láttam őket, te meg menj haza Seanhoz, és pihenj le ott. Én is összekészülődök kicsit, meg elpakolok néhány cuccot, aztán este átmegyek hozzátok, mit szólsz? – kérdezte.

Orsi furcsállta, hogy Eszti nem akar egyből vele tartani – valahogy sántítósnak érezte a kifogásait, de arra a következtetésre jutott, hogy a lány egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért halvány mosolyt varázsolt az arcára, majd beleegyezett. Úgyis rég volt már kettesben Seannal is, pedig elvileg miatta is jött Londonba. De milyen furcsa is lesz... Mióta megismerte Esztit, szinte nem is töltötték külön az idejüket, már teljesen összenőttek, mint az ikrek. Pedig annyira nem is volt olyan régen.

* * * * *

Orsi egész délután csak lézengett a lakásban, ami Seannak is feltűnt. Próbált vele beszélgetést kezdeményezni, de a lány csak egy-két szavas válaszokat adott neki. Nem tudta elképzelni, mi történt, de a lány teljesen kifordult magából. Sejtette, hogy az a két sztárpalánta művelt már megint valamit, de nem tudta, hogy kérdezzen rá a lánynál. Nem akarta megbántani, de rossz volt nézni. Egy darabig magában tanakodott, aztán erőt vett magán, bekopogott a lány szobájába, majd a halk „szabad” után belépett.

Orsi az ágyon feküdt, és zenét hallgatott, de amikor Sean belépett, kikapcsolta a magnóját, és felült.

- Szia! – Megpróbált Seanra mosolyogni, és többé-kevésbé sikerült is neki, de a fiú átlátott az álcán. – Mizújs?

- Hm... Érdekes... – kezdte Sean elgondolkozva.

- Mi? – kérdezte Orsi kíváncsian.

- Az, hogy én is pont ezt akartam tőled kérdezni? Hogy mi baj történt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Orsi közbe akart szólni, de Sean elvágta. – Ne! Ne mondd, hogy semmi, kérlek. Látom, hogy van valami baj. Ugye tudod, hogy velem bármikor beszélhetsz, ha szeretnél? – Sean egy darabig szomorúan fürkészte Orsi arcát, majd felállt, és elindult kifelé a szobából, de aztán egy halk hang megállította.