21. fejezet - Jótékony pofonok

- Haver, tényleg ne haragudj, hogy már megint nálad dekkolok... de most valahogy nincs kedvem, meg hangulatom egyedül ücsörögni a sötétben, kussban – kezdett Rob magyarázkodni, mikor beléptek Kellan házába.

- Jó’van, ember, semmi gáz. Ne csinálj már ebből ekkora ügyet. Eddig is éjszakáztunk már egymásnál, nem? Ezért vagyunk barátok... – Kellan megint lazára vette a figurát. - Na, gyere már beljebb, ne legyél már ilyen idióta – szólt rá Robra, amikor meglátta, hogy az még mindig a bejárati ajtó mellett ácsorgott. – Ne csinálj már úgy, mintha idegen helyen lennél. Jézusom, ennyire nem lehetsz szerencsétlen.

Rob teljesen megdöbbent, nem szokott hozzá, hogy pont Kellan ossza ki ennyire, de csak morgott valamit az orra alatt, levette a cipőjét meg a kabátját, majd bement a nappaliba.

- Kérsz egy sört? – kérdezte Kellan, miközben a konyha felé vette az irányt.

- Ja, kösz haver, az most jól esne – kiáltotta Kelnek Rob. Már épp leült volna a kanapéra, mikor érdekes, elfojtott kiáltást hallott a konyha felől. Felállt, hogy megnézze, mi lelte Kellant. – Jól vagy? – kérdezte Rob, mikor már a konyhaajtóban állt.

- Persze, persze – válaszolta Kel, majd hirtelen megfordult, és valamit a háta mögé dugott. Feltűnőbben nem is csinálhatta volna.

- Mi az? – kérdezte gyanakodva Rob, és közelebb lépett Kellanhez.

- Öö... semmi – mondta a gyanúsított. – Meglepetés!

- Muti – kérte Rob kinyújtott kézzel.

- Ne! Csak egy... öö... bevásárló lista. – próbálkozott Kellan újra.

- Kel... – kezdte Rob vészjóslóan.

- Csak egy levél... anyukámtól. – Kellan igyekezett még menteni a menthetőt, de egy dologról megfeledkezett. Hogy nem tud hazudni.

- Kellan, ne próbálkozz. – Robert enyhén lesajnálón tekintett barátjára. – Anyukád nem is ebben a városban, de még csak nem is a kontinensen lakik. És fél éve nem járt itt. – Rob most már tényleg kíváncsi, és mérges is volt, mert Kellan nem akarta neki megmutatni, amit rejtegetett. – Szóval? Ide vele!

- Jaj, Rob! Miért vagy mindig olyan kíváncsi? Nekem is lehetnek olyan intim, és bensőséges dolgaim, amit nem akarok a világ elé tárni – magyarázkodott Kellan, és próbálta minél apróbbra gyűrni a cetlit a kezében. Válaszul csak mérges pillantásokat kapott Robtól, barátja így közölte vele, hogy esze ágában sincs feladni.

- Kellan! Ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor hazudsz. Például most is. Nem tudom, hogy mit titkolsz előlem, de ne húzz már tovább, mutasd meg! – Rob tajtékzott a dühtől, alig tudta magát visszafogni.

De Kellan csak ingatta jobbra-balra a fejét.

- Na, jó – fújta ki Rob az eddig bent tartott levegőt. – Akkor elárulom Orsinak, hogy teljesen belezúgtál. – Mondandója nyomatékosítására előkapta telefonját a zsebéből, majd a nevek között kezdett keresni.

- Hogy mi?! – hördült fel Kel. – Nem hinne neked...

- Ó, igazán? Próbáljuk ki! – Rob a füléhez emelte a telefont, majd a drámai hatás miatt várt néhány másodpercet.

- Rendben! – kiáltotta végül indulatosan Kellan. – Megmutatom, csak tedd le!

- Na, ezt már szeretem... Most pedig add ide!

Kellan félénken, és tétován nyújtotta át barátjának a cetlit.

- Ah, egy levélke! És ezt miért nem láthattam? – kérdezte Rob felvont szemöldökkel, majd a következő pillanatban teljesen elnémult. Olvasni kezdett.

- Hát... Izé... Látod, hogy semmi érdekes sincs benne! – bizonygatta Kel, és majdnem kikapta a levelet a teljesen leblokkoltan olvasó Robert kezéből, de az kitért az útjából. – Ne csináld már ezt! Ez csak egy... Nos, egy...

- Egy micsoda? – kiáltotta Rob, majd az asztalra vágta a levelet. – Ha van ésszerű magyarázatod, akkor ki vele! Csak egyetlen értelmes indokot mondj arra, hogy ne húzzak be egyet!

- Hogy mi? – Kellan hirtelen fel sem fogta, hogy Rob mit mondott neki.

- Jól hallottad! – kiáltotta Rob, és fenyegetően indult meg a nem elhanyagolható méretekkel rendelkező barátja felé. Kellan még mindig leblokkoltan állt Rob előtt, csak habogott össze-vissza.

- Rob, ne szórakozz... Félreérted, ez... Nem történt köztünk sem... – BAMM! Rob ökle hangos csattanással landolt Kellan jobb szeme alatt az arcán, mire hatalmas főhősünk tántorogva esett neki a konyhapultnak. A másodperc töredékéig meglepve nézett Robra, hogy az képes volt megütni, de mikor látta, hogy barátja épp a második egyenesét készül bemosni neki, védekezésbe kezdett, és – BUMM! – irdatlan nyaklevest adott Robnak.

- Áúú! – Rob a fejét fogta, mert az agya épp ide-oda pattogott a fején belül az óriási ütéstől, és szeme előtt apró színes pöttyök táncoltak. Most esett le neki, hogy lehet, nem a legjobb embert akarta megverni. Kellan kihasználta a beállt szünetet, majd megfogta Rob karját, és a nappaliba rángatta az engedelmesen lépegető és közben nyöszörgő srácot.

- Na, most szépen leülsz – lökte le Robot a kanapéra egy mozdulattal –, és elmagyarázod nekem, hogy mégis hogyan gondoltad azt a bizonyost „afféromat” Esztivel. – Kezével mutatta a macskakörmöket a levegőben. – És főleg, hogy nekem arra mikor lett volna időm és lehetőségem.

Rob csak tátogni tudott – egyrészt mert még mindig csillagokat látott, másrészt mert most már ténylegesen átgondolta a helyzetet, és belátta, hogy barátja valóban igazat mondhatott. De úgy tűnik, hallgatása nem volt elég Kellannek, mert azt csak állt vele szemben, mellkasa előtt összefont kezeivel. Ezzel a beállással elsőre is bármelyik diszkóba felvennék kidobófiúnak, az tuti, így nem volt benne semmi fura, hogy kissé megfélemlítőleg hatott ez Robra is.

- Sajnálom, haver... – motyogta Rob, majd a fejét fogta, ahol az ütés érte őt. – Csak... Túlságosan is elvakított a féltékenység, és az a levél... Pedig tudom, hogy nem volt köztetek semmi.

- Naná, hogy nem! – bizonygatta Kel. – Na de persze, nem úgy értem, mintha Eszti nem lenne jó csaj... – elmosolyodott, Rob pedig ismét szúrós pillantásokkal illette őt. – Hé, ne nézz így, nem akarom elölről kezdeni a balhét! Nincs több verekedés... A te érdekedben.

- Mi a... ?! – már kezdett volna tiltakozni Rob, de inkább elhallgatott, és felállt, hogy körülbelül egy magasságban legyen Kellel. – Tudod mit? Felejtsük el! És nyugodj meg, tudom, hogy neked Orsi a nyerő... Még a vak is látná! – bizonygatta, majd lepacsizott Kellannal.

- Hát... őő... Te miről beszélsz? Sosem tettem semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy Orsi... Nos, hogy Orsi különleges érzelmeket váltana ki belőlem...

- Hát persze, hogy nem! Most lehet, hogy sajog a fejem az ütéstől, amit rámértél, és ettől a szemeim is igen fájnak, de ettől még látom, amit látok, ha Orsi neve szóba kerül. Kellan... Te igazán megváltoztál, amióta a közelünkben vannak... – álmodozott el egy pillanat erejéig Rob.

- Vagyis, amíg voltak! – kiáltotta ismét Kellan. – Majd’ el is felejtettem mondani! Mondd csak, miért kellett olyan csúnyán elüldöznöd őket? Tök jól megvoltunk, amíg te elő nem adtad magad, és el nem rontottál mindent!

- Az csak, izé... Tudod, hogy milyen vagyok... – mentegetőzött Rob, és a szavain hallani lehetett, hogy megbánta tettét.

- Igen, sajnos tudom! – dühöngött Kellan. – De ettől függetlenül nincs elintézve! Az rendben van, hogy veled nem beszélnek, de az, hogy a te kreténséged miatt velem sem... Felháborít!

- Hé! – csattant Rob. – Ha én kibírom úgy, hogy nem beszélek velük, akkor neked is ki kell! Nem vagy egy hisztis kiscsaj, aki ne tudná elviselni, ha hiányzik neki valami, vagy valaki!

- Miért titkolod annyira, hogy neked is hiányoznak? Kinek akarsz bizonyítani? – faggatta tovább Kel barátját, de az nem válaszolt, csak visszadőlt a fotelba, fájlalta a még mindig kongó fejét az azt ért ütéstől, majd többet nem szólalt meg hosszú órákon keresztül. És Kellan sem.

Aztán Kel felállt, mert a végtagjai már zsibbadtak a nagy semmittevésben, és a fürdő felé indult. Rob pedig a nappaliban ülve várt rá. Csakhogy a lakásban továbbra is néma csend uralkodott, ezért nem volt nehéz kiszúrni a fürdőszobából érkező fura zajokat.

* * * * *

- Kérlek, ne haragudj rám. Tudom, hogy mostanában kicsit elhanyagoltam a barátságunkat, de nagyon sok mindenen mentem keresztül... És ez is egy olyan helyzet, amikor nem tudsz segíteni, hiszen most senki sem tud, de kérlek, ezért ne haragudj rám.

- Semmi baj – válaszolta a srác, majd visszaült az ágyra. – Megértem én! Elvégre is, tényleg elég zűrös volt ez a korszak. De nagyon remélem, hogy most már nincs semmi probléma, és többet tudunk beszélgetni majd – melegen elmosolyodott, majd közelebb ült a lányhoz. – Esztit hol hagytad?

- Hazament, neki is szüksége van most egy kis kikapcsolódásra, de lassan majd találkozunk...

- Na, az szuper! Látod, mindig van kiút! Majd ő jobb kedvre derít, meglátod. Mikor nem tette? - nevetett fel a szőke srác, majd a mámortól megrészegülve, hogy Orsi tényleg szóba állt még vele, közeledni kezdett a lány felé. A célja egyértelmű volt, így szerette volna kimutatni, hogy sokkal fontosabb neki, mint azt gondolná.

De Orsi nem akarta azt, mint barátja. Elhúzódott tőle, és kipattant az ágyból, majd zavartan kezdett össze-vissza beszélni.

- Sean, kérlek, ne haragudj, de ez nekem nem megy... És ez nem a te hibád, csakis az enyém! Csak minden olyan más mostanában, és...

- Ez is miatta van ugye? – Seanból a féltékenység beszélt. – Miért kellet azoknak betoppanniuk az életünkbe?

- Te meg miről beszélsz? – csattant fel a lány. – Ezt nem mondhatod komolyan!

- Miért, szerinted nem így van? Ha ők nem lettek volna, most minden tökéletes lenne!

- Te megőrültél! – kiáltotta Orsi már idegesen. Még sosem ordított Seannal, de olybá tűnik, ennek is eljött az ideje. – Nem tudod, miket beszélsz! Tudod, ha ők nem toppantak volna be az életünkbe, akkor az nagyon nagy veszteségtől esett volna el! Mert ugyan lehet, hogy neked nem jelentettek sokat, de nekünk annál inkább. Sok mindent adtak nekünk, és mi is viszont. Semmi okod sincs arra, hogy féltékeny legyél bárkire is! Nem vagyok a tulajdonod, sőt, senkié sem!

- Orsi, én ezt nem így gondoltam, csupán zavart a tény, hogy két új ismerős miatt elhanyagolsz, mikor mi már sokkal régebb óta ismerjük egymást!

- És? Az jelent valamit?

Időközben nyílt az ajtó, és a következő pillanatban Eszti lépett be rajta, műmosollyal az arcán, ami csakis Seannak szólt volna. De amint észlelte a srác és Orsi közti feszültséget, rögtön arcára fagyott még a kamu mosolya is.

- Rosszkor jöttem?

- Nem! – vágták rá mindketten kórusban.

Eszti kutatóan nézett barátnője szemébe, így láthatta, ahogy Orsi szuggerálva Seanra tekint, majd könyörögve vissza őrá. Esztinek leesett a tantusz, majd úgy tett, mint akinek nem tűnt fel semmi a vibráló levegőből, és valami nagyon fontos mondanivalója van, így visszavette a műmosolyát, és izgatottságot tettetve Orsihoz szaladt.

- Ha nem, akkor jó, ugyanis mesélnivalóm van. – Orsi hálásan tekintett Esztire, amíg a lány Sean felé fordult. – Sean, légyszi, kimennél? Ez olyan csajos téma...

- Chh... Persze... Jó szórakozást! – Hangjából csak úgy sütött a gúny és a cinizmus, mert sejtette – ugyan elég rosszul –, hogy miről is lehet szó, majd egy közönyös „Helló” után szinte kimenekült a szobából, és bevágta maga után az ajtót. A csattanással egy időben tűnt el Eszti arcáról a vigyor is, és odament Orsihoz, hogy megölelje.

- Ne haragudj, hogy csak így beállítottam, de nem bírtam otthon ücsörögni... – kezdte Eszti, de aztán Orsi elkínzott arcára nézett, és kicsit halkabban megkérdezte. – Mi történt Seannal?

- Féltékeny Kellanre és Robertre – kezdte teljesen elszontyolodva. – De én nem érzem azt iránta, amit ő... Azt mondta, hogy rossz dolog, hogy ők belekeveredtek az életünkbe, és jobb volt nekünk nélkülük... – Orsi már a sírás szélén állt. – De nekem már most nagyon hiányoznak, de annyira idióták.

- Egyetértek – mondta Eszti, de még pókerarccal hozzátette: – Pasik.

- Azok... De még milyen pasik – vigyorgott Orsi huncutul csillogó szemekkel.

- Hát igen, nem semmik. De most szerinted mit kéne csin... – Eszti kérdését Orsi telefonjának csörgése szakította félbe. A szöszi szeme óriásira nyílt és reménykedően csillant meg, mikor meglátta a hívó fél nevét a kijelzőn. De nem akarta, hogy az öröme annyira hallatszódjon a hangján, ezért gyorsan felkapta a telefont, kihangosította, majd köszönés helyett közönyösen csak ennyit kérdezett:

- Mit akarsz?

- Szia, Orsi! – A vonal túloldalán Kellan suttogva beszélt, majd egy kis szünet után folytatta. – Én csak... szerettem volna...

- Mit, Kellan? – kérdezte Orsi félig szomorúan, félig reménykedve. – Mit szerettél volna?

- Igazából én csak szerettem volna hallani a hangodat, és... megkérdezni, hogy minden rendben van-e? – suttogott továbbra is a srác, a lányok pedig nagyokat pislogva néztek egymásra, és próbálták kitalálni, hogy vajon miért visszhangzik annyira Kel hangja.

- Nos, most már meggyőződtél róla, hogy minden rendben... – próbálta Orsi a hangját közömbössé tenni, de nem ment neki. – Aranyos tőled, hogy felhívtál – tette hozzá még sietve, mert nem akarta, hogy szegény hatalmas mackó elszontyolodjon miatta.

- Áh, ne is mondd! Már azt hittem, hogy teljesen megőrülök, amiért nem beszéltem veletek ezer éve!

- Azért ne túlozz annyira! – tromfolta le finoman Orsi. – Az nem ezer éve volt!

- De nekem úgy tűnt! – nevetett fel Kellan. – Valljuk be, hogy nagyon nehéz elviselnünk egymás hiányát.

- Hah! – nevettek fel a lányok szinte egyszerre. – Beszélj a magad nevében, Kel!

- Micsoda? – értetlenkedett a srác. – Szóval, ezt értsem úgy, hogy...

- Nem, neeem! – húzták a lányok az agyát. – Inkább értsd úgy, hogy elmagyarázod nekünk, miért suttogsz, és miért visszhangzik a vonal.

- Ja! Hát az a helyzet, hogy a fürdőből beszélek... – mondta komolyan, mire a lányokból az eddig feszült helyzet ellenére kitört a nevetés. – Csajok, halkabban, mert ha Rob meghallja, akkor nekem végem van! Ne tudjátok meg, milyen a jobb egyenese!

- Képzelem, milyen veszélyes lehet! – röhögött Orsi, miközben egész testét rázta a nevetés.

- Az is! Nem szeretek vele veszekedni, de... Basszus! – kiáltott fel hirtelen. – Jön Rob!

Azzal a vonal megszakadt.

* * * * *

Rob felállt a kanapéról, majd halkan elindult Kellan után a fürdő felé, de amilyen szerencsétlen volt, út közben belerúgott a telefonállvány lábába, így egy pár másodperces ugrálás után, hangosan szentségelve folytatta útját. Mikor benyitott, barátja épp a tükör előtt állt, és grimaszokat vágott tükörképének, és saját magával beszélgetett, egy mondatot többször is elismételve, különböző hangsúlyokkal, viccesen artikulálva.

- Igazából azt akartam kérdezni, hogy kivel beszélgetsz... de... – nyögte Rob. – Te meg mi a fészkes fenét művelsz? – kérdezte leesett állal, kételkedve barátja épelméjűségében. – Ennyire becsavarodtál?

Kellan teljesen ártatlan ábrázattal fordult Rob felé, és úgy tett, mint aki nem tudja, mit találhat rajta barátja furcsának.

- Nem tudom, miről beszélsz... Csak aaa... szövegemet gyakoroltam – mondta Kellan egy vállrándítás kíséretében, majd már fordult is vissza a tükör felé, amikor Rob gyanakodva körülnézett a fürdőben, és valamin megállapodott a tekintete.

- Aha, értem. És ezért van a telefonod a mosógép tetején – vonta fel Rob a szemöldökét, majd karba tett kézzel várta Kel következő meséjét. – Szóval?

- Hát, izé... Semmi extra, csak a menedzseremmel beszéltem... – kezdte Kellan, de Rob nem hagyta neki végigmondani.

- Annyira tudtam – morogta szinte csak magának, majd hangosan folytatta. – Jaj, Kellan... Megtanulhatnád már, hogy színész létedre nem tudsz hazudni! Na, gyerünk, ki vele! Kivel beszéltél? – Rob kezdett türelmetlen lenni, majd, mint akinek lámpát gyújtottak a fejében, folytatta. – Bár az a helyzet, hogy kezd némi-nemű sejtésem lenni a dologról.

- Áh, dehogy! – kiáltott fel színpadiasan Kellan. – Csak megint félreértesz valamit…

Rob egy kémeket is megszégyenítő mozdulattal kapta fel barátja telefonját a mosógépről, majd megnyomta a zöld gombot, és megjelent előtte a híváslista, amiben bizony ott virított Orsi száma.

- Tudtam, hogy nem leszel képes megállni! Nem kíváncsiak ránk, akkor meg miért? – kezdte Rob magából kikelve, de Kel könnyen leszerelte.

- Nem, Rob. Te nem vagy kíváncsi rájuk, és ez a kettő nem ugyanaz. Ismerd be ezt magadnak is – mondta Kellan, majd magára hagyta a megsemmisülten álldogáló Robot.

Kicsivel később Kellan és Robert teljesen kussolásban ültek a nagyképernyős plazmatévé előtt, kezükben egy-egy PlayStationhöz tartozó karral, és vadul nyomták a Tekken című játék legújabb változatát. Amikor még kis suhancok voltak, sokat játszottak az eredetivel, de most kijött az új remake, és azt tolták nagy lelkesen, amolyan békülésképpen.

- Háhá, én nyertem, lúzer vagy! – kiáltott Kellan barátjára, majd nyújtózkodott a fotelban, és egy vágyakozó mosoly kíséretében hozzátette. – Most olyan bulizhatnékom van, de tudod, valaki elüldözte a tökéletes társaságunkat, így ez az öltet bukott. Pedig, olyan jól lehet bulizni a lányokkal… Csak mi négyen… - álmodozott, majd ismét Robra nézett. – És veled nem bulizok.

Néhány újság már tényleg összehozott minket, de, hé, ne is nézz így rám! Szó sem lehet róla, hogy te meg én! – kitört belőle a nevetés, Rob pedig csak fintorgott. Ő nem díjazta annyira barátja felhőtlen hangulatát.

- Kellan, megnyugtatlak, sosem vinne rá a lélek!

- Most megnyugodtam! – sóhajtott fel drámaian. Színjátékát csak a telefon ismét megcsörrenő hangja zavarta meg. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, felemelte a mobilját, de amikor meglátta a kijelzőn villogó nevet, leesett az álla. Rob furcsállta Kellan reakcióját, ezért érdeklődve tekingetett felé, de mikor Kel az életnek cseppnyi szikráját sem produkálta, hangosan megköszörülte a torkát. Kellan megrázkódott, majd felocsúdva felvette a telefont, de előtte csak annyit mondott:

- Sean az...

- Jézusom, mit akarsz az a majom? – kérdezte Rob mogorván, de Kel lepisszegte, majd gyorsan kihangosította a készülékét, és beleszólt a telefonba.

- Helló!

- Cső Kellan, mi a pálya? – Sean hangja lazának tűnt, és elég gyanús volt, hogy csak így felhívja őt, de Kellan azt gondolta, az udvariasság úgy diktálja, hogy válaszoljon.

- Itt minden oké. Mi kéne, ha vó’na, Sean? – tért Kel rögtön a lényegre, mert tényleg nagyon kíváncsi volt, mi a bánatért hívta fel a szőkeség, főleg a múltkori verekedésük után.

- Nos... Az a helyzet, hogy... Nos, tudom, hogy mostanában nem volt épp felhőtlen a viszonyunk, de... – Sean nem tudta, mit mondjon, valahogy nagyon nehezen jöttek neki a szavak. Mintha nem akarná kimondani, amit szeretne, de végül folytatta, aminek hallatán mindkét srác a földről kaparászta az állát. – Nincs kedvetek átjönni hozzám valamelyik nap egy kis kibékülős partira?