22. fejezet - TeszKór

- Sean! – kiáltotta Eszti, mire a fiú még mindig kissé sértetten bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón. Orsi nem tudta, mit is szeretne barátnője, ezért ő is érdeklődve tekintett Esztire.

- Mondjad, mi kell! – Sean kissé flegma stílusa megerősítette Esztit.

- Nos, az a helyzet, hogy úgy vettem észre, hogy mostanában kissé elszaladt veled a ló – kezdte Eszti. – Még nekem is feltűnt, pedig én aztán tényleg nem ismerlek valami nagyon régóta. – Eszti kihangsúlyozta az én szót, és így Sean figyelme akaratlanul is Orsira tévedt. A lányon látszott, hogy eléggé maga alatt van, és a srác ezt az iménti veszekedésüknek tudta be, amiért már régen el is szégyellte magát.

- Nem tudom, mi ütött belém az előbb – vallotta meg Sean.

- Nem csak a mostaniról van szó – szólalt meg most először Orsi, de Eszti folytatta tovább helyette.

- Gondolj csak arra, amikor a múltkor összeverekedtél Kellannel. Nem ilyennek gondoltalak volna.

Kel említésére Seanban ismét felment a pumpa, de mielőtt még kitörhetett volna, Eszti félig felhúzott szemöldökére tévedt a tekintete, ami jelezte neki, hogy most nem épp ezért hívták be a szobába. Lehajtotta a fejét, majd megköszörülte a torkát. Amikor ismét felnézett, látta, hogy mindkét lány őt figyeli.

- Ne haragudjatok. Elsősorban te, Orsi. Nem akartalak megbántani. – Szavai őszintének tűntek, látszott, hogy már tényleg megbánta, amiért így kifordult magából. – Csak hát... tudjátok. – Megvonta a vállát. – Van valami, amivel esetleg jóvátehetném?

Erre a mondatra Esztinek megvillant a szeme. Ravasz tekintettel Orsira nézett, majd vissza Sean felé.

- Nos, éppenséggel van valami, amivel bebizonyíthatod, hogy túl tudsz lépni az ellenségeskedésen.

Sean érdeklődve figyelt, de közben egyre jobban kezdett gyanakodni, főleg, mikor Eszti a kezébe nyomta a telefonját, és a kijelzőn meglátta Kellan számát.

* * * * *

- Mi van veled, ember? – röhögött Kellan. – Te hívsz bulizni minket? – hitetlenkedett még egy sort, majd pillantását a hüledező Robra fordította.

- Haver – szabadkozott Sean –, annyira megbántam azt a múltkorit. Én nem akartam balhét, de szerintem nem is kell nektek magyaráznom, hogy a lányokért ugye mindenre, de ez mindegy is... Szóval, akkor igen, vagy nem?

- Hát... – habozott Kellan, de Rob hangos „Nem” kiáltása eldöntötte a helyzetet.

- Oh... – motyogta Sean a vonal másik végén. – Hát, rendben. Akkor hárman bulizunk...

- Mi?! – dörrent Kellan. – Azt nem hiszem... Rob nem arra értette – magyarázott hevesen, miközben lábon rúgta az említettet. – Mikor és hol?

- Még vásárolni is kell... – magyarázott Sean, de a lányok hangos kiáltozása erősebb volt a háttérből.

- Azt majd mi elintézzük, bízzátok csak ide!

- Szerintem ez nem jó ötlet – érvelt Kel. – Elvégre is, hívtatok minket is bulizni, ergo nekünk is ki kell vennünk a részünket a vásárlásból. Tíz perc, és nálatok vagyunk! – azzal Kel letette a telefont, majd felrángatta Robot a fotelből, aki továbbra is fájó sípcsontját dörzsölgette.

- Te egy állat vagy! – rivallt rá. – Miért rúgtál olyan erősen? A másik fele meg, hogy mióta megyünk mi Seannal bulizni?

- Ne legyél már ennyire hülye! Nem Seannal fogunk bulizni, hanem a csajokkal! – nevetett fel Kellan, majd feltartott kézzel végzett néhány csípőmozdulatot, ezzel táncot imitálva.

- Újra és újra rá kell döbbenem, hogy te nem vagy normális! – tromfolta le Rob, majd összeszedte a kocsija kulcsát meg a telefonját, és már indult is kifelé a házból.

- Az én kocsimmal megyünk! – vágta rá Kellan gondolkodás nélkül, majd a hatalmas járgányához lépett.

- Na, de miért? – kezdett volna értetlenkedni Rob, de Kel nem hagyott neki erre időt.

- Mert úgy vezetsz, mint az öreganyám, és eltöltöttem jó néhány pokoli órát már a lányok nélkül, ami épp elég volt ahhoz, hogy minél előbb akarjak odaérni.

- Á, értem... – motyogta Rob, majd beszállt a járműbe. – Na, persze, nem mintha olyan lassan vezetnék...

- Te most viccelsz velem? – robbant Kellan. – Szerintem meg borzalmas a vezetési stílusod, már meg ne haragudj érte. Pontosan tudom, hogy például amikor egy lámpa előtt vagy, és az sárgára vált, akkor te megállsz. Ahelyett, hogy simán áthajtanál még... És ez... kiakasztó.

- Én csak... – védekezett Rob. – Óvatos vagyok, ez meg mióta bűn?

- Nem, ez egyáltalán nem bűn. Egyszerűen csak akadályozod a forgalmat... És, ha én lennék mögötted, amikor éppen egy ilyen akciót hajtasz végre, biztosan őrjöngve szállnék ki a kocsiból, hogy miért nem mentél át.

- Tudod, Kellan... Pont az ilyen kaliberű emberek miatt nem megyek át a sárgán sem. Befejeztük a témát, vagy még szeretnél tovább diskurálni a stílusomról?

- Befejeztem – jelentette ki diadalittasan a másik srác, majd elfordította a kulcsot, és már indult is.

Természetesen, most jött el az a pillanat, amikor Kellan nem tudott áthajtani a piroson, bármennyire is szerette volna azt, mert az előtte lévő autó sofőrje nem volt hajlandó áthajtani az éppen sárgáról, pirosra váltó lámpán.

- Basszus! – kiáltott fel bosszúsan a nagydarab srác. – Most legalább két perccel később érünk oda!

- Oh! – sóhajtott Rob színpadiasan. – Micsoda tragédia...

- Hát az is! Úgy tűnik, hogy nemcsak te vagy így ezzel a lámpa dologgal... – ismerte be végül Kel, miközben a kezét kilógatta az ablakon.

- Na, látod! – helyeselt Rob nagy egyetértően.

- És ez nekem is a bajom... – A lámpa zöldre váltott, majd a fiúk folytatták tovább útjukat.

Már egy ideje úton voltak, mikor Rob egy „olyan csönd van” felszólalás mellett bekapcsolta a rádiót. Kellan elég rossz szemmel nézte, ahogy barátja váltogat a jobbnál jobb csatornák között, nem hagyva kibontakozni kedvenc számait, de az volt az utolsó csepp, amikor megállt egy ritkaszar tinglitangli dalocskánál. Rob csukott szemmel, elégedetten dőlt hátra az ülésben, és hallgatta a – szerinte jó – zenét, mire Kellan a kelleténél is vadabbul taposott bele a fékbe a következő pirosnál.

- Jézusom, ember! Mi ez, azt akarod, hogy idő előtt kikészüljek?! – kérdezte, vagy inkább ordította Robnak, és nagyon gyorsan betett egy lemezt a lejátszóba. Megkereste rajta aktuális kedvenc számát, majd – Rob teljes rémületére – maximumra csavarta a hangerőt. Az összes ablakot letekerte a kocsiban, hagyva, hogy az utca is megteljen a ritmussal, majd a kormányon dobolva az ütemet, indult el, mikor a lámpa ismét zöldre váltott.

- Na, öcsém! Ez már zene – próbálta Kellan túlüvölteni a hangzavart, majd vigyorogva Robra nézett. Az csak szörnyülködve próbálta lejjebb tekerni a hangot, de Kel rácsapott a kezére. – Nana, nem szórakozunk! Alapszabály, hogy a sofőr választ zenét.

- De ez nem zene! – kiabálta Rob. – Legalább halkíts egy kicsit. Különben is, mi a szar ez?

- Hogy mi? Szar?! – hördült fel Kel. – Ez kérlek szépen Flo-ridától a Right Round. Ne má’, hogy még sosem hallottad! – Kellan teljesen elképedt, de aztán egy vállrándítással tovább is lépett barátja zenei analfabétizmusán, és helyette inkább hangosan énekelt a rádióval együtt.

„You spin my head right round, right round
When you go down, when you go down down”

Rob csak forgatta a szemét, és azon imádkozott, hogy végre minél előbb Seanhoz érjenek.

Rob a haját tépdesve ugrott ki a kocsiból a már jól ismert ház előtt. Kellan persze csak értetlenül nézte barátját, majd irdatlan hahotázásba kezdett, amint jobban szemügyre vette Robot.

- Na, jól van... – kezdte bíztatóan, majd ő is kiszállt a járműből, Robhoz lépett, és bátorítóan akkorát vágott a hátára, hogy szerencsétlen srác majdnem összeesett. – Nem lesz semmi bajod egy kis zenétől!

- Valóban, igazad van – kontrázott Rob –, egy kis zenétől nem is, de ettől aztán minden!

Kellan nem válaszolt szavakkal, de az arcán hatalmasodó mosoly mindent elárult. Felszóltak a lányoknak, hogy itt vannak, azok pedig kinyitották nekik az elektromos ajtót.

Odafent Sean már a hisztiroham felé közeledett, de hősiesen tartotta magát a tervéhez, miszerint most megmutatja mindenkinek, hogy ő mennyire jó arc.

- Hé! – köszöntötte nevetgélve a két srácot, amikor azok beléptek az ajtón. Persze, arról senki sem tudott, hogy a mosoly mögött mit összehordott róluk.

- Hello! – szólt Kel öblös hangján, majd miután kezet fogtak, rögtön a kanapén üldögélő lányok felé vette az irányt. – Sziasztok, szépségeim! – A lányok szinkronban néztek fel rá, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Hiányzott már nekik Kellan, a nevetése, a viccei, az, hogy mindig minden helyzetben tudott valami őrültséget csinálni. A srác lehuppant a két lány közé, majd faggatni kezdte őket, hogy mivel foglalták el magukat, amíg ő távol volt.

Rob eközben az asztalnak támaszkodva bámulta őket. Nem ment közelebb, csak néhány méter távolságból szemlélte az eseményeket. Ezt Eszti is kiszúrta, és Kellan kiselőadása közben néha-néha lopva Robra pillantott, akinek ekkor egy furcsa érzés suhant át arcán.

Majd Eszti ismét Kellan felé fordult. Haragudott a srácra, és azt akarta, hogy erről ő is értesüljön.

- Menjünk vásárolni! – visított fel hirtelen Orsi, majd felpattant a kanapéról, barátnőjét is maga után húzva. Eszti elnézően csóválta meg a fejét, de azért örömmel állt fel, és indult el a bevásárlókörútra.

Mind az öten bevágódtak Kellan járgányába; a lányok fesztelenül cseverésztek a sofőrrel, de Rob és Sean kissé passzívan álltak hozzá a dologhoz. Rob pléhpofával bámészkodott ki az ablakon, Sean pedig karba tett kézzel szemlélte, ahogy Kellan elnevetgél a lányokkal.

- Na, öcsém – fordult Kel Rob felé. – Látod, jó, hogy az én kocsimmal jöttünk, így legalább mindannyian beférünk, és még a cuccokat is be tudjuk majd pakolni.

- Ja-ja, nagyon fenomén vagy – hagyta rá Rob, és közben hátra-hátrapillantott a visszapillantóban, és Eszti arcát fürkészte. Egyszer csak azt vette észre, hogy a tükörben találkozik a tekintetük, de már nem volt elég ideje, hogy elfordítsa a fejét, így még láthatta, hogy Eszti kérdőn felhúzza szemöldökét, és szomorúan néz rá. Nem reagált semmit, inkább ismét csak kibámult az ablakon, és némaságba burkolózott.

- Na, és merre megyünk hölgyeim? – kérdezte Kel, hogy mégis merre menjen. A lányok összenéztek, és szájuk sarkában bujkáló mosollyal, egyszerre kiáltották:

- TESCO!

- Muszáj egyszer Angliában is elmennünk a Tescóba – magyarázta Orsi.

- Kíváncsi vagyok, itt is akkora-e a színvonal, mint otthon – fűzte hozzá Eszti, mire mindannyian nevetésben törtek ki, és még Rob is mosolyra húzta ajkait.

- Hajaj, majd meglátjátok – mondta Sean, és úgy tűnt, hogy ő végre kicsit feloldódik. Talán rájött, hogy a srácok is csak emberek, és úgy is kéne őket kezelnie, legalább a lányok, még inkább Orsi kedvéért.

- Most miért... Én speciel tök szeretem a tescós chipset – mondta nevetve Kellan, majd tovább vezetett, és kezével már a lejátszó felé nyúlt, de Rob megállította a mozdulat közben.

- Kérlek – suttogta maga elé alig hallhatóan, mire Kel tétován visszatette kezét a kormányra.

- Az az igazság – kezdte lelkesen Orsi –, hogy a tescós chips nekem is nagy kedvencem! Attól függetlenül, hogy krumplit csak a csomagolásán látott...

- Na, ebben egyetértünk! – hahotázta Kellan.

Néhány percnyi autókázás után megérkeztek az áruház elé, és nevetgélve szálltak ki belőle. Kellan hátra maradt, éppen a ruháját igazgatta, majd gyors léptekkel a lányok után indult. Figyelmét természetesen nem kerülhette el, hogy Rob és Sean elmélyülten diskurálnak valamiről.

- Nos – állt meg Eszti a kosarak előtt. – Van valakinek százasa? – Egy pillanatnyi hatásszünet után kitört Orsiból a nevetés, majd Eszti is így tett, amikor tudatosult benne, hogy mit mondott. – Oké! Akkor van valakinek... – De a mondatot nem tudta befejezni, mert Sean már a szemben lévő kosarak közül kihúzott egyet, amit aztán zörögve és csörögve tolt maga előtt.

- Hát, rendben – bólintottak szinte egyszerre a lányok, majd elindultak a fiúk után. Volt még otthonról némi emlékük a tescózásokról, és most azonnal tudni akarták, hogy itt is ugyanolyan-e, mint otthon. És, hogy itt is lehet-e olyan szinten baromkodni, mint kis hazájukban.

- Kellan! – szólt hátra Orsi, majd a nagy mackóhoz sétált, aki éppen Robbal társalgott. – Figyelj csak, a pólóidról lenne szó...

- Ja, hogy azok! – kuncogott a srác. – Tartsd meg őket nyugodtan, nem igazán tartok rájuk igényt!

- Óh! – Orsi a meglepettségtől csak ennyit tudott kinyögni. – Hát, rendben! Úgyis mindig imádtam a sátorméretű darabokat!

Rob időközben tapintatosan lelécelt, majd pillantása az egyedül álldogáló Esztire esett. Feltűnésmentesen mellésasszézott, és tétován megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a lány figyelmét, aki már épp a vörösborok között válogatott.

- Öhm... – kezdte Rob. – Szia! Azt hiszem, még nem is köszöntem...

- Aham, hali. – Eszti kissé nyers volt, de talán érthetően viselkedett így. – Mi kéne? – kérdezte, és tekintetét Robra fordította a borok helyett.

- Nem-nem, semmi – mentegetőzött Rob hebegve-habogva. – Vagyis ő... izé...

- Igen? – húzta fel Eszti kérdőn a szemöldökét.

- Azt hiszem, bocsánatot szeretnék kérni – mondta Rob, és kissé mintha elpirult volna. Látszott rajta, hogy nehezére esett kimondani ezeket a szavakat.

De Eszti nem az a lány volt, aki egy-két szóra egyből megbocsájt. A bocsánatot ki kell érdemelni, bizonyítani kell érte, nem csak üres szavakból kell, hogy álljon. Hirtelen ravasz mosolykára húzta a száját, majd tettetett rajongással a szája elé kapta mindkét kezét, és csillogó szemmel azt mondta:

- Ójaj, csak nem a nagy Robert Pattinson? Jaj, drágám, hogy is gondolhattad, hogy én bármeddig is haragudni tudok rád? – kérdezte kissé nyávogós hangszínen, ami Robnak nem tetszett annyira, főleg, hogy elég sokan kezdték el nézni. – Hiszen, te nagy sztár, neked mindenki a lábad előtt hever, nem igaz? Jaj, hát hogyan is gondolhattam, hogy én majd pont nem? Nem furcsa? – Itt már visszavett a nyávogásból, és színtelen hangon folytatta. – Rob, azt hiszed, hogy szeretnél bocsánatot kérni? – nyomta meg a hiszed szót. – Oké – bólintott rá, de mikor Rob gyanútlanul, megkönnyebbülten felsóhajtott, még közömbösen hozzátette. – Oké, majd szólj, amikor már biztos is leszel benne, és nem csak hiszed. – Azzal lekapott két üveget a polcról, és elindult a kocsit toló Sean felé.

- Hát, öcsém – harsogta Kel Robnak, amikor Orsi Eszti után indult, ezzel magára hagyva őt. – Veled meg mi történt? – hallgatott el egy pillanatra. – Ajaj! Mi van, mit láttál? – nézett körbe-körbe, már lélekben teljesen felkészült, hogy átkommandózik az egész Tescón.

- Pofára estem – suttogta letaglózva Rob maga elé. Kellan hatalmas szemeket meresztgetve veregette hátba barátját.

- Mi történt, tesó? De... ha rám hallgatsz, ezt itt nem hangoztatod, mert ki tudja, hogy ki hallja meg. – Már ő sem bírta tovább, elmosolyodott. – Öcsém! A nagy Robert Pattinsont pofára ejtették! – Ők is elindultak is a lányok és Sean után, amikor azok alakja már eltűnni látszott.

- Ne hangoztasd már! – morogta Rob, majd egy csomó sört nyomott Kellan kezébe. – Én hozok valami ütősebbet... Várj itt meg! – parancsolt rá Kelre a pofára ejtett, majd a keményebb piák felé indult. Gondolkodás nélkül kapott le a polcról vodkát, whiskyt, gint, rumot, tequilát és sokféle likőrt. Kezében a számtalan üveggel sétált vissza Kelhez, aki tátogva vette szemügyre barátja szerzeményeit.

- Szomjas vagyok – mondta Rob sértődötten, majd az üvegeket Kellan kezébe nyomta, aki már így is alig bírta a terhelést.

- Ember! – szólt végül Kellan. – Miért nem teszed a kosárba?

- Azért, mert te fogod! Indulás!

- És miért? Neked talán nincs lábad? – értetlenkedett a nagydarab mackó.

- De van, de ott van Eszti, és... Menj már! Ameddig tele van a kezed, nem tudok újabb adagot hozni.

- Nem azt akarod mondani ugye, hogy félsz tőle? – Világított rá a lényegre Kel.

- Mi? Én? Á, nem! Hogy...? Á, mindegy! A lényeg, hogy nem! Indulnál már?

- De hisztisek vagyunk ma! – vont vállat Kellan, majd hangosan kiabálva Orsi nevét indult el utána.

- Jézusom, mondd csak Kellan, ki fogja ezt mind meginni? – kérdezte Orsi hatalmasra tárt szemekkel. – Én még mindig úgy számolom, hogy csak öten leszünk.

- Á, csak Rob kicsit bekattant – suttogta Kel Orsinak, de elég hangosan ahhoz, hogy Eszti meghallja, és közben szuggerálva a lány felé tekingetett. – Szóval érted...

- Ja, értem – mondta a szöszi, miközben Eszti a szemét forgatta, mert Kellan ennél már nem is lehetett volna feltűnőbb. És ha már feltűnőség...

A lányok egy idő után azt vették észre, hogy egyre több halk sikkantás hangzik el a mellettük lévő sorban, majd a „Kellan” és „Robert” felkiáltások után már arra is rájöttek, hogy kiket hagytak el. Egymásra néztek, majd miután szóltak Seannak is, egy-egy hatalmas sóhaj kíséretében elindultak begyűjteni hátrahagyott bajtársaikat.

Mikor visszamentek a fiúkat rejtő sorba, azt látták, hogy Kellan széles mosollyal firkálgatja az aláírását különféle tescós újságokra, sőt, még egy kólás flakon címkéjére is, Rob viszont savanyú, szinte rémült arckifejezést vett fel, és egy-két autogram után igyekezett volna kikerülni az őket körülvevő lányok – és anyukák illetve nagymamák – gyűrűjéből.

A lányok szemüket forgatva igyekeztek keresztültörni a sorfalon, ami elég sok anyázást és beszólást eredményezett.

- Húzz már arrébb, te trampli – mondta egy nagyjából tizenkét éves kislány, amire mindkét lány meglepődve nézett.

- Igen, jól mondja a barátnőm! Ne tolakodjatok! Ők most a mieink! – Ez a lány sem lehetett sokkal idősebb a másiknál, de úgy voltak kifestve, mintha most jöttek volna be valamelyik utcasarokról.

- A tieitek... oké – húzta el Orsi a száját, majd igyekezett kihasználni, hogy a legtöbb rajongónál magasabb volt. Próbálta felkelteni a fiúk figyelmét, ami Rob esetében sikerült is. Intett neki egyet, mire látható volt Rob megkönnyebbült mosolya, és ahogy hatalmasat sóhajtott. Oldalba lökte Kellant, aki eddig észre sem vette a lányokat, de a figyelmeztetésre észhez kapott, majd elbúcsúzkodott a rajongóitól.

- Jól van, hölgyeim, nekünk most mennünk kell, mert már várnak ránk. Csákó! – vigyorgott rá Kellan mindenkire, majd jelentős méreteivel utat tört Rob előtt, majd a fiúk – a két előbbi kislány legnagyobb döbbenetére – megálltak hősnőink előtt.

- Szóval a tieitek? – súgta nekik oda Eszti gúnyosan, úgy, hogy a srácok ne hallják, majd a kis csitrik megrökönyödésére csak egy halk nevetéssel reagált. – Akkor pá!

- Hé! – kiáltott fel Kellan, amikor már a kassza felé igyekeztek. – És mi lesz a tescós chipsszel?

- Ó, basszus, tényleg! – bólogatott hevesen Orsi is, majd barátnője felé fordult.

- Hát, akkor mire vártok még? Menjetek, mi addig beállunk a sorba! – bíztatta Eszti, majd bátorítóan rámosolygott.

- Egy pillanat az egész! – harsogta Kellan, majd Orsit maga után húzva indultak ismét el a sorok között.

- Ó, hogy az a franc! – sóhajtott fel színpadiasan Sean. – Gyerekek, otthon elfogyott a kávé, és nekem pedig feltétlenül szükségem van rá. Szóval, mindjárt jövök!

Esztinek még szólni sem volt ideje, olyan gyorsan történt minden.

- Hát, akkor rendben – motyogta maga elé a lány, majd a kosárra pillantott, amit eddig Kellan tolt, mivel csordulásig tele volt pakolva súlyos üvegekkel. Kifújta az eddig bent tartott levegőt, és eközben természetesen, mit sem törődött a tőle fél méterre álldogáló Robbal, majd teljes erejéből a kosárnak rugaszkodott, és tolni kezdte azt.

- Hé! – tolta arrébb finoman Rob. – Majd én!

- Nem kell a segítséged! – szűrte a lány a fogain keresztül, és most ő lökte arrébb Robot.

- Te Orsi – szólt mosolyogva Kellan, amikor néhány zacskót lekapott a polcról. – Valld be, hogy hiányoztam. 

- Tessék? – fordult felé nevetgélve a lány.

- Látom rajtad, hogy engem stírölsz! Ne tagadd magad előtt, hogy hiányoztam ám neked! – bizonygatta egyre a maga igazát Kel.

- Nos, ötletem sincs, hogy ki stíröli inkább a másikat! – robbant Orsiból a nevetés, majd játékosan Kel vállába bokszolt.

- Hát... – hajolt a lány arcához közelebb Kellan, de a zacskók csörgése, amelyeket továbbra is a kezében tartott, megakadályozták a műveletben.

- Nem akarom tudni, hogy mire készültél! – jelentette ki sokat sejtetően Orsi, majd visszaindult a kassza felé, ahol a többieket hagyták. De valójában, nagyon is tudni szerette volna, sőt, akarta, hogy Kellan befejezze a műveletet, akármi is lett volna az.