19. fejezet - Kölcsön kenyér...

Orsi és Eszti – ahelyett, hogy Öcsi lakására mentek volna – Sean otthona felé vették az irányt. Az közelebb is volt hozzájuk, és ott legalább mindkettőjüknek volt száraz ruhája.

Már hihetetlenül elegük volt ebből a napból, szerették volna mihamarabb lezárni.

Miközben sétáltak felfelé a lépcsőn, már totálisan ki voltak bukva. Eláztak, elfáradtak, és idegesek is voltak. De arról szó sem lehetett, hogy ennyiben hagyják az eseményeket, azt már nem!

A két lány valósággal beesett az ajtón, ami hangos csapódással nyílt ki előttük. Sean azonnal meghallotta a zajt, hiszen még mindig nem aludt. Iszonyatos lelkifurdalás gyötörte, amiért így viselkedett, és ráadásul féltette is a lányokat.

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte a srác, amikor kilépve szobájából szemügyre vette a lányokat.

- Főzz egy kávét! – nyüszítette Orsi, majd lerúgta magáról a cipőjét, és elkeseredve bámult Seanra, aki rögtön teljesítette a kérést. A lányok elterültek a földön, amíg Sean lefőzött egy kávét. Az idő már jócskán hajnal felé közeledett, ezért is szükségük volt egy kávéra a következő után.

- Nekem szükségem van egy reggeli fürdőre – mondta miközben sikerült nagy nehezen feltápászkodnia a földről. Bement a szobájába, majd utána a fürdőbe. Eszti eközben a plafont bámulta, és próbált a folyamatosan leragadó szemeivel küzdeni. Kinyílt az ajtó, majd Orsi jött ki rajta egy sárga pólóban, és egy fekete nadrágban. A haja magasra fel volt fogva, és sokkal kipihentebbnek látszott, mint eddig.

- Hagytam neked is meleg vizet – kuncogott, majd leült az asztalhoz, és kiöntött magának egy bögre kávét.

- Köszönöm – mosolygott kedvesen Eszti, majd ő is bement Orsi szobájába néhány ruháért. Szerencse, hogy hagyott itt magának néhány dolgot még a múltkor.

Eszti egy fehér pólót, és egy farmert viselt, a haját pedig ő is magas copfba fogta, mint barátnője.

- Orsi – kezdte Sean elgondolkodva. – Jött valami leveled, a postaládából szedtem ki! – Egy agyongyűrt, kissé elázott borítékot nyújtott a lány felé, amin elég nehezen olvasható volt a macskakaparással odavetett név, de egyértelműen a lánynak szólt. Orsinak elsőre is ismerős volt a kézírás, de csak azután jött rá az író kilétére, miután végigfutotta a sebtében összedobott kis levélkét. Elöntötte a méreg, és inkább meg sem szólalt, csak intett a fejével Esztinek, és elindult a szobája felé. Sean látta Orsin, hogy jobban teszi, ha nem szó bele, így csak csendben figyelte, ahogy a két lány visszavonul, őt egyedül hagyva a konyhában.

- Na, milyen levél az? – kérdezte Eszti, és majd meghalt a kíváncsiságtól.

- Kettőt találhatsz, hogy ki írta – válaszolta Orsi idegesen, de magyarul, mert nem akarta, hogy Sean esetlegesen hallgatózzon. Eszti vehette a lapot, mert egy bólintás után ő is magyarul folytatta.

- És megtudhatom, hogy mitől borultál ki ennyire? – puhatolózott barátnőjénél.

- Ah, persze. Bocsi, csak... Áh, inkább olvasd el te is! – Azzal Eszti kezébe nyomtam a közben már salátává gyűrt fecnit.

Drága Orsi!

Kedves Orsi!

Orsi!

Reméljük, jól szórakoztatok az este, miután olyan frankón kidobtatok minket. Oké, értünk mi a szóból, meg, hogy nem vettétek fel a telefont, de azért lehetett volna finomabban is.

Asszem’ illene beszélnünk, mert... mert csak, de nem akarunk zavarni, úgyhogy ha hazakeveredtek még az éjszaka folyamán, vagy holnap délig, akkor gyertek át. Persze, ha még nem derogál nektek velünk lógni.

A címet a levél hátuljára írtam.

Puszi

Kellan

- Hát... hű. – Eszti csak ennyit bírt kinyögni. – Nem csodálom, hogy felhúztad magad rajta. Ez elég... kiakasztó.

- Kiakasztó?! – visszhangzotta a szót Orsi. – Ez sokkal több, mint kiakasztó! - Végül is... – hümmögött Eszti. – Igen, sokkal több. Mi legyen most? – Hogy mi legyen? – kérdezett vissza a szőke lány elgondolkodva. – Megkeressük ezt a címet, és megkapják a magukét! Még hogy mi hagytuk őket ott... Azonnal hívok egy taxit – mondta, majd azzal a lendülettel nyúlt is telefonja után, és tárcsázta a taxitársaság számát.

Nem szóltak többet egymáshoz, csak felkapták a pulcsijukat és táskájukat, majd rohamtempóban iramodtak meg a háztömb elé. Nem akartak több időt itt eltölteni, és égette már őket a bosszúvágy. Mélységesen felháborodtak azon, hogy a fiúk ezt művelték velük, mikor ők csak azért játszották végig ezt a színjátékot, hogy mentsük a bőrüket.

Orsi bediktálta a címet, majd a taxi elhajtott a ház elől. London csendes volt ezen a reggelen, az emberek még békésen aludtak, csak néhány alak rohangászott még ilyenkor is az utcákon. - Szerinted alszanak? – kérdezte Orsi barátnője felé fordulva.

- Hát... – Eszti az órájára pillantott, majd úgy válaszolt. – Minden bizonnyal igen, mivel elég korán van még. – Annál jobb! – csillant fel Orsi szeme. – Akkor álmukban kapjuk el őket! - Szép kis terv, tényleg... De honnan veszed, hogy együtt vannak? – Nos... Egy ilyen éjszaka után? Szerintem sértette volna az önérzetüket az, ha egyedül maradnak... – Igazad van.

- Megérkeztünk! – szólt hátra a taxis, mire a lányok gyorsan megköszönték a fuvart, fizettek, majd kiszálltak az autóból. Egy hatalmas, kék színű, kertes ház látványa tárult eléjük, amelynek rendesen volt gondozva a kertje, minden tökéletes és pedáns.

- Szerinted Kellan tényleg itt lakik? – kérdezte döbbenten Eszti, majd oldalba lökte Orsit. - Hát, azt nem tudom, de hogy az anyukájának köze van mindehhez az biztos! – vágta rá gondolkodás nélkül, majd elindultak az ajtó irányába. – Ez zárva van! – nyüszített fel Orsi, amikor megbizonyosodott erről a tényről. – És most hogyan tovább? – kérdezte tanácstalanul.

- Nos, szerintem nézzük meg a hátsó ajtót – ajánlotta Eszti ravasz vigyorral. Orsi felhúzott szemöldökkel, szinte lesajnálóan mosolyogva nézett rá. – Most mi van, a filmekben is mindig van hátsó ajtó.

Orsi vállat vont, majd elindultak megkeresni azt a bizonyos másik bejáratot, és legnagyobb megdöbbenésükre egy oltári nagy üvegfallal találták szembe magukat, ami a hátsó kertre, és a hatalmas medencére nézett.

- Na, mit mondtam? – kérdezte Eszti vidáman. Orsi csak megforgatta a szemét, de közben vigyorgott. Óvatosan az ajtóhoz lépett, és hatalmas meglepetésére a tolóajtó nem volt bezárva.

- Fő a biztonság, nem igaz – nézett Orsi meglepődve, majd halk kattanással elhúzta az ajtót, és csendben besurrantak a házba.

A lányok körülnéztek a nappaliban, és szinte leesett az álluk. A kinti pedáns rendhez képest a földszintet harmadik világháborús övezetté lehetett volna nyilvánítani, Belépni tilos táblákkal. Üres sörös dobozok és borosüvegek mindenütt, chipses zacskók kibontva, tartalmuk a földön félig szétszórva, elkezdett pizzák maradványai az asztalon. Minden volt ott, és ránézésre még frissen, tehát az este folyamán művelhették a fiúk.

- Úristen. Mi lelte ezeket? – Eszti az állat vakargatta a padlóról, miközben igyekezett átsasszézni a nappalin, úgy hogy lehetőleg csak olyan helyekre lépjen, amit épp nem borított be semmi.

- Nem tudom, de ez... nagyon durva. – Orsi követte Esztit a lépcső irányába, és igyekezett csak a lány „lábnyomaiba” lépkedni, mert ő nem akart elveszni a szemétben.

Amint felértek az emeletre, egy pillanatig elgondolkoztak azon, hogy melyik ajtón kéne benyitniuk. Eszti gondolt egyet, majd kinyitotta azt az ajtót, ami a legközelebb volt hozzá.

- A fürdő – susogta, nehogy meghallja valaki Orsin kívül.

- Aha, akkor nézzük a következőt! – sutyorogta vissza a szőke lány, majd lábujjhegyen közelítette meg a következő ajtót, és olyan precízséggel nyitotta ki azt, mint egy profi kommandós.

- Ez... Egy mindenes szoba – mondta, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és indult a következő felé.

- Uhh – nyögte halkan, amikor negyedszerre sikerült végre a hálóba benyitni. Itt sokkal szörnyűségesebb állapotok uralkodtak, mint a nappaliban. Kellan az ágyon feküdt, de a keze és a lába lelógott róla, a takaró meg a párna pedig a földön hevert. Szerencse, hogy odakint elég világos volt már ahhoz, hogy kellő fénnyel lássa el a szobát.

- Hol van Rob? – suttogta Eszti, majd körbepillantott a szobán, újra és újra. – Te... – kezdte elakadó hanggal, amikor megpillantotta az ájult Robot a fotelben aludni. Ő sem nyújtott sokkal kellemesebb látványt, mint barátja.

- Most, hogy megtaláltuk őket – kezdte Orsi – jó lenne felébreszteni is a duót... De ide valami nagyszabású dolog kell! – csillantak fel a szemei, amikor befejezte a mondatot.

- Szerinted Kel tart hangosbeszélőt a lakásában? – kérdezte Eszti egy gonosz mosoly kíséretében.

- Hm – válaszolta neki elgondolkodva barátnője. – Azt nem tudom... Viszont az egyik szobában láttam egy mikrofonos készletet... Valami nagyon spéci cucc volt...

- Bosszúra fel – tette hozzá Eszti, majd elindultak abba a szobába, ahol a felszerelés fellelhető volt.

Becsukták maguk mögött az ajtót, nehogy még idő előtt lebukjanak, majd Eszti odament a mikrofonokhoz, míg Orsi a hangerő-szabályozót kereste meg a méregdrágának tűnő felszerelésen. Miután megtalálta, először teljes minimumra vette, hogy ki tudják próbálni, vajon tényleg működik-e. Bólintott Esztinek, hogy kezdjen beszélni. A lány úgy tett, mintha épp egy rádió élő adásából jelentkezne, mire a hat hangszóró suttogásszerűen visszahangzotta a lány hangját:

- És most kedves hallgatóink a kék Kellan-kéróból jelentkezünk, ahol a nagymedve éppen téli álmot alszik, és mi épp most készülünk kiugrasztani a barlangjából... Na, és vajon az oroszlán mit csinál ilyenkor? Á, csak nem szunyókál ő is? – Eszti ezt teljes pléhpofával adta elő, ami még egy lapáttal rátett az amúgy is vicces bevezetőre. Orsi halkan felnyüszített, majd egyik kezével befogta a száját, másik kezével a könnyeit törölgette, miközben az arca már teljesen vörös volt, és egész testét rázta a visszafojtott nevetés.

Eszti azon kezdett el nevetni, ahogy Orsi reagált, és fél percen belül két könnyező lány térdelt a padlón, igyekezve a legkevesebb zajt csapni. Kívülről talán úgy tűnhettek volna, mint akik épp keservesen zokognak, de ők tudták, hogy vagy a könnyek, vagy a hangos hahotázás, és ők inkább az előbbit választották.

Kellett nekik egy jó öt perc ahhoz, hogy összeszedjék magukat, majd lassan feltápászkodtak, és maradék könnyüket is letörölték arcukról. Orsi fejcsóválva, de vigyorogva nézett Esztire.

- Te nem vagy normális, ugye tudod? – kérdezte, mire Eszti csak vállat vont.

- Soha nem is állítottam ilyet. – Ezt megint olyan komolyan mondta, hogy Orsi majdnem visszaesett az előbbi állapotába, de inkább csak mély levegőt vett, és visszaindult a mikrofonok irányába. Felkapott egyet, Eszti kezébe nyomta, majd maximum hangerőre tette a gépezetet, és halkan megszólalt:

- Na, drágám. Tied a pálya! Aztán ne kíméld őket, rendben? – kérdezte, és kacsintott is hozzá. Eszti viszonozta a gesztust, majd mikrofonnal a kezében elindult a folyosó felé. Orsi követte, majd mikor már elég jó helyet találtak a fiúk szemmel tartására, Orsi a fülére tette a kezét, Eszti nagy levegőt vett, és vigyorogva kiabálni kezdett a mikrofonba:

- Robert Pattinson és Kellan Lutz! Körbevettük a házat, ne próbálkozzanak semmivel... Ha együttműködnek, az az ön javukat szolgálja... Nem tudnak elmenekülni... Vagy ha esetleg mégis megtennék, akkor az ajtóknál várakozó visítozó, sipítozó kiscsajok megakadályozzák benne!

- Hogy mi?! – pattant ki Kel elsőként az ágyából, és rögtön talpra szökkent. Szerencsétlen azt sem tudta, hogy hirtelen hol van, vagy, hogy ki egyáltalán.

- Rob! – szólt fojtott hangon barátjához, akinek úgy tűnik, nem volt elég ez az ébresztő.

- Nos, rendben... – folytatta Eszti továbbra is ordítva, majd maga mellé húzta barátnőjét, és úgy döntött, hogy kicsit megszívatja a fiúkat. Vagyis, hogy tovább szívatja őket... Nagy levegőt vett, majd énekelni kezdett. Azt eddig is tudtuk, hogy Esztinek nincs túlzottan jó hangja, de amikor szándékosan rátesz erre még egy lapáttal, akkor aztán kő kövön nem marad.

Whenever, wherever

We're meant to be together

I'll be there and you'll be near

And that's the deal my dear...*

Orsi egyből felismerte a dallamot, hiszen ő is rázta néhány évvel ezelőtt erre a számra... Megragadott egy mikrofont, és beszállt ő is, miközben az énekesnőt megszégyenítő mozdulatokkal kezdte rázni a csípőjét. A lányok ránézésre csodálatosan szórakoztak, de ez csak a figyelemelterelő hadművelet volt.

Időközben Rob is felébredt, és hitetlenkedő pillantásokkal méregette a szobában korán reggel táncoló és énekelgető lányokat.

- Haver... Ez a mennyország? – kérdezte kiütve Kellan, amikor félájultan a vadul lejtő csajokra pillantott.

- Szerintem még álmodok. Tuti. Csípj meg! – kérte Rob, és Kel felé tartotta a kezét. Az akkorát csípett a kézfejébe, hogy Rob vinnyogva ugrott fel a fotelból, és hangosan szitkozódott, amivel elvágta a lányok műsorát.

- Idióta, most miattad abbahagyták – szidta össze Kellan szerencsétlent, mire Rob visszavágott.

- Akkorát csíptél belém te állat, hogy elzsibbadt az egész karom! Normális vagy?

- Te kérted – intézte el Kellan egy vállrándítással, majd inkább az ácsorgó lányokra fordította minden figyelmét. – Hellóka! Minek köszönhetjük ezt a szép ébresztőt? – kérdezte a kedvesen mosolygó lányoktól, mintha előző este nem is történt volna semmi említésre méltó. De aztán változott a kép, és a két kedves lány helyén egyik pillanatról a másikra két nagyon dühös nő állt, és villámló szemekkel néztek a két srácra.

- Szerintetek? Mintha hagytatok volna nekünk egy „kedves” levelet, nemde bár? – kérdezte Orsi mérgesen, miközben macskakörmöket rajzolt ujjaival a levegőbe. – Amiben aranyosan közlitek, hogy ha még akarunk titeket az életben valaha is látni élőben, nem csak a képernyőn, akkor toljuk ide a hátsónkat. Igazán kedves volt tőletek, az a levél már csak feltette az i-re a pontot a tegnapi éjszaka után.

- Miről beszélsz? – kérdezte Rob teljesen nyugodtan, amivel még jobban felkorbácsolta a lányok amúgy is feldúlt állapotát. – Ti dobtatok ki minket tegnap, nem igaz? – Ezt már sértettem mondta, és látszott is rajta, hogy komolyan gondolja.

- Hát ti tényleg nem értitek? – kérdezte Eszti, és azt sem tudta hirtelen, hogy nevessen-e vagy sírjon. – Azok a csávók simán péppé vertek volna titeket...

- Hé! – szólt közbe Kel, de Eszti teljesen figyelmen kívül hagyta.

- ...ami ugyebár nem mutatott volna jól nektek az újságok címlapján. Igyekeztünk megmenteni a seggeteket, és mire tíz perc múlva kiszöktünk a parkolóba – megjegyzem egy ablakon másztunk ki, mert nem tudtunk volna máshogy kisurranni –, nektek se híretek, se hamvatok. Orsival a szakadó esőben indultunk el arra a kis harminc kilométeres sétára Londonig, mert ugyebár a mobilunk nem volt nálunk, mondván, ne zavarjon minket senki, amíg veletek vagyunk. De ez persze nektek meg sem fordul a fejetekben, nem igaz? Csak a hülye férfi büszkeségetek.

A srácok csak hallgatták a lányok kifakadását, de valahogy nem nagyon akarták felfogni. Ők még mindig csak azt látták az egészből, hogy a lányok őket elküldték, és ott maradtak azokkal a felfújt izomagyú állatokkal.

- De mégis hazaértetek, nem? – kérdezte Rob morogva, cinikus hangnemben, már-már lesajnálóan.

- Hogy mi? – csattant rögtön Eszti. Ez a nap túl sok volt neki, és akkor most még Rob is szívózik vele... – Ezt te sem gondolod komolyan, Robert Pattinson! – Eszti teljesen kikelve magából üvöltözött szerencsétlen sráccal. – Még hogy hazaértünk! Ne akard tudni, hogy milyen nehézségek árán!

- De ugye... nem történt semmi baj? – kérdezett közbe gondoskodóan Kellan is. Ő képes volt félretenni a hirtelen jött haragját, és józanul végiggondolni a helyzetet.

- Hát... Ha azt vesszük, hogy – kezdett bele Orsi fölényes hangnemben. – Megfagytunk a hideg éjszakában, és hogy lejártuk a lábunkat, meg azt... – Orsi egy pillanatra elhallgatott, majd jóval halkabban folytatta, agyában ördögi terv fogalmazódott meg. – Végül is... Volt valami jó is ebben a kis sétában... Tudjátok, mennyire szeretik a fiatal, autós srácok az ilyen lányokat, mint mi? Dudálva álltak meg azért, hogy felvehessenek, miközben stoppoltunk London felé... És még a számukat is megadták, ha legközelebb ilyen helyzet állna fent, utánunk tudjanak rögtön jönni...

- Hogy mi?! – kérdezte a két srác egyszerre, teljesen felháborodva.

- Így bizony! – helyeselt Eszti, és már nem ordítozott. – Úgyhogy, ha megbocsátotok, nekünk most mennünk kell... Találkozónk van... Ottóval...

- Ottóval? – szűrte a nevet a fogain keresztül Kel. Ez a hanta hatott, ez nem vitás. A fiúk minden egyes szót bevettek, amit a lányok Ottóról meséltek nekik.

- Bizony, ő a srácok egyike, aki tegnap felvett minket... Ja, bocsi! Amikor ti otthagytatok, ezért nem is tudhatjátok... Ja, és takarítsatok ki itt! – Vonta meg a vállát Orsi, majd elindult az ajtó felé, és közben vonszolta maga után Esztit is.

- Nem mentek sehova! – kiáltotta Rob, majd az ajtóhoz szaladt, és elállta a lányok útját.

- És ugyan miért is nem? – kérdezte Eszti mérgesen, mégis félvállról.

- Mert én azt mondtam. – Rob még mindig hangosabb volt a kelleténél. Orsi eléggé felhúzta magát ezen, mert ő is közbeszólt:

- Ki vagy te, hogy megtilts nekünk bármit is, mi?

- Nem, nem... Ő azt nem úgy... – kezdte volna Kellan a szokásos mentegetőzést barátja után, de Orsi egy szúrós nézéssel lehűtötte.

- De igen, ő azt pont úgy gondolta. Szóval? Egy elfogadható indokot mondjatok, amiért nem kéne most itt hagynunk titeket a fenébe – járatta végig tekintetét Orsi mindkét fiún. Ők csak álltak, mint a faszent, és nem nagyon tudtak mit mondani. Rob zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, mindenhova nézett, csak a lányok szemébe nem, míg Kellan össze-vissza habogott arról, hogy üljenek le, és beszéljék meg ezt a dolgot higgadtan is, felnőtt emberek módjára. Minekután a lányok továbbra is csak álltak karba tett kézzel, és az indokot várták, Kellan agyában mintha lámpa gyulladt volna, hirtelen csillogó szemmel kezdett érvelni.

- Azért mert... Azt se tudjátok, hogy ki az a pasas... Lehet, hogy valami pszichopata, aki így gyűjti az áldozatait... – Reménykedve pislogott a lányokra, akik csak néztek tátott szájjal, és mint akiket fejbe kólintottak, valami derengeni kezdett nekik. Egymásra néztek, és kölcsönösen a hitetlenkedés szikráját vélték felfedezni a másik szemében.

- Ti... ti most tényleg...? – kezdte Eszti, majd Orsi vette át tőle a szót.

- Féltékenyek vagytok? – Robék a másodperc töredékéig úgy néztek ki, mint a tetten ért kisgyerekek, aztán a világ legártatlanabb és leghitetlenkedőbb álarcát varázsolták arcukra – végtére is színészek voltak –, és egymást túlkiabálva igyekeztek tiltakozni, az immár egyre nyilvánvalóbbá váló tény ellen.

- Ó, mi?! Dehogy! Hát ilyet hogyan feltételezhettek rólunk? – harsogta sértetten Kellan, de egy ilyen hasonló, igencsak kényes helyzetben ő sem volt annyira jó színész, mint a vásznon.

- Hát igen! Miért is lennénk féltékenyek, mikor csak... Szóval, bármennyire is hihetetlen, de megijedtünk, hogy eshet valami bajotok... – mentegetőzött Rob is, de ez nem volt jó érv.

- Ó, igen? – kérdezte Eszti felvont szemöldökkel, és karba font kézzel. – Nos, idefigyelj, Robert. Ha féltesz valakit, akkor nem hagyod ott az éjszaka közepén, pusztán azért, mert a sértettséged erősebb. Vagy tévedek? Ó, nem, nem hiszem. Inkább hálásnak kellene lennetek azoknak a szerencsétlen srácoknak, hogy felvettek minket, mert különben még mindig London felé sétálnánk. És megijedtetek? Ezt te sem gondolhatod komolyan! A viselkedésed totálisan ellentmond azzal, amit mondasz! Most melyiknek kéne hinni? – Eszti szavai fájtak a srácnak, bármennyire is próbálta tagadni. Muszáj volt beismernie, hogy bizony az elmélet, amit a lányok minden egyes kimondott szava alátámaszt, teljesen igaz.

- Én is emberből vagyok – válaszolta Rob halkan, sértetten. – Bármennyire is nehéz elhinni, de így van. Én is makacs vagyok, önfejű, és hibázok néha. De ki nem?

- Hát igen – értett egyet vele Kellan is, és hevesen bólogatni kezdett.

- Igazad van! – vágta rá Orsi, mire Eszti hitetlenkedő, és értetlen pillantásokkal méregette. – Bizony mi is emberek vagyunk, és tudjátok, egész éjszaka talpon voltunk, mert... Nos, az okot nyilván tudjátok. Szóval, ha most megbocsátotok nekünk, az embereknek bizony szükségük van alvásra is. Mivel mi ezt a tevékenységet nem igazán űztük az elmúlt órákban, szeretnénk ezt megtenni. Ti meg majd ha normálisan tudtok gondolkodni, és sikerül félretenni a sértettségeteket, megbeszélhetjük a dolgot. Sziasztok – fejezte be Orsi a mondanivalóját, majd megfordult, és nagy léptekkel az ajtó felé indult el.

- Miért nem alszotok itt? – jött a hirtelen kérdés Kellantól, amire senki sem számított.

A kék Kellan-kéró :)

*Shakira – Whenever, wherever