17. fejezet - Büszkeség és balítélet

Rob csak állt, és pislogott nagyokat. Hirtelen nem tudta, mit is kéne válaszolnia. Vajon mit mondhatott neki Eszti?

- Hát, csak beszélgettünk a...

- A napsütésről, mi? – húzta el Orsi a száját. – Sírva jött be a fürdőbe. Alig mondott valamit, csak azt sikerült leszűrnöm, hogy veled beszélt, és te teljesen felkavartad. Nos? – Próbált úgy beszélni, hogy egyszerre legyen kemény, de kedves is. Nem megsérteni akarta Robot, de Eszti fontosabb volt neki.

- A múltkor részegen beszélt nekem a barátjáról. Teljesen ki volt bukva miatta. És most bocsánatot kért, amiért engem traktált vele. És én mondtam neki, hogy nem gázos, én szívesen meghallgatom. Csak aztán félreértettem egy félbehagyott mondatát – bűnbánóan lehajtotta a fejét, és úgy folytatta –, és elkezdtem vele kiabálni. Olyan dolgokat mondtam neki, amit nem gondoltam komolyan, csak... Csak minden pillanatban azt várom, hogy ti is szembe fordultok velünk. Hogy ez csak egy álca, hogy ilyen rendesek vagytok, hogy a közelünkbe férkőzhessetek, és holnap már csak a pénzünk, meg a hírnevünk fog titeket érdekelni. – Rob nem nézett fel, így nem láthatta Orsi arcát. A lány teljesen elszomorodott, és nem csak attól, hogy ilyeneket gondol róluk. Ezt valahol teljesen megértette. Viszont az a tény elszomorította, hogy ezeknek a fiúknak – és főleg Robnak, akit szemmel láthatóan sokkal érzékenyebben érint –, mennyire nehéz dolguk is lehet az egészséges emberi kapcsolatok kialakításával. Kellan kis bohókás, és bizonyára őt is megviselné, ha most elmennének, vagy csak kimaradnának az életükből, de Rob valószínűleg csak még mélyebbre süllyedne, és az a kevéske önbizalma, és bizalma az emberek felé is még jobban eltűnne. Orsi szinte már nem is nagyon hallotta, miket mond Rob, csak könnyekkel szemében figyelte a megtört embert. Nem, nem a színészt, a csillogó sztárt. Csak egy fiút, aki szégyenkezve beszél az érzéseiről, és nem tudja, mit is kéne csinálnia, vagy mennyit is mondhat el.

- Nos... – Orsi csupán ennyit tudott mondani. Hadakozott a szavakkal, próbálta megfogalmazni a mondanivalóját, de minden próbálkozása hiábavaló volt. – Nagyra értékelem, hogy ezt most elmondtad nekem. Biztosra veszem, hogy Eszti is legalább ennyire örülne neki, ha ezt elmesélnéd neki is. Így, ahogyan nekem... Nem ordítozva, igazságtalanságokat vágva a másik fejéhez, csupán csak őszintén.

- Szerinted meghallgatna? – kérdezte Rob idegesen, miközben rágyújtott egy újabb cigire.

- Én ezt nem tudhatom – válaszolta a szőke lány őszintén. – De ha most meg sem próbálsz vele beszélni, akkor esélyed sem lesz rá.

- Köszönöm Orsi – suttogta Rob, majd egy pillanatra megölelte a lányt.

- Tudod... Nem igazán csináltam semmit – válaszolta Orsi, miközben egy könnyed mosoly futott át arcán.

- De ez már sokat jelentett nekem – mondta Rob, majd elindult az ajtó felé, azzal az elhatározással, hogy ő most beszél Esztivel. Csakhogy az ajtó még mindig zárva volt...

- Oh, bocsánat! – eszmélt fel Orsi, majd az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta azt.

Rob bement a lakásba, Orsi pedig egyedül maradt az erkélyen... De nem túl sokáig.

- Hahó, kislány! – köszöntötte a mindig vidám hang.

- Szia, Kel – üdvözölte Orsi a srácot, majd leült az egyik székre, így nem láthatta azt a mozdulatsort, amikor Kellan bezárja maga mögött az ajtót, és a kulcsot a farzsebébe mélyeszti. – Mi szél hozott? – nézett gyanútlanul a srácra.

- Á, semmi különös. Csak gondoltam kijövök hozzád, mert láttam, hogy egyedül vagy kint.

- Ez kedves tőled – villantott meg egy kedves mosolyt.

- Figyelj, Orsi – kezdte Kellan kissé feszengve, és komolyabbra vette a figurát. – Azt hiszem, beszélnünk kéne... Komoly dolgokról.

- Jaj, ne Kellan – kezdte Orsi tök komolyan, de aztán vigyorogva folytatta. – Most te is felvilágosítasz? Azzal már elkéstél egy jó tizenöt évet.

Kellan is elnevetette magát, de aztán újra komolyságot erőltetett vonásaira. Orsi felé fordult, majd a lány asztalon nyugvó kezei felé nyúlt. Orsi teljesen megdöbbent ezen a mozdulatsoron, és kissé meg is rémült attól, hogy mi fog most következni. Kellan nagy levegőt vett, majd már épp megszólalt volna, amikor hallották, hogy valaki kinyitja az erkélyajtót...

Mármint kinyitotta volna, ha nem lett volna zárva. Sean elkezdett dörömbölni az üvegen, Kellan pedig magában szitkozódott, hogy a szerencsétlen nem bírt ki még két percet odabent. Végre itt volt a tökéletes pillanat, hogy... De mire is? Jézus, most tényleg majdnem...?

Kel bosszúsan állt fel, előkapta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót a szőke srácnak.

- Mi kéne gyíkarc? – kérdezte.

- Mi van? Gyíkarc a nénikéd – háborodott fel Sean. – És miért volt bezárva az ajtó? Mégis mi a fenét műveltetek ti itt? – Szinte gyilkos szemekkel mérte végig a két kint tartózkodót, mire Orsi sértődötten pattant fel.

- Még a feltételezés is bántó. És ha most megbocsátotok... – mondta még mindig feldúltan, majd kikerülve a két srácot becsörtetett a lakásba. Ugyanúgy, mint egy órával azelőtt Eszti...

Eszti éppen Orsi szobájában tartózkodott – egyedül – amikor szőke barátnője viharzott be az ajtón.

- Ó – hirtelen ennyit tudott kinyögni. – Csak nekem ismerős ez a helyzet?

- Eszti – sipította Orsi, majd barátnőjéhez trappolt. – Én nem tudom, hogy mi volt ez az egész, de kezdek komolyan megijedni – hadarta el egyszerre, amiből barátnője egy szót sem értett.

- Oké, akkor most szépen mondj el mindent úgy, hogy azt én is értsem.

- Kint beszélgettem az erkélyen Robbal, aztán ő bejött... Tényleg, hol van? Á, teljesen mindegy... Aztán megjelent Kellan, és bezárta az ajtót, de én ezt nem tudtam... Elkezdett nekem össze-vissza magyarázni, hogy most komoly dolgokról szeretne velem beszélni, és furcsán viselkedett... Te is tudod, milyen Kellan! Olyan... más volt...

- És? – kérdezte Eszti izgalommal a hangjában.

- És aztán megjelent Sean... És összeszólalkozott Kellannal, aztán tett egy megjegyzést, és otthagytam őket – öntötte ki a lelkét a szöszi.

- Na akkor összegezzük a helyzetet... – kezdett bele lassan Eszti. – Tehát kint voltatok az erkélyen... Rob eltűnt... Kellan kiment utánad... Furcsa volt, és valamit akart tenni.... És megjelent Sean, és összevesztek... Te pedig otthagytad őket!

- Basszus! – kiáltott fel Orsi, majd felpattant a helyéről, Esztivel a nyomában. Szinte feltépték az ajtót, hogy minél hamarabb a fiúk közé állhassanak.

Aztán Rob kiáltása hallatszódott:

- Fiúk, ne verjétek szét nagyon egymást! – A hanglejtéséből ítélve inkább bíztatásnak tűnt, mint segélykiáltásnak...

- Mi a fene van itt? – kiáltotta Orsi, de a két srác mintha észre se vette volna, csak birkóztak tovább a földön fetrengve.

- Hagyjátok már abba! – szállt be Eszti is, de a fiúk a fülük botját sem mozdították. Rob ugyan a lányok felé pillantott, de nem nagyon zavartatta magát, csak vigyorogva szemlélődött. – Rob, legalább te csinálj valamit!

- Jaj, hagyjátok, majd megunják...

- Igen? Jól van, akkor majd szóljatok, ha végre felnőttként tudtok viselkedni. – Orsi felkapta az ajtó mellett lógó táskáját meg a kabátját, és kiviharzott a lakásból. Eszti megvetően végignézett a három fiún, majd követve barátnője példáját, már ő is lakáson kívül volt. A két szöszi srác az ajtó csapódására eszmélt csak fel, no meg, hogy sikerült leverniük egy vázát a dohányzóasztalról.

- Látod, mit csináltál? – kérdezte Kellan teljesen felháborodva, és fájlalva a bal karját. – Most miattad elmentek.

- Hogy mi van?! Miattam?! – Sean is teljesen kikelt magából, és már majdnem újra egymásnak estek, amikor Rob megköszörülte a torkát. A két szőke feléje fordultak, és szinte egyszerre kérdezték:

- Mi van?

- Kel... Szerintem, mennünk kéne – mondta, és célzón nézett barátjára, majd Sean felé fordult. – Öhm, köszönjük a vendéglátást. – Sean elég mérgesen nézett rájuk, úgyhogy gyorsan összeszedték a cuccukat, és ők is a lányok után mentek. A ház előtt körülnéztek, de Orsit és Esztit már nem látták sehol, úgyhogy kocsiba pattantak, és elindultak Eszti lakásához. Legalábbis oda, amiről úgy tudták, hogy Eszti lakása...

* * * * *

- Istenem, hogy lehetnek ennyire gyerekesek? – kérdezte Orsi teljesen kikelve magából.

- Az még hagyján, hogy összeverekszenek, de ahogy Rob csak állt ott, vigyorgott, és nem csinált semmit. – Eszti is füstölgött, miközben taxit próbáltak fogni a ház előtt.

- Figyelj, szerintem most sietnünk kellene, mert ahogyan a sértett férfi lelket ismerem, azonnal elindultak utánunk, mondván, hogy vigyáznak ránk – morogta Orsi, miközben leintett egy taxit.

- Uhh – válaszolta sokatmondóan Eszti. – Ne is mondd. Teljesen igazad van... Tudod, ilyenkor örülök, hogy nem tudják pontosan, hol is lakom – mondta Eszti barátnőjének, majd a taxis felé fordult, és bediktálta a címet.

Az út nem tartott tovább tíz percnél, a lányok kifizették a taxit, majd gyorsan kipattantak a járműből, és szinte berontottak a lépcsőházba. Amikor beértek, gyorsan körbenéztek, de sehol sem láttak senkit, így kissé nyugodtabban mentek fel a másodikra, ahol Eszti lakott. Ledobták a cuccaikat az asztalra, majd elterültek a kanapén.

- Basszus... – kezdett bele Eszti. – Én nem hiszem el, hogy ez velünk tényleg megtörtént... Hogy tudott Kel összeverekedni Seannal? Annyira gyerekesek! És Rob! Ő idegesít a legjobban! Csak állt ott, és nézte a verekedést...

- Igazán tehetett volna, valamit, ez kétségtelen... De én inkább Kelre haragszom... Tudod hogy féltettem szegény Seant? Kellan egy fél perc alatt simán végezne vele, ha komolyan neki akarna ugrani!

- Hú, tényleg... Ez meg sem fordult a fejemben – gondolkodott el Eszti egy pillanatra. A konyhába sétált, hogy készítsen maguknak egy teát, amikor a csörgő telefonja megzavarta.

- Úgy vélem... – kezdett bele Orsi, de Eszti félbeszakította.

- Úgy, hogy nem vesszük fel! Érezniük kell, hogy most kiakasztották azt a bizonyos mércét.

- Helyes – értett egyet Orsi. – Így lesz. Mit szólnál hozzá, ha elmennénk pacsálni, és aztán kiugranánk egy kicsit a Rosesba? Olyan régen nem voltunk!

- Ó! Igen, ez egy jó ötlet! A fürdőt tudod, hol találod, én pedig felhívom Öcsit.

- A franc... – morgolódott Orsi, amikor tudatosult benne, hogy rossz táskát hozott el otthonról. – Ebbe egy darab ruhám sincs! – sipította kétségbeesetten, mire Eszti csak nevetni tudott.

- Tudod... Az a szerencséd, hogy én viszont itthon vagyok! Megtalálod a szobámat, ugye? – kérdezte sokat sejtetően, majd a telefonért nyúlt, hogy felhívja nagybátyát.

Miután mindketten lezuhanyoztak, és kellően szalonképessé tették magukat egy kis késő délutáni kiruccanáshoz, elindultak a Red Rosesba. Gyalog szerették volna megtenni a távot, ezért már otthon kellően felszerelkeztek napszemüveggel és kapucnis pulóverrel.

Szerencséjük volt, nem ismerte fel őket senki, úgyhogy gond nélkül elérték a kávézót. Időközben egyre jobb kedvre derültek, vidáman cseverésztek egész úton. Mikor bementek, nevetgélve indultak el a kedvenc asztaluk felé, és először fel sem tűnt nekik, hogy már foglalt. Zavartan torpantak meg, majd lassan eljutott a tudatukig, hogy épp olyan valakik foglalják el az asztalukat, akiket épp elkerülni szándékoztak.

- Nahát, sziasztok, lányok! Igazából nem nagyon reméltük, hogy elfogadjátok a meghívást, de igazán örülünk, hogy most mégis itt vagytok!

Rob és Kellan úgy vigyorogtak a lányokra, mintha a karácsonyt hozták volna nekik előbbre. Eszti és Orsi csak álltak tátott szájjal, mivel fogalmuk sem volt, hogy a fiúk miről is beszélnek. Ez a srácoknak is leeshetett, mert kezdeti mosolyuk kezdett alábbhagyni, és bizonytalanul tekintettek a lányokra.

- Ezek szerint mégsem fogadtátok el a meghívást? – kérdezte Rob félszegen.

Orsi találta meg hamarabb a hangját, de csak két szót tudott kinyögni:

- Milyen meghívás?

- Írtunk nektek vagy tíz sms-t. Nem kaptátok meg őket? – kérdezte Kellan meglepődve.

- Ó, hát... – Eszti előkereste a mobilját. Felhangosította, majd döbbenten látta, hogy a kijelzőn tizenhat nem fogadott hívás, és három olvasatlan üzenet jelent meg. Felnézett, és valamiért inkább magyarul szólt Orsihoz. – Szerintem te is nézd meg a mobilod. Ezek ketten lassan megtelítik az egész memóriát.

A lányok lapozgatni kezdtek az üzenetek között, és ilyeneket véltek felfedezni:

Ne haragudjatok, tudjuk, hogy gyerekesen viselkedtünk!

Beszéljük meg, ne csináljátok ezt!

Találkozzunk a Rosesban!

Bocsánatot fogunk kérni, csak... Csak ne haragudjatok!

Többet nem fordul elő!

A lányok egy pillanatig elgondolkoztak. Lehet ezeknek a szavaknak hinni? Egyetlen szót sem mondtak ki hangosan, ám mégis tökéletesen megértették egymást. Egy pillanatig csak meredtek egymásra, próbálták kitalálni, hogy ebben a helyzetben mi lenne a megfelelő megoldás. Eszti bólintott egy aprót, hogy csak barátnője vegye észre, majd szúrós tekintettel a fiúk felé fordult.

- Rendben. – A fiúk kifújták az eddig bent tartott levegőt, és még a szívükről leeső mázsás kő csattanását is hallani lehetett. – De! Soha, ismétlem, soha többet nem hoztok minket ilyen helyzetbe! És bocsánatot kértek Seantól! Mindketten!

- Hogy? – kérdezett vissza rögtön Kel, mire Orsi még csúnyábban nézett rá, mint eddig. – Oké, bocsánatot kérünk tőle.

- Én is úgy gondoltam – folytatta tovább a lány.

- És lenne még itt valami... Úgy érzem, hogy elnézést kell kérnem tőletek, amiért nem csináltam semmit... És amiért majdnem nektek is bajotok esett... – kezdett bele szégyenlősen Rob. Alig mert Eszti szemébe nézni, nem tudta, hogy mi lesz a reakció. Eszti ironikusan felnevetett, majd visszafogta magát, és Robra figyelt. – A külvárosban van egy kis bár...

- Kocsma! – szólt közbe nevetve Kellan, mire Rob mérgesen meredt rá, és belerúgott a lábába az asztal alatt.

- Szóval egy kis... bár. – Kelre pillantott. – És ma este az amatőr előadók megmutathatják a tehetségüket... És arra gondoltam, hogy nagyon szívesen énekelnék nektek egy saját dalt, hogyha így... Szóval, hogyha így elnézitek ezt nekem...

Mindenki elképedve bámult Robra. Nemcsak a lányok, hanem Kellan is.

- Rob, mi a... – kezdett bele Kel, de Eszti belefojtotta a szót.

- Mivel ketten csináltátok ezt, ezért csak úgy fogadjuk el az ajánlatot, ha Kellan is énekel!

- Hogy mi? – háborodott fel az említett, mire Rob megint bokán rúgta.

- Naná, Kellan is énekel!

- Helyes – vigyorodott el Orsi. – Akkor mehetünk is. – Csinált egy gyors hátraarcot, és feltűnésmentesen Esztire kacsintott, aki erre visszavigyorgott. Elindultak az ajtó felé, majd a válluk felett hátrapillantottak a fiúkra, akik csak meglepetten ácsorogtak, mert túl gyors volt nekik a fejlemények váltakozása. – Ti nem jöttök?

- De igen! – mondták kórusban, majd kapkodva összeszedték magukat, és már kint is voltak a kocsinál. Kinyitották a lányoknak az ajtót, majd elindultak a város széle felé.

Nagyjából tíz perce kocsikázhattak, amikor Eszti táskájából halk, majd egyre hangosodó zene kezdett szólni.

Hát nevess rám, ölelj át, és most játsszuk, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde!

Gyere, és bújj hozzám, együtt leszünk a síron túl is, mint Bonnie és Clyde!

Eszti nagy nehezen rájött, hogy ez bizony az ő telefonja, és ez a csengőhang csak egyet jelenthet: hogy épp Zsuzsi hívja, hiszen ez a csengőhang csak nála szól. Esztinek ugyanis az a heppje, hogy mindenkinek más csengőhangot állít be; valamit, amiről ő jut eszébe.

Orsi egyből felismerte a dalt, és amíg barátnője telefonált, addig is halkan énekelgetett, majd miután Eszti befejezte, ő is bekapcsolódott.

- Hú, én annyira szeretem ezt a számot. Tedd be légyszi, olyan régen hallottam! – kérte Orsi, miután befejezték az éneklést. Eszti elindította a számot, és a telefonnal együtt elénekelték legalább háromszor. A fiúk eleinte csak mosolyogva figyeltek, de aztán kezdte őket érdekelni a zene, egyrészt mert a lányoknak ennyire tetszett, másrészt meg, mert nem értettek belőle egy kukkot sem, azon kívül, hogy Bonnie meg Clyde.

- Lányok, mit hallgattok? – kérdezte Rob, mikor negyedszerre is vége lett a zenének.

- Ez egy magyar zenekar, a Kerozin száma, a Bonnie és Clyde. Szerintem annyira jó zene! – mondta Orsi átszellemült arccal.

- Én is imádom! – csatlakozott Eszti, és már fanatikusként épp indította volna el újra, mikor Kellan megszólalt, nem szállva le a témáról.

- Igen, nekem is tetszik – értett egyet. – Ez nálatok biztos nagyon ismert szám lehet.

- Csak kár, hogy mi egy kukkot sem értünk belőle – húzta el a száját Rob.

- Ó, ez tényleg nagy probléma... És most érezd, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde... – mondta Robnak, közben pedig halkan énekelgetett továbbra is.

- Lányok... – kezdte ismét Kellan elgondolkodva. – Nem lenne kedvetek lefordítani nekünk a szövegét, hogy mi is megértsük? – Eközben persze olyan kiskutyaszemeket meresztgetett a lányokra, hogy nem lehetett neki nemet mondani.

- Igen, annak én is nagyon örülnék! – kontrázott Rob ezzel kisegítve a barátját.

- Hát... – kezdett bele Orsi. – Ha ma jól viselkedtek, akkor este lefordítjuk, rendben?

- Köszi! – lelkendezett Kel. – Tök jó!

A lányok egymásra néztek, majd kitört belőlük a nevetés Kellan nagy lelkesedését látva. Álmukban sem merték volna gondolni, hogy bejönne nekik ez a szám. Valószínűleg már ők is hallottak a híres párosról, ezért kelthette fel ennyire az érdeklődésüket. Na persze, meg az is közrejátszott, hogy a lányok ennyire szerették ezt a számot, és a fiúk elképzelése szerint, amit Orsi és Eszti ennyire szeret, az rossz dolog nem lehet.

Az énekelgetéssel jól eltelt az idő, hamarosan meg is érkeztek ahhoz a bárhoz, ahova indultak. A két lány mosolyogva vette szemügyre a Pirates nevű helyet, ami egy régebbi, kőből készült építmény volt, amelynek az oldalára borostyán volt futtatva.

A hely nagyon elvarázsolta őket, megkönnyebbültek, hogy nem valami fullos helyre hozták őket. Ennek a helynek eszméletlen hangulata volt, ami csakhamar átragadt a kis csapatra is.

Bent pont olyan volt, amilyennek kívülről el lehetett képzelni. Leginkább hosszabb asztalok, két oldalt padokkal, szolid fények, vágható cigarettafüst-réteg, morajló beszélgetés, üvegek csörgése. Bár elsőre kicsit amolyan amcsi filmbe illő motoros-bandás-kocsmának tűnt, mégis volt valami varázsa a helynek.

A pultnál a fiúk kértek maguknak két sört, a lányoknak meg két kólát, majd elindultak keresni oldalt egy kisebb négyszemélyes asztalt. Néhány hapsi megbámulta a lányokat, és halkan füttyentettek utánuk, de Rob és Kel igyekezett mindenkinek a tudtára adni, hogy a lányok bizony velük vannak, és ne is próbálkozzanak.

Miután volt asztaluk, és lepakolták a cuccaikat, odament hozzájuk egy fiatal srác, hogy megkérdezze, részt vesznek-e az esti műsorban, vagy csak nézőnek jöttek, és ha szerepelni szeretnének, akkor mi a nevük. A fiatalok kértek két percet, hogy megbeszélhessék, addig a csávó magukra hagyta őket.

- Hú, kerítenünk kell valami nevet, mert nem akarom, hogy leszedjenek a színpadról – kezdte Rob, mire Eszti halk kuncogása lassan átváltott nevetésbe.

- Tom és Jerry... – nyögte ki prüszkölve, mire Orsi is felnevetett, a két fiú viszont érdekesen nézett rájuk.