2. fejezet - Első napok Londonban

Eszti a tömeget pásztázta, s szemével nagybátyát kereste, aki már egy órája várt a lányra. A tömeg lassan oszlani kezdett a lány szeme elől, ezzel lehetővé téve azt, hogy Eszti megpillantsa a kávéautomata mellett toporgó rokonát.

- Öcsiii – kiabálta, s közben fejvesztve rohant, kezében a táskákkal.

- Eszti! Látom, sikeresen megérkeztél – ölelte át a lányt.

- Felhívom anyuékat, és aztán megmutatsz nekem mindent! – lelkendezett Eszti, majd elővette a telefonját a táskájából, és tárcsázta az anyukája számát.

Viszont egyvalakiről teljesen elfelejtkezett... Dávid. Ismét a telefonért nyúlt, és hívta is barátját.

- Szia! – szólt bele a telefonba Eszti.

- Szia. Azt hittem, már sosem hívsz fel! – kuncogott Dávid a vonal másik felén.

- Tudom, de akkora hatással van rám ez az egész, hogy elfelejtettem – mondta Eszti szégyenlősen.

- Hé, nincs semmi baj! Örülök, hogy most felhívtál. És kérlek, a továbbiakban ne felejts majd el tájékoztatni mindenről!

- Rendben.

- Már most hiányzol... Tudod milyen üres itt minden nélküled? – kérdezte halkan a fiú.

- Nekem is nagyon hiányzol! De csak pár hónap, és már otthon is vagyok! Azért, mert nem vagyok melletted, nem azt jelenti, hogy nem gondolok rád!

- Később még hívlak! Szia, Eszti – mondta Dávid, s azzal megszakadt a vonal.

Dávid mindig is különleges helyet foglalt el Eszti szívében, olyat, amit eddig még senki más nem.

Eszti gyorsan kiverte a gondolatot a fejéből, hogy esetleg Ő és Dávid... Egyszer, valamikor.

- Mehetünk? – kérdezte öcsi, és közben majd’ megszakadt a táskák súlya alatt.

- Indulás!

Napok teltek, és Eszti egyre jobban megismerte Londont, és ezzel együtt egyre jobban szerette meg. Korán kelt, későn feküdt, és egész nap a városban mászkált. Már azon gondolkozott, hogyan fogja elrángatni Öcsit bulizni, hiszen a Sohót nem lehet kihagyni... Időközben megismerkedett Öcsi barátnőjével, aki szintén egy magyar lány volt, de Eszti azt találta ki, hogy amíg ő itt van, csak angolul lehet hozzá szólni. Elvégre is, nyelvgyakorlás céljából jött ki... Elméletben.

Eszti imádta az új helyzetet, imádta a pezsgő életet, imádta Londont. Minden nap beszélgetett Dáviddal, félt magának is bevallani, hogy jobban hiányzik neki a fiú, mint szabadna. Éppen Zsuzsit – Öcsi barátnőjét –, próbálta rávenni, hogy menjen el vele vásárolni, de Zsuzsi lelkesen ellenállt neki. Eszti utált egyedül vásárolni, Zsuzsi pedig vásárolni utált, ezért nem maradt sok választása Esztinek. Vagy egyedül megy, vagy elrángatja magával Öcsit... Szerencsétlen srác, buliznia kell majd Esztivel, most meg vásárolnia... Még ő maga sem tudja, hogy mire vállalkozott, amikor meghívta magához hőn szeretett unokahúgát...

Eszti már legalább egy órája azon volt, hogy megpróbálja rávenni Öcsit, hogy menjen vele vásárolni, de a srác ellenállt. Eszti úgy érezte, hogy az egész világ felesküdött ellene, és szándékosan teszik ezt vele.

- Szóval akkor nem jöttök el velem? – kérdezte tettetett sértődöttséggel a családjától.

- Sajnálom, de mi nem vagyunk erre vevők – válaszolta Zsuzsi, majd kacarászni kezdett.

- Hát, rendben. Bár még csak csütörtök van, lehet, hogy bulizni is elmegyek! Ha már a kedves családom nem jön el velem – mondta bájosan, majd felvette a táskáját az asztalról, és kilépett az ajtón.

Mivel még csak kora délután volt, ezért Eszti beült a Red Rosesba, hogy megigyon egy kávét. Hangulatos kis hely volt, nem messze az új otthonától. Rendelt magának egy jegeskávét, majd az asztalon heverő újságot kezdte lapozgatni. Mióta Londonba érkezett – pontosan egy hete –, most olvasott először angol újságot. Eleinte furcsának vélte ezt a dolgot, de csakhamar sikerült hozzászoknia.

Eszti a rohangáló embereket nézte az üvegen keresztül. Most hiányzott neki először a családja ittléte óta. Akaratlanul is újra eszébe jutott Dávid, és Eszti ismét elgondolkozott azon, mi lenne, ha...

A lány lassan kortyolgatta a kávéját, és közben ismét az újságot olvasta. Hírességek tömkelege ömlengett a lapokon. Eszti inkább arrébb lökte az újságot az asztalon, majd megitta a kávéját, kifizette, s kilépett a Londoni fergetegbe.

* * * * *

Orsi leszállt a gépről, és elindult begyűjteni a bőröndjeit. Egyedül kicsit nehéz dolga volt, de nem foglalkozott vele. Egyedül az tudta csak érdekelni, hogy végre itt van, megérkezett! Teljesült az álma.

Kiérve a fogadócsarnokba egy pillanatra megijedt, hogy most hogyan tovább, de pár perc keresgélés után meglátott egy szőke hajkoronát és elmosolyodott.

A srác vigyorogva és integetve elé szaladt.

- Szia Orsi! – mondta édes akcentussal a nevét és jól megölelgette a lányt.

- Szia Sean! Úgy hiányoztál! – nevetett Orsi.

- Már annyira vártalak. Gyere, add ide az egyik bőröndöd! Itt parkolok nem messze.

Bepakoltak a kocsiba és elindultak Sean lakása felé. Az utat végigbeszélgették, felelevenítették a régi közös pillanataikat. Úgy fél óra kocsikázás után megérkeztek egy csendes kis utcába, egy tipikus angol téglaház elé. Orsi első pillantásra beleszeretett az épületbe. Sean lakása a másodikon volt.

Miután a srác mindent megmutatott a házban, Orsi berendezkedett a vendégszobában. Nem volt nagy, de Orsi imádta. Volt bent egy ágy, lila ágytakaróval (Direkt lilát választottam, mert tudom, hogy nagyon szereted ezt a színt – mondta neki Sean nemrég mosolyogva), egy íróasztal, két szekrény egy hatalmas tükörrel és egy könyvespolc.

Az ablakban egy csokor vörös rózsa volt. Sean mindenre gondol – merengett el a lány.

Miután Orsi birtokba vette a szobáját, elmentek egy közeli kis étterembe ebédelni, hisz a lány már rég nem evett. Délután Sean elvitte sétálni, megmutatta neki a kedvenc helyeit, majd leültek egy kis parkban. Igazán jól érezték magukat együtt, már sötétedett, amikor elindultak haza.

- Tényleg annyira jó látni téged. Hiányzott a nevetésed – nézett Sean Orsi szemébe.

- Én is így érzem – pirult el a lány.

Otthon Sean felvetette, hogy mivel még nincs késő, nézzenek meg valami filmet. Orsi már nem is emlékezett, hogy mit néztek, öt perc után elaludt a kanapén, annyira kimerítette a nap.

Reggel arra ébredt, hogy a nap az arcába sütött. Látta, hogy még mindig a kanapén fekszik, de be van takarva. Elmosolyodott – hát igen, úgy tűnik tegnap nagyon kiütötte magát.

- Jó reggelt álomszuszék.

- Szia Sean! – nyomott el egy ásítást Orsi, majd hirtelen felélénkült. – Mit csinálunk ma?

- Mit szólnál egy kis sétához? Meg van egy fantasztikus kis kávézó a közelben.

- Remekül hangzik. Adj fél órát és indulhatunk is.

Orsi gyorsan lezuhanyozott, gondosan kiválogatta a ruháit (egy szűk fekete farmert vett fel, halványlila mintás felsővel, hozzá egy fekete topánkát), szépen megcsinálta a haját és indultak is.

Egy órát sétálgattak, amikor megálltak egy kedves kis kávéház előtt.

- Red Roses – olvasta fel Orsi a nevét. – Ah, a kedvenc virágom. Ezt a helyet már most imádom.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog neked – mosolygott Sean. – Na, akkor bemegyünk?

Bent helyet foglaltak egy ablak melletti kis kétszemélyes asztalnál. Jött egy csinos pincér, és felvette a rendelésüket, ami két kávéból állt. Amíg Sean a pincérrel beszélt Orsinak volt ideje körülnézni a helyiségben. A falak gyönyörű bordó- és vajszínben pompáztak, a talpuk alatt fényes hajópadló volt, a mennyezetről csillárok lógtak. Minden asztalon volt egy kis mécses és két szál vörös rózsa, egy vékony üvegvázában.

Miután megitták a kávéjukat és kellően kibeszélték, hogy mennyire tetszik nekik a hely, továbbindultak, hogy Sean megmutathassa a helyi látványosságokat a lánynak.

Utaztak emeletes buszon, felkutattak egy, még a helyén álló híres, piros telefonfülkét, és elsétáltak a Buckingham Palotához is. Annyira kimerítették magukat aznap, hogy nem volt kedvük már semmi máshoz, csak egy kiadós alváshoz – ezúttal mindegyiküknek a saját ágyában.

A hétvégét szintén városnézéssel töltötték és Orsi egyre jobban beleszeretett Londonba.

Hétfőn korán reggel Orsi kopogtatásra ébredt, majd Sean dugta be a fejét az ajtón.

- Figyelj lányzó! Sajnálom, de most hívtak a cégtől, hogy sürgősen el kell utaznom, egy hirtelen bejelentett tárgyalásra. Legkésőbb pénteken már itthon leszek. Ne félj, a szülinapodat semmi pénzért nem hagynám ki. Rendben leszel egyedül? Vagy áthívjam a húgomat addig?

- Oh – Orsi meglepődött, de gyorsan összeszedte magát. – Persze, megleszek. Nem kell aggódnod! Majd felfedezem a környéket, meg talán vásárolgatok. Nem lesz semmi baj – mondta a lány, és megeresztett egy álmos mosolyt, de kicsit szomorú volt, hogy Seannak máris mennie kell dolgozni. Hát igen, neki nincs szabadság.

- Rendben és tényleg ne haragudj! – nézett bűnbánóan. – A kulcsokat a konyhaasztalon hagytam neked – tette még hozzá, adott egy puszit a lány homlokára, majd már ott sem volt. Orsi megvárta az ajtó csukódását, majd visszafeküdt aludni, mivel még nagyon korán volt. Dél körül mászott ki az ágyból, felöltözött, megreggelizett, majd elindult az orra után.

Nem is figyelte, hogy merre megy, de valahogy megint a Red Roses előtt kötött ki. Mivel nagyon megszerette a helyet, újra beült egy kávéra. Közben remekül elbeszélgetett a pincérrel is – ugyanaz a fiú volt, mint a múltkor –, és észre sem vette, hogy elrepült a nap.

A Sean nélkül töltött napok gyorsan teltek, Orsi minden nap tiszteletét tette a Red Rosesban egy kávéra és egy áfonyás pitére – ami újabban az ottani kedvencévé vált.

Már csütörtök volt és Sean másnapra ígérte magát. Bár nem volt ott, azért minden nap felhívta telefonon Orsit, hogy megbizonyosodjon róla, hogy boldogul egyedül és nincs semmi baja.

A lány aznap is az utcákat és a boltokat rótta – egyszerűen nem bírt betelni London látványával –, amikor hirtelen megpillantott valakit a tömegben. Valakit, akit nem először látott...