1. fejezet - Go to London... Together...

Ferihegyen aznap is nagy volt a nyüzsgés. De talán, két fiatal lány szívében még nagyobb volt a zűrzavar, mint a reptéren...

Orsi és Eszti nagy utazásra készül. Itt hagyják otthonukat, hogy az egész nyarat a távoli és esős Angliában töltsék.

Eszti mint mindig, most is mosolyogva lépett be a hatalmas üvegajtón. Már háromkor felkelt, hogy fekete göndör tincseit most is tökéletesen kivasalja, és az utazáshoz megfelelő ruhadarabot kiválaszthassa. Már két napja összepakolta az összes cuccát, tényleg csak az indulásra várt.

Az órájára pillantott, ami még mindig csak négy óra, ötvenötöt mutatott. Még volt bő két órája a gép indulásáig, de nem tudta, mitévő legyen. A kávéautomata felé indult, és vett magának egy hatalmas pohár kávét, majd elfoglalta helyét az egyik széken, a három táskája mellett. A szüleitől még otthon elbúcsúzott, nem szerette volna, ha itt vannak vele abban a szívszorító pillanatban, amikor búcsúzni kell. Eszti utált búcsúzni, ezért mindig a lehető legrövidebb módon elköszönt, ha épp tartott valahová. Ezért is volt neki nehéz itt hagyni a családját... Próbált nem erre gondolni, próbálta más szemmel nézni a dolgokat, ám ez sajnos nem mindig jött össze.

Újra elővette a jegyét, és századszorra is elolvasta, ami a papíron állt. Még egyszer megnézte a helyét, nehogy véletlenül eltévessze.

A sor 26-os ülés, ablak mellett. Eszti imádta a felhőket, és ez volt az egyik kívánsága, hogy az ablak mellett ülhessen. Eddig még sosem repült, de ettől csak még izgatottabb lett. Várta a kalandokat, kíváncsi volt rá, hogy mi vár majd rá a messzi Angliában.

A zene most is megállás nélkül üvöltött a fülébe, és közben lábával vadul verte a tam-tamot. Feljebb húzta a cipzárt a fehér kötött kardigánján, hiszen hiába volt május közepe, ilyen korán reggel még csípős volt a levegő. A fülhallgatóból továbbra is üvöltött a Wherewer you will go, amit pár nappal ezelőtt talált egy kedves barátnőjének blogján.

Eszti másfél órával később izgatottan indult el az ötös terminál felé. Nem tudta, mi várhat rá, de vonzotta az ismeretlen.

A csomagellenőrzés már megvolt, csupán a kistáskája volt nála, amit mindenhová vitt magával. Csak a legszükségesebb dolgok voltak benne: telefon, fényképező, töltő, plusz elemek, fülhallgató, testápoló, – mert sosem lehet tudni –, napszemüveg, a kedvenc parfümje, – amit anyukájától kapott –, szempillaspirál, szemceruza, és egy fésű. Ezek nélkül Eszti egy tapodtad sem mozdult.

Egy kedves szőke hajú lány ellenőrizte a jegyét, majd Eszti továbbhaladt arra a bizonyos folyosóra, ami a géphez vezet.

A szíve vadul kezdett verni a mellkasában, és tudta, hogy most egy teljesen új élet veszi kezdetét. Egy új élet, ami még számos meglepetést tartogat, egy új élet, amit – remélhetőleg –, mindennél jobban élvezni fog.

Félénken tette meg az utolsó lépéseket az A sorig, ahová a kedves légiutas-kísérő lány irányította. Ahogy elhaladt az emberek mellett, mindenkire mosolygott, és közben minden személyt jó alaposan szemügyrevett. Szokása volt ugyanis mindenkit jól megnézni, habár nem abban a tapintatlan és bunkó stílusban. Ő inkább csak csendes megfigyelő volt. Ezt is Dávidtól tanulta. Amint eszébe jutott Dávid, rögtön elszorult a szíve. Nagyon szerette Őt, és sajnálta is otthagyni. Dávid volt Eszti legjobb barátja, olyan barát, akire mindig számítani lehetett, aki mindig mellette állt. Nem mellesleg, észbontóan is nézett ki a szőke tincseivel, és a tengerkék szemeivel. Eszti eldöntötte, hogy amint megtalálta a helyét, ír egy üzenetet Dávidnak, hogy minden rendben van.

Már a B sornál járt, és a szíve egyre vadabbul vert, ahogyan centiről-centire közelebb ért az A sorhoz.

Elmosolyodott, amint meglátta, hogy egy nagyon szimpatikus szőke lány ült a huszonötös széken.

* * * * *

Bár Orsi már utazott repülőn, mégis nagyon izgatott volt. A gyomra öklömnyire zsugorodott, amikor belépett a repülőtér fotocellás üvegajtaján.

A korai időpont ellenére bent már nagyon sokan várakoztak. A Londonba tartó járat reggel hétkor indul.

Keresztapja kísérte ki a reptérre, hogy ne kelljen egyedül bajlódnia a hatalmas bőröndökkel.

- Minek kell három hónapra ennyi mindent magaddal vinned?

- Azért mert nőből vagyok, és mert sosem lehet tudni, hogy mikor mire lesz szükségem – válaszolta Orsi. – Meg különben is. Csak! – ezt már vigyorogva mondta.

- Jól van, jól van – nevetett vissza keresztapja.

Beálltak az egyik sor végére, hogy feladják a bőröndöket. Jó fél óra várakozás és nevetgélés után végre ők következtek.

- Elkérhetem a papírjaikat? – kérdezte a pult mögött ülő hölgy.

- Csak én utazok – mondta Orsi, és átnyújtotta az okmányokat.

- Ezzel minden rendben van. Hova kéri a jegyet?

- Van még ablak mellett szabad hely?

- Sajnálom, azok már mind foglaltak, de középső ülések még vannak.

- Jó, akkor a gép közepe felé szeretnék ülni.

- Rendben. Az öné az A25-ös hely lesz. A csomagokat, amiket fel akar küldeni, tegye fel ide a futószalagra.

- Köszönöm.

Miután mindent lemértek félreálltak az útból, hogy elbúcsúzhassanak egymástól.

- Hát, nagylány. Legyél jó és érezd jól magad. Aztán majd írj ám és küldj nekünk képeket!

- Természetes, és köszi, hogy kihoztál. Hiányozni fogtok!

- Te is, de most már menj – mosolygott rá keresztapja.

- Igen, megyek is. Vár rám London és Sean – nevetett vissza.

- Üdvözöljük őt!

- Átadom.

Két puszi és egy gyors ölelés után Orsi hátrament, hogy átvizsgálhassák a ruháit és a hátizsákját.

Miután mindenét átvilágították, kicsit leült a váróteremben, mert még volt fél órája a becsekkolásig. Elővette az iPodját és bekapcsolta az egyik kedvenc zenéjét. Magában dudorászva (It's too late to apologize, it's too late...) még gyorsan írt egy-két sms-t a szüleinek, hogy ne aggódjanak, rendben megérkezett a reptérre, majd értesíti őket, ha leszálltak.

Kicsivel később elindult az ötös terminál felé. Egy férfi elkérte a jegyét, megvizsgálta, majd Orsi elindult egy félhomályba burkolózó folyosón a repülőgép felé.

A stewardessek is megnézték a jegyét majd megmutatták, merre fog ülni. Orsi elindult a repülőgép belseje felé. Nézegette a számokat: A1-3, A4-6... Mikor meglátta az A24-26-ot észrevette, hogy az ő sorában még nem ült senki. De mivel nem akart ácsorogni, ezért lehuppant a középső ülésre.

Újra bekapcsolta az iPodot, majd elkezdte keresgélni a fényképezőgépét. Minél több fényképet akart csinálni.

Úgy tíz perc múlva egy fekete egyenes hajú, kedves arcú lány állt meg mellette. Orsi kivette a fülhallgatókat a füléből.

* * * * *

- Szia! – Üdvözölte Eszti a kedvesnek tűnő ismeretlent. – Beengedsz oda? – kérdezte mosolyogva.

- Persze, ne haragudj – állt fel Orsi és ő is elmosolyodott.

- Ah, el sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy nem valami szatír ül mellettem – súgta mosolyogva a szőke lánynak.

- Hű, pont erre gondoltam én is – vigyorodott el Orsi. – Úgy tűnik, szerencsénk van.

- Oh, micsoda illetlenség! Eszter vagyok, de szólíts nyugodtan Esztinek – mondta a fekete hajú lány, és kezet nyújtott újdonsült ismerősének.

- Örülök, hogy megismertelek. Engem Orsolyának hívnak, de hívj csak Orsinak – válaszolt a szöszi, és elfogadta a felé nyújtott jobbot.

Ekkor mindketten felkapták fejüket, mert egy stewardess megkezdte az eligazítást. Közben egy idős hölgy elfoglalta Orsi másik oldalán lévő helyet. A pilóta mindenkinek kellemes utazást kívánt és a repülőgép elindult London felé.

- Te már ültél repülőn? – hajolt közelebb Orsi Esztihez. – Szerintem annyira klassz érzés.

- Nem, ez lesz az első alkalom – válaszolta Eszti kedvesen.

- Nem féltél előtte?

- Nem, inkább csak nagyon izgatott vagyok. Annyira vártam már!

- Igen, én is. Végre megyek Londonba! – mondta Orsi teljesen átszellemült arccal és csillogó szemekkel. – Istenem, annyira izgulok.

- Oh, igen, London vár engem is – mosolygott Eszti újdonsült ismerősére.

- Te mennyi időre mész ki? – pirult el kicsit Orsi, mert nem tudta, hogy illő-e ilyeneket kérdezni olyantól, akit még csak pár perce ismer.

- Az egész nyarat ott töltöm! Annyira szuper lesz, hogy azt el sem lehet mondani! És te? – lelkendezett Eszti, és közben egyre szélesebben mosolygott.

- Én is nyárra megyek! Lakik kint egy nagyon kedves barátom, és úgy döntöttem meglátogatom. Meg hát... London! Imádom! – vigyorgott vissza a szöszi és egyre izgatottabb lett.

- Ah, ne is mondd! Mióta az eszemet tudom, teljesen odavagyok érte! Nagybátyám évek óta kint dolgozik, és már hívott korábban is, csak tudod, a suli...

- Hát igen, megértem. Én tavaly végeztem, egy évig gyűjtögettem az útravalót, úgyhogy már nem áll előttem semmi akadály. Amúgy... annyira ismerős vagy nekem valahonnan. Csak nem tudom hova tenni az arcod... – gondolkodott el Orsi.

- Hát, az elképzelhető – kuncogott Eszti. – Nem jártál véletlenül te is az ELTE pszichológiai karára?

- Hmm, nem. Én Győrben végeztem a Széchenyin. Viszont az utóbbi évben arrafelé dolgoztam, amerre az ELTE van. Könnyen lehet, hogy találkoztunk már, egy ekkora városban – lelkesült fel Orsi.

- Oh, igen. A BKV mindenütt ott van – kacagott Eszti, és ő maga is meglepődött, hogy mennyire jól kijön a szőkeséggel.

Ekkor mindketten izgatottam kezdtek mocorogni, mert a pilóta bejelentette, hogy megkezdték az ereszkedést, fél óra múlva megérkeznek a London Heathrow reptérre.

- Jajj, már alig vártam! – vigyorgott Orsi. – Szálljunk már le, szálljunk már le...

- Ah, ne is mondd! A szívem menten kiugrik a helyéről! Annyira vártam már – lelkendezett Eszti, és kinézett az ablakon, hogy felülnézetből is gyönyörködhessen London szépségeiben.

Fél óra múlva a kerekek csikorogva értek a leszállópályára. Amikor a gép végül célhoz ért, az utasok kivétel nélkül tapsolni kezdtek, hisz így szokás megköszönni a pilótának, hogy épségben megérkeztek.

- Hát, örülök, hogy együtt utazhattunk – mosolygott Orsi Esztire. – Teljen szépen a nyarad! Jó szórakozást.

- Én is örülök, hogy megismerhettelek. Remélhetőleg, még találkozunk. Irány London! – búcsúzott el Eszti is Orsitól, és nagyon remélte, hogy még találkoznak valamikor.