27. fejezet - Vigyázok rád, mikor lehunyod két szemed

Sziasztok! Ez az utolsó olyan fejezet, amit együtt írtunk, mert Melody pár órán belül hazamegy. 

Nos, pár fontos információ a további frissítésekről: a kommenthatár 15(!) mostantól. 

Reméljük, hogy ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi! :)

- Nem – nyögte ki végül Rob a választ nagy nehezen. Eszti nem hitt a fülének, el sem hitte, hogy Rob tényleg ezt mondta.

- Mi van? – kiáltott rá a fiúra. – Ezt meg hogy érted?

- Fél órával ezelőtt még azt mondtad, hogy ez neked nem megy, most meg… – kezdett a srác mentegetőzésbe. – És most…

- Aha, értem! – vágta rá Eszti. – Szóval, így állunk.

- Én nem ezt... – De a mondatot nem tudta befejezni, mert Eszti az ágy túloldaláról hozzávágta a párnáját. – Aú!

- Te csak ne aúzz! – förmedt rá a lány, majd kihúzódott az ágy szélére, és a lábát lelógatta róla. Még mindig képtelen volt felfogni, hogy Rob ezt mondta neki. Egy pillanatra elgondolkozott; vajon félreértett volna mindent? – Te rohadt, önző, szemét disznó… Nem hiszem el, hogy én még hittem neked. De ne félj, ezt még visszakapod, az biztos! – morgolódott a lány immár az anyanyelvén, amiből Rob egy kukkot sem értett, de ez jobb is volt így.

Másodpercek, percek teltek el csendben, amíg Eszti magában az édes bosszút forralta, de már túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy valami normális dolgot is kitaláljon. Rob pedig... Csak feküdt, és a plafont bámulta. Az előbb még majd’ elaludt, de most már le sem tudta hunyni a szemét. Tudta, hogy valamit elrontott. Kezdte ő is belátni, hogy a tapló, érzéketlen viselkedés nem mindig gyümölcsöző.

Vett egy mély lélegzetet, majd a lány felé fordult, és lassan araszolva közelebb csúszott hozzá, és hátulról óvatosan átölelte Esztit.

A lány először leemelte magáról Rob kezét, és még jobban kihúzódott az ágy szélére.

- Le akarsz esni? – kérdezte tőle a fiú.

- Nem, csak azt nem akarom, hogy hozzám érj – morogta válaszul.

- Á, értem – bólogatott Rob. – Az előbb még nem ezt mondtad.

- Az az előbb volt! – vágta rá gondolkodás nélkül Eszti. – Most pedig, vagy arrébb mész, vagy pedig aludhatsz a földön is. Nekem tök mindegy.

- Ahogy gondolod – egyezett bele végül a srác, majd távolabb csúszott a lánytól, aki így kényelmesebben elhelyezkedett. Ahogy mocorgott, egyszer csak azt vette észre, hogy valaminek nekiütközött a háta. Méghozzá Rob mellkasának.

Rob szándékosan az oldalán feküdt, bal kezét a testén pihentetve. Amikor Eszti háta nekinyomódott, ismét átkarolta a lányt, és a fejét a vállához hajtotta.

- Nem kérdeznéd meg még egyszer? – suttogta a lány nyakába.

Eszti nem válaszolt, csak némán, mozdulatlanul feküdt tovább. Rob már épp feladta a próbálkozást, és elengedte a lányt, amikor Eszti végre megfordult.

- Miért, akkor mit felelnél? – nézett rá a lány, majd suttogva hozzátette. – Nem akarok megint pofára esni.

Rob Eszti álla alá nyúlt, hogy a lány szemébe nézzen.

- Nem hagynám, hogy újra pofára ess.

* * * * *

Fél öt múlt néhány perccel, amikor Kellan telefonja őrült csengésbe kezdett az éjjeliszekrényen.

- Neee – nyüszítette a srác. – Nem akarok…

A szemei még csukva voltak, nem akart egyetlen pillanatot sem elmulasztani a pihenésből. Megmozdította a jobb kezét, mire az zsibbadni kezdett. Félve nyitotta ki a szemét, és egyáltalán nem az tárult a szeme elé, mint amire számított. Szőke, hullámos, kócos hajtincsek borították be a srác kezét, amelyek alighanem Orsihoz tartoztak. Kellan elmosolyodott, majd az oldalára fordult, és közelebb csusszant a lányhoz, de persze úgy, hogy az fel ne ébredjen.

Bal kezével kisimított egy tincset a lány arcából, majd óvatosan finom csókot lehelt a homlokára.

Az érintésre Orsi elmosolyodott, de a szemeit még nem nyitotta ki, és közelebb helyezkedett a sráchoz egy ölelés reményében, ami nem is maradt el.

- Biztos, hogy el kell menned? – kérdezte halkan Orsi, miközben teljesen szembefordult Kellel, és a nyakába fúrta az arcát.

- Attól tartok... – válaszolta a fiú, miközben finoman Orsi hátát kezdte simogatni.

- És mi lenne, hogyha Emmett egész nap hányt volna? – A lány cinkos mosolyra húzta ajkait.

- És akkor Emmett képtelen lesz dolgozni menni… És akkor egész nap itthon maradhat az Ő Rosalie-jával... – fűzte tovább a szót Kellan.

Orsi már teljesen beleélte magát a dologba, de Kellan sajnos tovább folytatta.

- De akkor Emmettet kirúgnák a suliból… És Edwardot is, szóval most muszáj mennem, hogy felkeltsem.

Kellan kimászott az ágyból, de Orsi elkapta a karját, és – nagy erőfeszítések árán, de – sikerült neki visszahúznia.

- Siess vissza a Rosalie-dhoz... – Orsi féloldalas mosolyra húzta ajkait, majd nyomott egy apró puszit Kel arcára.

- Rendben! – Kel elgondolkozó arcra váltott. – És mit szólna hozzá Rosalie, ha Emmett ma este elvinné vacsorázni? Csak ők ketten... Semmi zavaró tényező.

- Rosalie örülne neki – kacsintott a lány Kelre, majd nagyokat ásítva visszadőlt az ágyba.

Kellan halknak éppen nem nevezhető módon átcsörtetett a másik hálóba, hogy felkeltse barátját is, de amikor benyitott, egy pillanatra megtorpant; látta Robot és Esztit békésen szunyókálni.

A srác a hátán feküdt, kiterülve az ágy közepén; a takaró teljesen köré volt csavarodva, de ezzel egyáltalán nem törődve szuszogott hangosan. Eszti ezzel szemben sokkal kisebb helyet foglalt el; aranyosan összegömbölyödve feküdt Rob bal kezén, szorosan az oldalához húzódva.

Kel már majdhogynem megsajnálta őket, de csak majdnem. Gonoszul elvigyorodott, majd bevetette a már jól bevált ébresztő módszerét – az ordítást.

- Tesó, bazdmeg! Elaludtunk! Öt percünk van elindulni! – kiáltott rá barátjára, aki eztán Edwardot megszégyenítő gyorsasággal ugrott ki az ágyból. Bár most – az előző ilyen alkalomhoz képest – sikerült talpon maradnia, viszont hálótársa már nem volt ilyen szerencsés. Ahogy a srác hirtelen felpattant, úgy koppant Eszti feje az ágytámlán, mivel eddig a lány Rob karján feküdt.

- Aú! Mi a fene volt ez? – kérdezte a lány, miközben a fejét tapogatta.

- Jesszus! Ne haragudj... – mentegetőzött Rob, majd szúrós szemekkel röhögő barátjára nézett. – Te állat! Ezt még egyszer eljátszod, kinyírlak!

- Úgy legyen! – válaszolta még mindig nevetve Kellan. – Na, ébresztő Csipkerózsika! Egy óra múlva indulnunk kell, mert ha Edward és Emmett nem érnek oda időben, akkor kivágják őket a suliból.

- Mi a fene bajod van? – kérdezte még félálomban Rob.

- Á, semmi. Készülődj! – mondta végül, majd vetett egy utolsó pillantást a párosra, és laza léptekkel átsétált a saját szobájába.

Mikor belépett a helyiségbe, látta, hogy Orsi még mindig az ágyban van, és onnan mosolyog rá.

- Te nem kelsz fel? – érdeklődött, miközben a szekrényéhez slattyogott.

- Mit adsz érte, ha kimászok? – incselkedett vele a lány.

Kellan ledobott mindent a kezéből, majd egy hirtelen hátraarccal az ágynál termett, két kezével megtámaszkodva Orsi mellett. A lányhoz hajolt, majd egy gyors, de óvatos csókot nyomott az ajkaira, majd – nem törődve azzal, hogy Orsi csalódottan pillant rá – visszalépett a ruháihoz.

- Csak ennyi? – biggyesztette le Orsi a száját.

- Ha idejössz, kaphatsz még – válaszolta Kel, majd a lány értetlen tekintetét látva, hozzátette. – Az volt a cél, hogy kimássz az ágyból, nem?

Orsi hangos nevetésben tört ki, mert tetszett neki a srác találékonysága, majd gyorsan kipattant az ágyból, és Kel mögé lépve igyekezett behajtani a beígért csókokat.

Kellan nem is késlekedett, a lányhoz fordult, tarkójára csúsztatta kezeit, és egyetlen csókba próbált annyi érzelmet csempészni, amennyi csak emberileg lehetséges volt. Orsi beleremegett a csókba, és azt kívánta, bárcsak sose érne véget.

- Nekem most... fürdeni kell mennem – mondta vontatottan Kel miután elhúzódott a lánytól.

- Ó, hát rendben... – nézett rá Orsi vágyakozva, de azért engedte készülődni a fiút, és inkább ő is összeszedte a ruháit.

Egy idő után hangokra lett figyelmes a fürdőszoba felől, majd rájött, hogy Kellant hallja, amint épp énekelget zuhanyzás közben. Ezen jót mosolygott, majd úgy döntött, hogy elindul megkeresni barátnőjét, hogy megbeszéljék a nap további teendőit.

Már épp benyitott volna Esztiékhez, amikor Rob rontott ki a szobából, majdnem feldöntve Orsit, aki hatalmasat ugrott hátra az ijedtségtől.

- Upsz, bocsi! – kiáltotta vissza Rob a folyosó végéről, majd már el is tűnt a lépcsőn.

- Oké, semmi gond – mondta Orsi, már csak saját magának, majd belépett barátnőjéhez, aki próbálta elfojtani nevetését az előbbi incidens miatt. – Mondd csak, neki is feltűnt, hogy nincs teljesen felöltözve? – kérdezte teljes komolysággal Esztitől, mire a lány már nem bírta tovább, és kirobbant belőle a jóízű kacagás.

- Nem tudom, csak annyit mondott, hogy most ki kell rohannia a kocsihoz valamiért. – Eszti szinte még be sem fejezte a mondatot, Rob már ismét a szobában volt, kezében egy halom ruhával, amiket aztán ledobott az ágyra.

- Hű, ezeket honnan szerezted? – érdeklődött finoman Orsi. – Kiraboltad Kellan szekrényét? Az rád lehet, hogy nem lesz jó, nem gondolod? – kuncogott a lány.

- Há-há, nagyon vicces – forgatta meg szemeit a srác, majd kioktató stílusban folytatta. – Ezek az én ruháim. És a kocsimból szereztem őket, ha éppen tudni akarod.

- Te a kocsidból öltözöl? – hitetlenkedett Eszti. – Azt hittem van lakásod is.

- Hát, őő... Az úgy volt... – habogott Rob, majd összeszedte magát egy értelmes válaszhoz. – Persze, hogy van, de nincs időm folyton hazarohangálni, így van a csomagtartóban egy kisebb halomnyi ruhám, amiket anyu minden hétvégén kimos.

- Anyu – visszhangozta Orsi. – Neked anyukád mossa a ruháidat? – Rob nem vette észre, hogy a lány csak szívatja, és teljesen felkapta a vizet.

- És ha igen? Miért kell egyből beszólni? – kiabálta, pont mikor Kellan is benyitott a szobába, egy szál törölközőbe.

- Mit kiabálsz, öcsém? – veregette hátba Robot. – Fáj valamid?

- Igen, az önbecsülésem – válaszolta sértetten.

- Jól van, akkor te meg az önbecsülésed húzzatok el gyorsan fürdeni, mert húsz perc múlva indulunk – terelgette be Kel Robot a lányok fürdőjébe, aki morogva ugyan, de hagyta, hogy utasítgassák.

- Ne is törődjetek vele, ébredés után mindig ilyen. – Kellan próbált halkan beszélni, de valahogy nem sikerült neki.

- Hallok ám! – kiáltotta ki Rob a fürdőből, majd egy nagy csattanás jelezte, hogy – szokásához híven – megint feldöntött valamit.

- Á, majd megnyugszik – legyintett Kel, majd intett a lányoknak, hogy ő is visszamegy készülődni.

- Még nem is ettetek semmit – szólt utána Orsi gondoskodón, de Kel csak megrázta a fejét.

- Áh, ne aggódj, ott úgyis kapunk szendvicseket. Meg különben is – vigyorgott szélesen –, szigorú grizzly-diétára vagyok fogva – kacsintott a lányokra, majd magukra hagyta őket.

- Mit szólnál – kezdte Orsi –, ha csinálnánk nekik valami reggelit?

- Mármint úgy érted uzsonnát – nézett Eszti az órájára.

- Igaz – helyeselt a szöszi. – Palacsinta? – pillantott Orsi kérdőn barátnőjére.

- Hm, ez jó ötlet. És az aránylag gyorsan elkészül. De akkor siessünk – ugrott fel, majd nyomában Orsival leszaladtak a konyhába.

- Na, jó. Én keresek egy serpenyőt, te meg fedezd fel a hűtőt, és hozz tejet, meg hat tojást – adta ki Orsi az utasításokat, majd a konyhaszekrényhez lépett.

Kis idő múlva, Eszti diadalittas vigyorral tért vissza, hisz sikerült mindent megtalálnia, sőt, a kamrában még a lisztet is fellelte. Orsi a tűzhelyhez lépett, majd egy gondolat fogalmazódott meg benne.

- Szerinted ezt használta már előttünk valaki, vagy csak dísznek szolgál?

- Jó, hogy itt vagy, végre használhatjuk a konyhát – idézte Eszti a fiúk filmjéből, mire mindketten hangos nevetésben törtek ki.

Mikor megnyugodtak, Orsi gyorsan kikeverte a tésztát, és sorban elkezdte sütni a palacsintákat. Egy idő után hallották, hogy a fiúk hangos trappolással indulnak lefelé a lépcsőn, hangosan szitkozódva, hogy már megint dolgozniuk kell menni.

Kellan megtorpant a lépcső aljában, és szimatolni kezdett a konyha felé.

- Öcsém, már olyan éhes vagyok, hogy kajaszagot hallucinálok – fordult barátja felé.

- Hát, hallod... Akkor ugyanazt szívhattunk, mert én is érzem – kontrázott rá Rob, majd kis hezitálás után elindultak a konyha felé.

- Wow, ti meg mit alkottok itt, csajok? – kérdezte Kel sóvárogva.

- Áh, csak összeütünk egy kis reggelit magunknak, mert ti úgyis szendvicseztek a forgatáson – kacsintott Orsi barátnőjére, majd visszafordult a tűzhely felé, hogy a fiúk ne láthassák rakoncátlankodó vonásait.

Eszti magában jókat derült a fiúk éhes tekintetén, majd nem zavartatva magát, elvett egy palacsintát a halomból, és jóízűen falatozni kezdett.

- Nem kéne már indulnotok? – kérdezte fapofával, és élvezte, hogy ugrathatja a fiúkat.

Kel az órájára nézett, ami bizony már tényleg azt mutatta, hogy ha nem indulnak el rögtön, alaposan el fognak késni, de...

- Leszarom! Együnk! – dobta le magát az egyik székbe, és maga elé húzta az egész tálat.

Rob még egy ideig téblábolt, és latolgatta a lehetőségeiket, majd éhes énje győzedelmeskedett, és ő is leült az asztalhoz.

- Na, haver! Nekem is adj! – kezdett pörölni Kellannel, mire az rácsapott a mancsára, mikor Rob el akart emelni egy narancslekváros palacsintát a tányérról.

- Nem nyúlka-piszka! – védelmezte Kel a zsákmányát, mire Orsi megsajnálta Robot, és letett elé egy új tányért.

- Há-há – nevetett fel Rob diadalittasan, majd teli szájjal kezdett mutogatni Kellan felé, de addigra barátját már régen nem érdekelte Rob kajája.

- Akkor egyél – pillantott rá fél szemmel, majd visszafordította tekintetét saját tányérja felé.

 Mikor már mindannyian jóllaktak, és a fiúk is jócskán kiszaladtak az időből, gyorsan kocsiba pattantak, és elindultak. A lányokat út közben kitették, majd jelentősen túllépve a sebességkorlátozást, továbbhajtottak.

Orsi és Eszti – elfáradva az elmúlt két nap eseményeitől – hazabattyogtak Seanhoz. Mikor már felfelé mentek a lépcsőn, akkor jutott eszükbe, hogy a fiút bizony rendesen otthagyták előző este se szó, se beszéd, és azóta sem hívták fel, hogy jól van-e.

Mikor beléptek, egy kissé kótyagos, de vidám Jenny fogadta őket, majd pár pillanat múlva megjelent mögötte a fiú is, aki örömmel és egy kis értetlenséggel pillantott rájuk.

A lányoknak egyből leesett, hogy egyikőjük sem emlékszik nagyon semmire, amit – úgy döntöttek – minden további nélkül, rendesen ki is fognak használni.

- Nahát, lányok – köszöntötte őket Sean. – Jó korán elmentetek reggel, amikor mi felkeltünk, már nem voltatok sehol sem.

- Ó, igen, tudod... Gondoltuk kihasználjuk, hogy ilyen szép napunk volt, és elmentünk... sétálni egyet – vágta ki magát Orsi, majd leült a kanapéra, ami immár a régi helyén állt, hisz a fiúk mindent visszatologattak oda, ahol voltak.

- Igen – bólogatott hozzá Eszti is, és letelepedett Orsi mellé. – Meg beültünk a Rosesba is – tette hozzá, hogy még hihetőbb legyen a meséjük.

- Értem, akkor biztosan jó napotok volt. Remek – mondta Sean.

- És mi van a fiúkkal? – kérdezte Jenny, éhes tekintettel, amiből a lányok rájöhettek, hogy azért valami mégis dereng a két Csipkerózsikának.

A fiúk említésére Sean arca fintorba torzult, de inkább nem szólt semmit, mert nem akart megint veszekedni a lányokkal.

- Ó, hát, ők... – kezdte volna Eszti, de Orsi a szavába vágott, és egy kész kis történettel állt elő.

- Nos, miután ti olyan korán kiütöttétek magatokat, mi még egy picit táncikáltunk, de aztán ők is olyan tíz-tizenegy felé eltűntek. Azóta nem is beszéltünk velük, gondolom dolgoznak. Miért? – tette hozzá a lány ártatlan tekintettel.

- Én csak arra emlékszek, hogy az egyik pillanatban még Kellan mesélt nekem valami viccet – itt Orsinak megrándult a szája széle –, a másikban pedig Sean mellett ébredtem fel. A köztes idő teljesen kiesett – magyarázta a lány, de mintha egyáltalán nem szégyellte volna, hogy így kiütötte magát, inkább csak azt sajnálta, hogy nem tudott közelebb férkőzni a fiúkhoz.

- Hát, lehet, hogy nem kellett volna annyit inni – szúrta le húgát Sean, és szigorúan nézett rá. – Basszus, Jenny, még kiskorú vagy! Ha anyáék megtudják, hogy totál részegre ittad magad, ráadásul nálam, oltárira ki fognak akadni... és persze nem rád, hanem rám, mert nekem kéne rád vigyáznom... Na, persze... – Sean még folytatta volna, de a lányok közbeszóltak.

- Oké, Sean, amíg te folytatod a fegyelmezést, addig elmegyünk átöltözni, ha nem gond – állt fel Orsi, és magával húzta Esztit is. Ezzel a mozdulattal ismét magukra irányították a figyelmet, és Sean alaposabban is végignézett rajtuk.

- Itt valami nem stimmel – kezdte elgondolkodva, és gyanúsan méregette a lányokat. – Nem ez a ruha volt rajtatok tegnap este is?

- Hah – kiáltott fel Jenny, megelőzve Orsi mentegetőzését –, és még te beszélsz nekem, hogy ne igyak annyit? – kérdezte, és ezzel – ha tudatán kívül is, de – megmentette a lányokat a válaszadástól.

- Az lehet, de te még kiskorú vagy! – vágott vissza Sean.

- De ennyi idősen több eszem van, mint neked! – Amíg a testvérek vitáztak, a lányok egymásra néztek, majd óvatosan kisunnyogtak a nappaliból.

- Hát, ez egy kissé meleg volt – kezdte Orsi, majd eldőlt az ágyán.

- Ne is mondd! – Eszti leült Orsi mellé, majd a két lányból szinte egyszerre tört ki a nevetés. – Azért nem vagyunk gyengék, pacsit nekünk – veregette magukat vállon képzeletben Eszti.

- Bizony! – helyeselt Orsi is, majd lassan feltápászkodott. – Na, gyere... Öltözzünk fel, ha már itt vagyunk. – Majd kis gondolkodás után hozzátette. – És ha már megemlítettem, tényleg elnézhetnénk a Red Rosesba is. Olyan rég jártunk már arra.

- Pompás gondolat! – lelkendezett Eszti is, majd a lányok belevetették magukat a ruharengetegbe.

- Megint öltözhetnénk hasonlóan, mit szólsz? – kérdezte kis idő után Orsi, miközben elővett a szekrényéből két inget; egy halványlila kockásat és egy feketét.

- Eddig oké, de mit vegyünk fel hozzá? – gondolkozott hangosan Eszti, majd elvette barátnőjétől a fekete inget.

- Farmer... Az mindenhez megy – mosolygott rá Orsi, majd derékig merült a szekrényében, hogy kicsivel később egy miniszoknyával és egy rövidnadrággal a kezében másszon elő. – Na, melyiket szeretnéd?

- Inkább a nacit – választott Eszti, majd elővett magának egy fekete legginget is, és elvonult a fürdőbe, hogy gyorsan rendbe szedje magát.

Amíg barátnője zuhanyozott, addig Orsi keresett magának egy megfelelő – fehér – harisnyát, majd mikor Eszti végzett, felváltotta őt a fürdőben.

Kicsivel több mint fél órán belül mindketten indulásra készen álltak, és elégedetten néztek végig egymáson. Eszti egy-két csattal laza copfba fogta a haját, vele ellentétben Orsi csak egy fehér hajpántot tett fel; hagyta, hogy hosszú haja a hátára omoljon.

Mikor kiléptek a szobából, Sean álla leesett a csodálkozástól.

- Azta... – Csak ennyit bírt kinyögni, de szemeit nem bírta levenni a lányokról. Nagyjából fél perc és a lányok halk kuncogása kellett ahhoz, hogy össze tudja magát szedni, és legalább annyit ki tudjon nyögni: – Jól néztek ki.

- Köszi, Sean – mosolygott rá Orsi.

- Már megint elmentek? – kérdezte Jenny kilépve a konyhából, és furcsán csillogó szemmel méregette őket, mint aki sejt valamit.

- Csak hozzánk – válaszolta Eszti óvatosan; még véletlenül sem akarta megemlíteni, hogy mit is terveztek. – Néha lejelentkezek, hogy tudják, még élek, és nem kapott el semmilyen Hasfelmetsző Jack – kacagott a saját poénján.

- És ahhoz öltöztetek így ki? – húzta fel a szemöldökét a hugi.

- Én mindig szeretek csinos lenni, ha kilépek a lakásból – vonta meg a vállát Orsi, majd felkapta a táskáját, és több szót nem fecsérelve, egy gyors búcsú után a bejárati ajtóhoz fordult. – Mehetünk, Eszti?

- Aham, indulás – válaszolta a lány, majd ő is összeszedte a holmiját, és együtt léptek ki ismét a londoni forgatagba, hogy egy újabb mozgalmas este elé nézzenek...

26. fejezet - Ha kell, én száz évet várnék rád

Először is megint csak köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltatok. És ráadásul ez volt az eddigi legtöbb komink egy fejihez, szóval tényleg thnx :)

Reméljük, most is megdobáltok minket a kritikáitokkal :)

Jó olvasást!

Puszii <3

Tíz körül járhatott az idő, amikor a kis négyesünk hullafáradtan végre beesett Kellan lakásának ajtaján. A lányok semmi másra nem vágytak már, csak hogy aludni mehessenek, így egyből megcélozták azt a szobát, amit legutóbb is kiutaltak nekik, de még fel sem értek az emeletre, amikor egy halk köhintés megállította őket. Megfordulva látták, hogy Kel karba tett kézzel őket bámulja.

- Ti meg hova készültök? – kérdezte fennhangon, és igyekezett beérni őket még a lépcsőn.

- Jaj, Kel... most hanyagolj minket – kérte Orsi elcsigázottan. – Már alig élünk... és különben is, a vidámparkban még te voltál úgy oda, hogy mindjárt elalszol. Hát, akkor most hajrá, és hagyj minket is pihenni... Azt hiszem, mindnyájunknak elég hosszú éjszakája volt.

- Igen, valóban... De most már felébredtem, és szeretném kihasználni, hogy ez a nap az enyém – élénkült fel Kel.

- Mér’, mi van ma? Csak nem a szülinapod? – értetlenkedett Rob. – Bocs, haver, de tök kiment a fejemből... Majd holnap veszek neked valamit, okés?

- Rob! Június van... – nézett Kel jelentőségteljesen barátjára, de mikor látta, hogy az még mindig nem veszi a lapot, hozzátette. – Édes haverom... Az én szülinapom márciusban volt. Rémlik még valami?

- Ja, már valami dereng. Az a kétnapos bulihétvége, azzal a sok bikinis szőke csajj... – Ekkor vágta hátba Kel Robot, hangos köhécselés közben, mire szegény barátja majdnem lefejelte a falat.

- Igen, az lesz az... Jó buli volt, igaz? Akkor most lépjünk is tovább... Szóval... – kezdte volna, de Orsit még érdekelték volna a részletek.

- Milyen buli? És milyen szőke csajok?

- Áá, semmi, nem lényeg. Rob félrebeszél, mert már nagyon fáradt – mentegetőzött Kel. – Tényleg, lehet hogy jobb lesz, ha most egy kicsit lefekszünk pihenni.

- Ó, van Isten! – kiáltott fel Eszti, és már fordult is vissza az emelet, és a pihe-puha ágyikó felé. Orsi gyorsan követte barátnőjét, mielőtt Kellan rájöhetett volna, hogy miről is beszélgettek előtte: nevezetesen arról, hogy most az van, amit a fiú akar.

A lányok otthagyták a fiúkat a nappaliban, akik már szintén alig álltak a lábukon.

- Te, haver... Húzzunk már mi is aludni – nézett Rob az órájára. – Hét óra múlva el kéne indulnunk a forgatásra.

- Jól van, gyere – húzta felfelé barátját Kel, mikor ravasz ötlet villant elméjébe. Méghozzá az, hogy látogassák meg a lányokat. – Haver, ne arra! – rántotta vissza Robot a pólójánál fogva, mikor az Kel szobája felé indult az emeleten. – Most az van, amit én mondok! És én azt mondom, hogy most a lányokkal alszunk.

- Oké... – torpant meg Rob, majd bizonytalanul tekintgetett a lányok szobája felé. – De mondd csak, Kel. Erről a bizonyos tervedről... Őket mikor akartad értesíteni?

- Hát majd most fogják megtudni! Hát nem tök jó meglepetés? – Kellan teljesen komolyan gondolta, amit mond, és hatalmas lelkesedéssel indult meg a csajok szobája felé.

* * * * *

Orsi és Eszi nagy nehezen feljutottak a szobába, hisz már tényleg nagyon fáradtak voltak. Most kezdték el érezni, hogy bizony elég mozgalmas éjszakájuk volt, és már nagyon régen nem aludtak.

- Na, végre egyedül vagyunk – fordult Eszti barátnője felé, amikor magukra csukta az ajtót, kizárva a fiúkat.

- Igen, végre – helyeselt Orsi is. – Jézusom, milyen éjszaka volt – merengett el, miközben már szinte rutinosan lépett a szekrényhez, és kotort elő belőle két sátor méret pólót. – Te, ez most komolyan... rózsaszín? – húzott elő egy elég érdekes színben pompázó darabot. – Kel... rózsaszínt hord? – meresztett hatalmas szemeket a szöszi.

- Szerintem csak... – méregette Eszti is a ruhaneműt – összemosta a pirossal. Nézd meg, tiszta foltos. Anyám, férfiak... Még mosni sem tudnak rendesen – vihogott.

- De mást elég jól tudnak... – emlékezett vissza a pár órával előbbi eseményekre Orsi.

- Most... ő... mire célzol? – pirult el Eszti, aztán eszébe jutott, hogy barátnője nem tud arról, ami közte és Rob között történt.

- Hé, miért pirultál el? – lepődött meg Orsi.

- Nem, nem... Ő... Én kérdeztem előbb – tiltakozott Eszti, ami elég gyanús volt.

- Mondd csak, mi is történt pontosan az erkélyen?

- Inkább te magyarázd meg nekem, hogy mi is történt a nappaliban? És Kellanről hogy került le az ing?

- Jól van, na – rántotta meg Orsi a vállát, mintha nem is lett volna az olyan nagy dolog. Pedig az volt. – Csak szórakoztunk. Bár... nem tudom, hogy ezt még rá lehet-e fogni az alkoholra – gondolkodott el hirtelen.

- Mert hogy? – lett kíváncsi Eszti, miközben levette utcai ruházatát, hogy átvehesse az alkalmi pizsamáját.

- Azon gondolkozok, hogy lehet... – Közben Orsi is követte barátnője példáját, és levette pólóját.

- Mi lehet? – várta Eszti már tűkön ülve a választ, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a fiúk rontottak be rajta.

- Meglepetééééés! – kiáltotta a két srác egyszerre, majd két vaku villant.

A lányok egyszerre sikítottak fel.

- Kifelé! – rántották maguk elé a pólót, majd megrovóan néztek a földbegyökerezett lábbal álldogáló srácokra.

- Ó, mi csak... Izé, gondoltuk, hogy... Hát... Bocsi – mentegetőzött Rob, miközben eszébe sem jutott volna eltakarni szeme elől a kilátást.

- Ami azt illeti... engem egyáltalán nem zavar, hogy ilyen helyzetben nyitottunk rátok! – bólogatott Kellan, miközben az arcán egyre elhatalmasodott a mosoly. – Elvégre is... Nincs mit titkolnotok előlünk!

- Kellan! – förmedt rá Orsi. – Te meg miről beszélsz? Te örülnél neki, ha akkor nyitnánk rátok, amikor alsógatyában flangáltok?

- Ami azt illeti... – vonta meg a vállát. – Igen, kifejezetten örülnék neki. Te nem, Rob? – bökte oldalba Kel barátját.

- Hát, ő... Ez nem publikus.

- Há’ miért nem? Na, jó, nem is érdekel – fordult Kel ismét a lányok felé, majd a kezében lévő fényképezőt diadalittasan a magasba emelte. – És most már van megörökített bizonyítékunk is a pillanat szépségéről!

- Töröld ki! – rivallt rá Orsi, miközben semmivel sem törődve indult el Kellan felé, miközben a kezében tartott póló a földre hullt.

- Ó! – kuncogott Kel. – Szóval, így játszunk! Akkor most dobjam én is le a textilt?

- Csak azt ne! – tiltakozott hevesen Rob. – Kérlek, ne!

Kellan a magasba emelte a kezét, amiben a gép volt, így a szőke lány hiába erőlködött, képtelen volt felérni.

- Add ide! – követelte Orsi, miközben hozzásimult Kelhez. – Ez nem fair!

- Igazán? – kérdezett vissza Kellan egy féloldalas, huncut mosoly kíséretében, miközben az arcával veszélyesen közel került Orsihoz. – Vedd el, ha tudod! – suttogta a szavakat, miközben a lány ajkait nézte.

- Azt hiszed, hogy nem tudnám elvenni, ha akarnám? – kérdezte félig felvont szemöldökkel, fennhéjázó hangnemben.

- Naná, hogy azt! Vagy bizonyítsd be az ellenkezőjét, szivi!

Orsi lábujjhegyre emelkedve húzódzkodott még feljebb, aminek következtében sokkal szorosabban simult a fiúhoz, mint előtte.

- Figyi, édes... – kezdte a lány behízelgő, csöpögős hangon. – Nem örülnél neki, ha a sminkes képeid felkerülnének valamelyik közösségi oldalra, ugye? – meresztgetett Orsi hatalmas kiskutyaszemeket, majd arcával még közelebb került Kellanéhoz. A srác éppen elnyitotta ajkait; a kezét pedig elgyengülve ejtette le maga mellé. Orsi kapott az alkalmon, kikapta Kel kezéből a gépet, majd diadalittasan mosolyogva hátraugrott.

- Na, ugye! Megmondtam, hogy én nyerek!

- Azt hiszed, hogy ezzel vége a játéknak? – kérdezett vissza a srác huncutul, majd elkapta Orsi derekát, és úgy vonta szorosan magához. – Na, és most ki az erősebb?

- Mindenféleképpen én... Legalábbis lelkiekben – válaszolta a lány.

- És itt most mi számít igazán?

Orsi elgondolkozott egy pillanatra, majd tekintetét mélyen a srácéba fúrta.

- Kellan – ejtette ki halkan a nevét, miközben kezét a mellkasának támasztotta, így próbálta meg kicsit eltolni magától, persze teljesen feleslegesen.

- Sajnálom... – mondta Kel, miközben elengedte Orsit. Ezzel még a lányt is meglepte, furcsa volt, hogy ilyet hall tőle.

- Mit, Kellan, mit?

- Azt, hogy ilyen voltam veled... De én ilyen vagyok.

- Te olyan buta vagy! – nevetett fel halkan Orsi. – Hogy tudsz ilyet mondani? Nincs olyan ember a földön, aki ne szeretné azt, aki te magad vagy.

- Tessék? – nézett rá Kel nagyokat pislogva.

- Jól hallottad, te nagy buta mackó! – tromfolta le játékosan, miközben megfogta Kel kezét. – Kell ennél több magyarázat neked?

A fiú elmosolyodott, majd tett egy tétovázó lépést Orsi felé, és szemében csillanó vággyal lehelt egy apró puszit Orsi ajkaira.

- Ó, hát... – motyogta Eszti halkan, és tekintetét megpróbálta elszakítani a flörtölő párról. – Asszem’ én a fürdőbe megyek...

- Veled tartok! – bólogatott hevesen Rob, miközben kitárta a lánynak az ajtót, aki még mindig a pólót szorította maga elé.

A fürdőbe érve Eszti kérdőn nézett Robra, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után halk, kérlelő hangon megszólalt.

- Öhm... Nem fordulnál el, amíg felöltözöm? – kérdezte halálos komolysággal, mire Rob arcára rémület ült ki.

- Ó, hát persze... De Eszti, azt hiszem, láttalak már póló nélkül. Egyszer, amikor...

- Igen, láttál – helyeselt a lány. – És ez pont eggyel több alkalom volt, mint ahányszor kellett volna.

Rob egy pillanatig habozva állt Eszti előtt, nem tudta, hogy mit is kellene tennie, vagy mondania. Naná, hogy arra várt, hogy Eszti mellett, közelében lehessen, de nem mert cselekedni. Félt az elutasítástól.

- Eszti – szólalt meg halkan, szinte suttogva.

- Tessék, Rob? – Eszti hangja sem volt több puszta suttogásnál.

Rob válasz helyett csak tett néhány gyenge lépést a lány felé. Eszti értetlenül nézett, de nem jelezte neki, hogy nem szeretné, ha a közelében lenne. Ő is tett egy bátortalan lépést.

Robert kinyújtotta a kezét Eszter felé, és óvatosan megsimogatta az arcát. A lány elmosolyodott, élvezte a mozdulatot.

- Annyi mindent szeretnék neked mondani, de... Olyan nehezen jönnek a szavak, amikor veled vagyok.

- Tessék? – Eszti hirtelen fel sem fogta Rob szavainak értelmét. – Ezt meg hogy...?

- Én magam sem tudom – Rob a hajába túrt, majd pillantását lassan végigfutatta Esztin. – Csak érzem.

- Én, én... – kezdett magyarázkodásba a lány. – Nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Az elmúlt napok túlságosan is sok eseményt hoztak magukkal, amelyek néha elsodortak engem. És az elmúlt éjszaka... Olyan más voltál, és olyan más voltam én is. Szóval, ez most nekem tök furi...

- Ne haragudj, de nem értem, hogy miről beszélsz – emelte fel egy kicsit a hangját Rob, amivel megijesztette Esztit. – A tetteiddel azt mondod, hogy te is legalább úgy érzel, mint én, viszont a szavaid, bántanak engem.

- Hogy mi? – háborodott fel Eszter. – Én bántalak téged? Soha nem tettem olyat, amivel téged bántottalak volna, de te viszont... Lépten-nyomon fájdalmat okozol másoknak, hogy téged ne érjen semmiféle csapás. Ezen még nem gondolkoztál el, ugye?

Rob ideges lett, csak bámult mereven a vele szemben lévő lányra, majd egy ördögi terv fogalmazódott meg agyában, amivel – azt hitte – mindent rendbe hozhat majd, és a lány elfelejti a kis szóváltásukat is. Közelebb lépett Esztihez, pillantását mélyen a lány tekintetébe fúrta, kezeit óvatosan az arcára csúsztatta, majd először finom csókolt lehelt ajkaira, és mikor érezte, hogy a lány nem utasította el, szenvedélyesebb, követelőzőbb tempóra váltott.

Eszti először fel sem fogta, mi történik, csak hagyta, hogy Rob megcsókolja, de aztán pár másodperc után ijedten tolta el magától a fiút, és gyorsan belebújt Kel pólójába. Rob nem értette, hogy a lány miért húzódott el, ezért kérdőn nézett rá.

- Valamit rosszul csináltam? – Megszeppenve figyelte, ahogy a lány a hatalmas pólóban ácsorog tőle alig egy méterre, de nem mert megmozdulni sem.

- Nem, Rob, csak... Ez most... valahogy nem megy – válaszolta a lány, és igyekezett mindenhova nézni, csak a fiúra nem. – Én még nem érzem késznek. A tegnapi...

- Neked nem volt jó? Mert nekem nem úgy tűnt.

- Félre ne érts, nem erről van szó. De az csak az alkohol miatt volt! – mentegetőzött a lány, és egyre inkább belelovallta magát, mert még nem érezte, hogy biztos lehetne a kapcsolata Robbal. Ha egyáltalán lehetne közöttük bármiféle kapcsolat. – Hiszen előtte még mindenen veszekedtünk, és most is... Az nem megoldás semmire, ha minden vita közben megcsókolsz!

- De hát...

- Nincs de, Rob! Előbb magadban kell lerendezned az emberekhez való viszonyulásod, hogy ne lásd mindenkiben csak a rosszat. Addig én sem tudok veled mit kezdeni, bármennyire is szeretnék... – Eszti szomorúan nézett Robra, aki csak lehajtott fejjel álldogált vele szemben. – Kérlek, értsd meg ezt! – Közel lépett a fiúhoz, és megfogta a kezét. – Rob – szólította meg, mire a fiú ránézett –, én nem haragszok rád, csak egy kis időt kérek.

Rob bólintott, majd egy halvány, erőltetett mosoly kíséretében megszorította a lány kezét.

- Időt. Rendben, időnk az van elég.

- Na, gyere – kezdte húzni Eszti Robot. – Nézzük meg, mit csinálnak a többiek.

- Menjünk – helyeselt Rob is, és már őszintén mosolygott a lányra, de amikor beléptek a szobába, látták, hogy Orsiéknak már csak hűlt helyük volt.

* * * * *

Kellan Orsi szemébe nézett, miután megszakította csókjukat.

- Figyelj, én...

- Ssh – tette Orsi mutatóujját a fiú szájára. – Most ne beszélj! – suttogta, mire a srác bólintott, és ellenállhatatlanul elvigyorodott. Magához ölelte a lányt, és még egy fél percig így álltak tovább, nem foglalkozva semmi mással.

Egy idő után Kel mocorogni kezdett, és megemelte Orsi állát, hogy a lány a szemébe nézzen.

- Figyelj... Nem akarnál... – kezdte, de nem tudta, hogyan is kérje meg a lányt.

- Hmm? – nézett rá Orsi érdeklődve.

- Hát, szóval... Nem akarnál az én szobámban aludni... velem?

A lány szemében a harag és a megbántottság különös elegye vegyült, gyorsan elengedte a fiút, és kettőt hátralépett. Kel nem értette a hirtelen érzelmi kitörést, de aztán valami derengeni kezdhetett neki, mert félénken a lány után nyúlt, és tovább folytatta.

- Orsi... Én úgy értettem, hogy tényleg aludni. Semmi mást. Ha akarod, hozzád sem érek... – győzködte tovább a lányt. – Csak legyél ott. Kérlek! – tette hozzá már szinte csak lehelve.

Orsi eleinte hitetlenkedve hallgatta a győzködést, de az, amit Kel szemében látott, és az utolsó szó végül meggyőzték róla, hogy a fiú igazat mond, és tényleg csak vele szeretne lenni, nem kihasználni az alkalmat. Újra megszorította a srác kezét, majd fejével aprót bólintott beleegyezése jeléül.

Kel mosolyogva és felbátorodva kezdte maga után húzni a lányt, de mikor a szobája elé értek, kissé riadtan torpant meg.

- Öö... Most számolj el hangosan harmincig, és csak utána gyere be! – kérte a lánytól, majd résnyire nyitva az ajtót, úgy surrant be a szobába, hogy még véletlenül se lehessen belátni.

- Oké – mondta Orsi tétovázva a már csukott ajtónak, majd egy mély lélegzet után el kezdett számolni. – Egy, kettő, három...

Eközben bent Kel hipergyorsasággal szedegette össze a földön hagyott ruhákat és egyéb dolgokat, amiket aztán egy fotelba hordott, és amiket végül egy hatalmas fehér lepedővel terített le. Még arra is volt ideje, hogy kettőt hátralépve, elégedetten vigyorogva megcsodálja művét, amikor is Orsi végzett a számolással.

- Harminc... Aki bújt, aki nem, megyek – tette hozzá játékosan, majd nevetgélve benyitott a helyiségbe. – Hú, nem is mondtad, hogy szobrászati ambícióid is vannak – állt a srác mellé, hogy ő is közelebbről láthassa a nagy fehér halmot. – Ez tök jó, de... mi ez?

- Ez? Ez kérlek, ő... – Kel megvakargatta a fejét, hogy eszébe jusson valami jó magyarázat, miért is van egy kupacban az összes szennyese, de aztán vállat vont gondolatban, és inkább vigyorogva kezdett kiselőadást tartani a havas hegycsúcsokról. – Ez egy csodaszép hóval borított dombocska... Napról napra nagyobb lesz. Na, de gyere... – fogta meg Orsi kezét, és elkezdte az ágy felé húzni. – Szerintem most már tényleg feküdjünk le.

Orsi egyetértően bólintott, és a fiú után ő is bemászott a hatalmas ágyba, majd meglepődve tapasztalta, hogy Kellan annyira kifeküdt az ágy szélére, hogy már szinte majdnem leesett róla.

- Kel... Mit csinálsz? – nézett rá érdeklődve.

- Hát... – A srác kissé elpirult. – Megígértem, hogy nem érek hozzád, nem?

- Jaj, te hülye, gyere már – nevette el magát Orsi, majd nagy nehézségek árán beljebb ráncigálta a nagyméretű srácot, amin mindketten jót derültek. Egy ideig egymással szemben feküdtek, és csak nézték egymást, majd egyre laposabbakat kezdtek pislogni...

* * * * *

- Hát ezek meg hova tűntek? – értetlenkedett Rob, és figyelmen kívül hagyva Eszti mindentudó tekintetét, indult volna, hogy megkeresse a párocskát. Már az ajtót nyitotta, amikor a lány hátulról elkapta a pólóját, és visszarántotta a szobába.

- Mondd, hova készülsz? – kérdezte vigyorogva, és magában jót nevetve, hogy Robnak sosem esik le semmi nyilvánvaló.

- Hát, azt hiszem, ez egyértelmű, nem? – kérdezett vissza, teljesen komolyan.

- Nem, szerintem az az egyértelmű, hogy miért is lettünk egyedül hagyva. – Majd amikor látta, hogy Rob még így sem ért semmit, gyengéden fejbecsapta, és úgy kezdte elmagyarázni neki a szituációt. – Figyelj. Szerintem ők már réges-régen az igazak álmát alusszák a másik szobában, és szerintem rohadtul nem örülnének neki, ha rájuk rontanál.

Robnak kellett néhány pillanat, hogy összerakja a kirakós darabkáit, majd nagy szemeket meresztgetve kérdezett vissza.

- És ha nem is alszanak? – Majd hirtelen a falhoz rohant, és fülét odatapasztva kezdett hallgatózni. – Te nem hallasz semmit?

- De igen... Én is hallom... Ugyanis Kellan olyan rohadt hangosan horkol, hogy még a holtak is hallják! – ráncigálta el Robot a faltól, és úgy nézett rá, mint egy ötéves kisgyerekre. – Na, gyere már...

- Mégis hova? – nézett rémülten a lányra.

- Jesszusom, hát aludni, hova máshova? – nevetett rá a lány, majd a már saját térfeleként kinyilvánított oldalra feküdt, és megpaskolta maga mellett a maradék kétméternyi részt. – Mondd, szerinted el fogsz férni? – váltott komoly töprengő arcra. – Olyan pici ez az ágy, nem?

- Öö... – Ennyi volt Rob elmés válasza.

- Jaj, ne kezdd már megint – nézett a lány ismét Robra. – Kéérlek, ne nekem kelljen  kimásznom érted, már olyan jól elhelyezkedtem – mondta, és bizonyítékképp oldalra fordult, és nyakig magára húzta a takarót.

Rob még egy fél pillanatig csak tanácstalanul ácsorgott, majd követte a lányt, és ő is befészkelte magát a kicsinek tényleg nem mondható ágyba.

- Eszti – súgta egy kicsivel később.

- Mi van? – nyögte vissza a lány csukott szemmel, már félálomban.

- Öö... semmi – visszakozott Rob.

- Rob, kérlek – nyitotta ki Eszti a szemét. – Ha már elkezdted, akkor kérlek, fejezd is be. – Majd mikor látta Robon, hogy nem készül megszólalni, felé fordult, és felkönyökölt. – Szóval?

- Semmi, csak... a te oldaladról a szemembe süt a lámpa – vágta ki magát a srác, de valahogy érződött, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani.

- Rob – kezdte úgy a lány, mintha tényleg egy ötévessel beszélne. – Délelőtt tíz van. Nem ég semmiféle lámpa. Az csak a Nap. Érted?

- Óh... – jött az értelmes válasz. – Akkor... szép álmokat.

- Neked is, Rob – feküdt vissza a lány, de fél perc múlva aztán ő szólalt meg ismét. – Rob...

- Tessék? – morogta vissza a srác a takaró alól.

- Hozzád bújhatok?

25. fejezet - Az éjjel soha nem érhet véget

Sziasztok!

Először is... WOW! Köszönjük, hogy ilyen gyorsan összejöttek a komik :)

A szemfülesek talán észreveszik, hogy egy kicsit csaltunk, és kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyan, de belekerült a fejezetbe egy pályázatra íródott mű is.

Reméljük, ez is elnyeri tetszéseteket, jó olvasást hozzá.

És természetesen a kommenteket továbbra is várjuk, és lehet, hogy ha ti is gyorsak lesztek, akkor az minket is további írásra fog ösztönözni.

Puszi

- Na, jó... igen – vallott színt Orsi, mire Kellan szemében vágyakozás gyúlt, majd mikor ezt a lány észrevette, sietve kezdett mentegetőzni. – De de de... részegek voltunk, és csak fogadásból...

- Oké, akkor fogadjunk most is – élénkült fel Kellan, és fél szemmel Esztire kacsintott, de a lány felháborodva kiáltott rá:

- Jól vagy te összerakva?!

- Naná, hogy jól. Szóval akkor... Lesz műsor?

Orsi lesajnálóan nézett rá.

- Ne is álmodj róla.

- Légyszí’ légyszí’ légyszí’ – meresztgetett Kellan kiskutyaszemeket, majd mérgesen hátba vágta Robot. – Te meg ne csak nézz, mint borjú az újkapura, hanem mondj is valamit!

Rob tartva a lányok haragjától, felemelt kézzel tiltakozott:

- Öregem, ez a te bulid, engem hagyjál ki belőle! – Majd haragosan visszaadja az ütést. – És különben is... Ne ütögess!

Orsi meglepetten nézett Robra.

- Hát, Rob... Ahogy gondolod. Pedig már éppen azon voltam, hogy újra rossz kislány leszek... – Orsi barátnőjére kacsintott, úgy, hogy a fiúk ne lássák, mire Eszti is közbeszólt, véve a lapot.

- Hát, ha nem, hát nem. Nem erőltetünk mi semmit.

Kellan majd’ felrobbant az idegességtől, és hápogva rántotta fel Robot a földről.

- Akkor te most sürgősen kijössz velem a konyhába!

Rob kissé lassan kapcsolva és nagyokat pislogva válaszolt:

- Mit szólnál inkább az erkélyhez? Úgyis rá akartam gyújtani – ajánlotta, mit sem sejtve.

Kellan ellenállhatatlan mosolyt villantott a lányokra, majd Robot karjánál fogva kivonszolta az erkélyre.

- Te tényleg homokos vagy?! – ordított rá szinte bevezetés nélkül Robra, és tajtékzott a dühtől.

- Mi van? – tiltakozott volna Rob, de Kellan gyorsan leszerelte.

- Ha nem akarod, hogy most azonnal kilógassalak, fejjel lefelé a párkányról, rögtön mondd meg, hogy mi a fenére volt ez jó!

- Te miről beszélsz? – kérdezte Rob ijedten.

Kellan már szólni sem tudott az idegességtől, helyette inkább kezét nyújtva Rob felé indult, mintha tényleg be akarná váltani fenyegetését. Rob rémülten kezdett hátrálni.

- Nyugi-nyugi! – lépett hátra, aminek eredményeképp majdnem bezuhant a székek közé. Rob bénaságára Kellanből kitört a hangos röhögés, majd még könnyeit törölgetve komolyan fordult barátja felé:

- De most tényleg mire volt ez jó?

- Én nem... nem akartam – védekezett gyengén Rob. – Csak imponálni akartam a lányoknak, de amúgy osztom a nézeteid.

Kellan lesajnálóan nézett barátjára.

- Haver, te már sosem változol... Na, jó, húzzunk vissza, és derítsük ki, ki lesz az angyal.

Mikor a srácok visszaértek a szobába, a lányok ezerwattos vigyorral fogadták őket.

- Na, jót cigiztetek? – kérdezte Eszti ravaszul.

- Mi csak... ő... az időjárásról diskuráltunk – válaszolt Kellan, miközben helyet foglaltak a lányok között.

- Aha, az időjárásról – bólogatott nagy komolyan Orsi. – Képzeljétek el, az a fránya nyugati szél kinyitotta az ajtót, amit rosszul csuktatok be. Hát nem idegesítő? – váltott töprengő arcra a lány.

- Ó! – Rob csak ennyit bírt kinyögni, miközben nagyokat bólogatott. – Akkor ti is hallottátok azt a két őrültet, akik a ház előtt őrjöngtek?

A lányok összenéztek, majd Eszti vigyorogva megkérdezte:

- Azokra a melegekre gondoltok, akik egymás meggyilkolását tervezték?

- Melegek?! – Kellan teljesen felháborodott, de Rob halk köhintése észhez térítette, és gyorsan felvéve a pókerarcot megpróbálta elterelni a lányok figyelmét. – Na, akkor... folytatjuk a játékot?

A lányok vigyorogva összenéztek, majd Orsi megszólalt:

- Oké, akkor te jössz!

- Ohohó! – Kellan teljesen felvillanyozódott. – Na, lássuk a medvét.

A nagy mackó kihúzta a kártyalapot, majd megrökönyödve tapasztalta, hogy őt sem kímélte a játék.

- Mentél már el otthonról kutyasétáltatás ürügyével, csak azért, hogy találkozhass egy lánnyal/fiúval, akitől a szüleid tiltottak? – tette fel magának a kérdést.

- Nektek volt egyáltalán kutyátok? – kérdezte Rob halálos komolysággal.

- Nem is egy! Volt a Benny, ő egy nagyon szép rotveiler, meg a Johnny, ő pedig egy öreg...

Orsi torokköszörülése elvágta a családi kutyaalbumot, mire mindenki felé fordult.

- Kellan, nem a kutyáid voltak a kérdés.

- Milyen ünneprontó vagy!

Rob érdeklődve nézett Kelre.

- Szóval?

- Nem, ilyen nem történt – válaszolta túlságosan is ártatlan arccal, amire a többiek gyanút fogtak.

- Bocsi, Kellan – kezdte Orsi –, de én nem hiszek neked. – Majd a kezébe nyomta a kis hazugságvizsgáló szerkezetet, hogy fényt derítsenek az igazságra.

Kellan szinte megbántottan húzta fel az orrát, de azért engedett a túlzott nyomásnak.

- Háh! – kiáltott fel Rob, amikor kiderült az eredmény. – Haver, nem hiszem el, hogy képes voltál hazudni egy rohadt angyalgyűrűért!

- Jól van, na! – rántotta meg Kel a vállát flegmán. – Tudod jól, hogy nem tudok veszíteni.

- Tesó, hazudni még annyira sem!

- Kel, ha emlékeim nem csalnak... Te színész vagy, nem? – kérdezte Eszti játékosan.

- Ezzel mire akarsz célozni? – Kellan összeszűkült szemekkel méregette a lányt.

- Semmi semmi...

- A protekció mindenek előtt – tartotta fel hüvelykujját Orsi, miközben nagyban helyeselt.

- Ezzel arra akarnak célozni, hogy aki nem tud hazudni, az nem is lehet jó színész, érted? De semmi gond! – röhögött Rob. – De ne aggódj, tesó! A kivétel erősíti a szabályt.

Kellan felfújt felsőtesttel ugrott fel, és szinte megbántott tekintettel meredt a többiekre.

- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint a nagy Robert Pattinson, nem igaz? – Kellanből csak a sértettség beszélt, ezért fel sem fogta, mennyire megbántotta barátját.

Rob először hitetlenkedve nézett barátjára, szinte fel sem fogva szavai értelmét, de aztán ő is felpattant, és heves szócsatába bonyolódott Kellannel. A lányok csak szájtátva figyelték a két ordibáló srácot, de valahogy eszükbe sem jutott, hogy leállíthatnák őket. A fiúk között szóba került az Alkonyat is, és már majdnem tettlegességig fajultak a dolgok, mikor Rob felajánlotta:

- Na, jól van! Akkor döntsék el a lányok, hogy ki volt a jobb!

- Mi van? – kiáltottak fel egyszerre a megszólítottak. – Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan.

- Dehogynem! – bólogatott Kellan. – Szóval, ki vele!

- Na, ki volt a legjobb? – kontrázott Rob, és szuggerálva nézett rájuk. – Nyugodtan megmondhatjátok az igazságot!

A lányok döbbenten ücsörögtek, és először nem is tudták, hogy mit mondhatnának, mert nem akarták megbántani egyik fiút sem. De aztán egymásra néztek, és vigyorogva kezdtek el vitatkozni, hogy vajon ki is volt a legjobb.

- Szerintem Mike Newton – kiáltotta Eszti. Rob mélységes döbbenettel zuhant vissza a fotelba, és leesett állal bámulta a lányt, miközben Kel idétlenül kezdett vihorászni. Ő teljesen biztos volt Orsi válaszában, ami nem is váratott magára.

- Mike? Hülye vagy? Eric sokkal cukibb volt! – kontrázott Orsi, majd viccesen hozzátette. – Ez volt a legjobb: La Push, cica, La Push!

Kellan tanácstalanul ácsorgott, mert nagyon nem ezt várta. Teljes csendben ült le Rob mellé, és együtt nézték tovább, a lányok visszafogott szócsatáját, amiből őket teljesen kihagyták.

- Ó, nem is! Inkább Jacob! – változtatott álláspontján Eszti. – Annyira szép haja volt.

- Várj, várj, várj! Jack! – kiáltotta Orsi.

- Jack? – értetlenkedett barátnője. – Olyan nem is volt benne. Összekeversz valamit a Titanickal.

- Öö... Akkor... Ja, megvan! James!

- Úú, igen, a rosszvámpír – helyeselt Eszti.

- Rosszvámpír fiú póló nélkül – kontrázott Orsi, majd feltartotta kezét, amibe barátnője játékosan belecsapott. Teljes komolysággal fordultak a letargiában dagonyázó fiúk felé, és egyetértésben vágták rá.

- JAMES!

A fiúk hitetlenkedve néztek a lányokra, majd Rob Kelhez fordult:

- Nem volt jó ötlet, hogy megnéztük a Never Back Downt.

- Játsszunk tovább! – Orsi gyorsan a tovább lépett a szituáción, és már nyújtotta volna a következő kártyát Esztinek, amikor Kel csendes hitetlenkedésbe kezdett:

- De Mike Newton? Mike?! Az a gyíkarc?

- Ezen én sem tudom magam túltenni – nézett barátjára Rob.

- Na, jó... Azért ti is egész jók voltatok – vigasztalták őket a lányok, de ennyiben is maradtak, és Eszti inkább a kártyája felé fordította figyelmét, majd hirtelen vörös színt öltött az arca.

- Na, mi áll rajta? – Rob kíváncsisága erre felülkerekedett a megbántottságán, és érdeklődve tekintett a lányra.

- Nos... Khm... Takarítottál már úgy, hogy nem viseltél közben semmit?

Kellan csillogó szemmel fordult Eszti felé, de a lány válasza gyorsan lelombozta.

- Naná, hogy nem! – tettette a felháborodást, majd huncutul hozzátette. – Gumikesztyű mindig volt rajtam.

Döbbent csend fogadta a bejelentését, majd Rob vöröslő fejjel nyomta a lány kezébe a hazugságvizsgálót.

- Ez nem ér! – háborodott fel Kellan, mikor meglátta a helyeslő választ. – Neked miért hisz el mindent?

- Leginkább azért, mert nem hazudok! – bólogatott Eszti, majd vigyorogva tartotta a markát az angyalgyűrűért.

Még nagyjából két órát játszhattak, amikor a lányok már kezdtek fáradni, ezért összesítették a pontjaikat.

- Nekem három ördög és egy angyal – jelentette ki Orsi, majd Robra nézett. – És neked?

- Hát... Nekem... – Rob többet nem szólt, csak megmutatta a kezében lévő négy piros gyűrűt.

A többiekből szinte egyszerre tört ki a nevetés, majd Kel kárörvendő hangja harsogta túl a vidámságot.

- Nahát, Robbie... Nem is tudtam, hogy ilyen rosszkisfiú vagy!

- Csak rossz kérdéseket kaptam – tiltakozott erőtlenül Rob. – Miért, neked mennyi van?

- A-a... Hölgyeké az elsőbbség! – passzolta át a lehetőséget Esztinek.

- Orsi, osztom az eredményedet – mondta Eszti, hiszen az ő tenyerében is csak egy kék gyűrű lapult.

Kellan arcán diadalittas mosoly jelent meg, szinte még a glóriát is látni lehetett a feje felett.

- Nos, azt hiszem... Én nyertem! – kiáltott fel. – Ha jól emlékszem, akkor most az van, amit én mondok!

- Miért, neked mennyi van? Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? – tiltakozott rosszat sejtően Rob.

- Ha nem lennél olyan hülye, akkor emlékezhetnél rá, hogy két angyalgyűrűt kaptam! – válaszolta flegmán, majd barátja elé szórta a gyűrűit, amiből kettő tényleg kék volt.

Orsi kinézett az ablakon, és meglepetten konstatálta, hogy odakint már világosodik. Elnyomott egy ásítást, majd a többiek felé fordult.

- Mi lenne, ha gyorsan rámolnánk valami rendet, utána pedig ti szépen hazamentek, mi meg lefekszünk aludni.

- Nana! Nem úgy van az! – Kellan az ujjával dorgálta meg a lányokat. – Mondtam, hogy az van, amit én akarok!

- Jó, rendben... Akkor most szépen akarj rendet rakni, és aztán hazahúzni! – motyogta álmosan Eszti.

- Felrúgnátok a játékszabályokat? – nézett meglepetten Kellan. – Csalni akartok? Ezt nem gondoltam volna rólatok...

- Micsoda? Csalni? – háborodott fel Orsi. – Olyat mi nem teszünk. Na, akkor mondd gyorsan, hogy mit akarsz.

Kel egy pillanatig elgondolkozott, majd csillogó szemekkel a lányok felé fordult.

- Öltözzetek, indulunk!

- Mármint, hogy te meg Rob... Esetleg Seant is vihetitek! És akkor már Jennyt is hazadobhatnátok – vetette fel Orsi, miközben elkezdte összeszedni a poharakat.

- Dehogyis! – kuncogott Kellan. – Sean és Jenny marad, ti pedig velünk jöttök.

- És mégis, hova megyünk? – ellenkezett Orsi.

- Haver, erre én is kíváncsi lennék – szólt közbe Rob. – Az a helyzet, hogy én is fáradok... És remélem tudod, hogy körülbelül tizenkét óra múlva ott kell lennünk a forgatáson. És ma még nem is aludtunk semmit...

- Remek! – kiáltott fel Kel. – Akkor van kerek tizenkét óránk ahhoz, hogy csináljunk valami izgalmasat. Akkor az lesz, hogy átmegyünk hozzám, és majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

- De előbb rendet kell rakni! – tiltakozott Orsi. – Úgyhogy, hajrá!

A kis társaság fél óra alatt összerámolta a lakást, elmosogattak, összeszedték a szemetet, kiszellőztettek, majd miután a lányok írtak egy üzit Seannak, kocsiba pattantak, és Kel lakása felé vették az irányt.

* * * * *

- Játszunk szóláncot! – visított fel Orsi, miközben már Kellan nappalija közepén ültek, totál fáradtan.

- Hogy? – kérdezett vissza hitetlenkedve Eszti. – Komoly?

- Szoktam én viccelni? – nevetett a szőkeség, majd a fiúkra nézett, akik szemmel láthatólag nem értettek semmit. – Na a lényeg az, a gyengébbek kedvéért – elnevette magát – hogy mondunk egy szót, és a következőnek az utolsó betűével kezdődő szót kell mondani.

- Homok – szólt közbe Eszti, de Kellan letromfolta.

- Az nem jó szó! És különben is, én akarom kezdeni! – magyarázott Kel, majd hevesen bólogatva gondolkodni kezdett. – Szatyor! – vágta rá.

- Rózsafüzér! – kontrázott Rob, és felcsillantak a szemei, hogy végre megmutathatja mekkora szókinccsel rendelkezik.

- Rajongó! – kiabálta be Eszti, mire a két srác teljesen lefagyott, mert mindkettőjük szeme előtt megjelent a nyivákolós Jenny képe, majd szinte egyszerre mondták:

- Elég volt, játszunk mást!

- Ez nem ér! – fintorgott Orsi, majd a fürdőbe szaladt, mert valami halaszthatatlan dolga akadt.

Néhány perc elteltével még mindig nem volt sehol sem, ezért már aggódni kezdtek a többiek érte.

- Hát... – motyogott Kellan. – Orsi úgy tűnik, eltűnt a balfenéken!

- Te akkora állat vagy! – fuldoklott Rob a nevetéstől, majd ő is felállt, magával rántva Esztit is, majd ismertette az ő tervét.

- Nos, skacok... Marhára unatkozom, úgyhogy, mit szólnátok hozzá, ha buliznánk egy kicsit?

- Ajaj! – fintorgott Eszti. – Mire készülsz?

- Nem úgy volt, hogy én parancsolok? – szólt közbe Kel.

- De igen, de ezt nem lehet kihagyni! Ne aggódj, neked is tetszeni fog! – villantott mosolyt a srác, majd Esztihez fordulva folytatta. – Hozd Orsit! – Azzal az ajtóhoz lépett, és eltűnt a szemük elől.

A kis társaság Rob autójába ülve vágott neki Londonnak, habár egyedül Rob tudta, hova is mennek. Kellan csak nézett és vigyorgott, sejtette, hogy itt valami nagy dolog készül. Körülbelül félóra kocsikázás után megérkeztek a London Paradise elnevezésű vidámparkba.

- Ez most komoly? – sipították a lányok egyszerre, amint tudatosult bennük Rob ördögien angyali terve.

- Naná, hogy! – vágta rá Robert, majd lepacsizott Kellel. – Induljunk!

Az embertömeg befelé hömpölygött, és alig akadt köztük egy-két olyan személy, aki ne bámulta volna meg a négyest.

Amint beléptek az ellenőrzőkapun, elszabadult a pokol. A lányok karöltve és visítozva vették birtokba a hatalmas területen elterülő élményparkot, a fiúk pedig jókat mosolyogva rohantak utánuk.

- Hé! – kiáltott fel Orsi. – Ott volt egy életnagyságú Edward-baba, Spongyabob mellett!

- Hogy mi? – értetlenkedett Eszti. – Én nem láttam...

- Pedig ott volt! Menjünk! – mondta szemében csillanó vággyal a szőke lány. – És készítsünk képet vele!

- Oké! – röhögött fel Eszti is, majd barátnője után indult az Edward-baba felé. Ami, utólag kiderült, nem volt egyedül. Szerencsére találtak még Emmettet, Jaspert, Bellát, Rosalie-t, és Carlisle-t is.

- Milyen jó, hogy nincs Mike Newton! – jegyezte meg halkan Rob, mire Kel helyeslően bólogatott.

- Vagy James...

- Te jóságos isten! – suttogta maga elé Kellan, miközben a lányokat nézte, hogy hogyan fotózkodnak a filmbéli karaktereikkel.

- Ugye? – kérdezett vissza Rob. – Szerintem is eléggé... furcsa.

- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett Kel. – Én csak azon merengtem el, hogy tényleg ennyire jól nézünk ki egymás mellet Orsival? – robbant ki belőle a nevetés, amint befejezte a mondandóját.

- Ez jó volt, tesó! – Rob lepacsizott Kellel, majd Esztihez lépett, átölelte, és megparancsolta Kelnek, hogy készítsen róluk egy képet. Természetesen, az Edward-baba mellett.

Naná, hogy Kellan sem hagyta ki az alkalmat, miután Robról és Esztiről készített néhány fényképet, „Emmett” mellé lépett, majd Orsival pózolni kezdtek.

- Most pedig... – kezdte, miközben beharapta az alsó ajkát. – Állj Rosalie mellé!

- Hogy mi?! – förmedt rá Orsi, de végül is a szőke bábu mellé állt.

- Bámulatos! – harsogta Kellan. – Azt hiszem, baromi szerencsés vagyok! – mindannyian nevetésben törtek ki, majd karöltve indultak tovább, és intettek búcsút a vámpíroknak.

Megálltak egy olyan hinta előtt, amelyen ilyen babzsák fotelszerű hinták voltak, kék, piros, és fekete színben.

- Én oda fel akarok ülni! – kezdte elhaló hangon Orsi, mire Eszti heves bólogatásba kezdett, és már fordultak is a fiúk felé, kiskutyaszemeket meresztgetve, akik simán beadták a derekukat nekik. Kellan az egyik fekete székben foglalt helyet, Orsi pedig bemászott mellé.

- Cica, majd bújj hozzám, ha félsz! – mondta halálos komolysággal a srác.

- Persze! Te, Kellan.... Most, hogy így felhoztad a témát... Olyan szűkösen vagyunk itt... –  pislogott rá kedvesen, mire arca érdekes kifejezésbe rándult, és vonakodva ugyan, de átszállt egy másik ülésbe.

- Köszi, Kel! – mondta csöpögősen Orsi, majd egy puszit küldött felé.

- Haver! – kezdte Rob, majd bepattant Kellan mellé. – Én egyedül nem ülök, az ziher!

- Hol hagytad Esztit?

- Azt mondta, hogy ezt csak egyedül lehet igazán élvezni, szóval... Jöttem hozzád!

- Hát... Rendben – motyogta Kellan, majd elterpeszkedett, mire szerencsétlen Robnak alig maradt helye. – Te akartál ideülni!

A fotelek mozogni kezdtek, közben pedig felcsendült a Moonlight Shadow diszkósított változata, mire a kis csapat Robra kezdett mutogatni. Sosem felejtik el, amikor vadítóan énekelte ezt a számot.

Rob teljesen elzsibbadt lábakkal szállt ki barátja mellől, majd rögvest tiltakozásba és ígérgetésekbe kezdett, miszerint „Soha a büdös életbe többet nem ül be Kellan mellé!”.

A lányok pedig viháncolva szálltak le a hintáról, és hirtelen nem is értették, mi lehet Rob baja.

- Nocsak, Rob... – lépett mellé Eszti. – Valami baj van?

- Nincs! – vágta rá a fiú, nem akarta a lányok előtt bevallani, hogy mi nyomja a kicsi szívét. – Menjünk tovább!

A kis csapat megállt egy olyan bódé előtt, ahol mindenféle cuki dolgot lehetett beszerezni, pusztán az kellett hozzá, hogy ledobják az üvegekből gondosan felépített kis erődítményt. A lányoknak még a csábos pillantásaikat sem kellett bevetni, a srácok azonnal dobálni kezdtek. A bibi csak az volt, hogy semmit sem sikerült nekik leverni. Haragosan néztek, majd ismét dobni kezdtek. És ez így ment félórán keresztül, amíg sikerült nekik – együttes erővel ugyan –, de lebontani az üveghalmot.

- Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte felvont szemöldökkel Kellan, miközben büszkén kihúzta magát.

- Azt a rózsaszín nyuszit! – mondta kuncogva Orsi. – Mivel maci nincs...

- Macinak itt vagyok én! – nevetett fel Kel.

- Eszti? – nézett kérdőn Rob a szólítottra.

- Hát... Azt a kutyust! – Hevesen mutogatni kezdett. – Azt, amelyiket autóba lehet tenni, és bólogat, mint a hintaló! – Rob kedvesen elmosolyodott, majd átvette Eszti ajándékát.

Az őrület tovább folytatódott, nem volt megállás. Kellan hiába nyavalygott, hogy éhes, és Rob, hogy fáj már a lába a sok rohangálástól. A lányokat ez nem érdekelte. Nevetgélve – kezükben az ajándékaikkal –, sétálgattak, és jól kibeszéltek mindent. Nem törődtek az őket fürkésző tekintetekkel, sőt, azzal sem, hogy összesúgnak mögöttük. Boldogok voltak, és ki akarták élvezni minden percét.

- Menjünk már haza! – nyavalygott Kellan.

- Támogatom az ötleted! – bólogatott lelkesen Rob.

- Hé! – fordult feléjük Orsi. – Ti akartatok partizni még meló előtt, szóval, egy szót se!

- Szerinted? – törte meg végül a csendet Eszti, amikor az óriáskerék tetején voltak, és bámulták Londont. A város még mindig tökéletes volt, lebilincselte őket a látványával. Egyszerűen imádták Londont, és sosem, de sosem akarták elhagyni. Úgy vélték, életük legjobb döntése volt, hogy idejöttek.