20. fejezet - Elválás?

- Hogy mi?! – hördült fel Orsi a kérdés hallatán. – Hogy itt? Hát... Kellan, meséld már el nekünk légyszi, hogy miért aludjunk itt, mikor otthon is megtehetjük?

- Hát... – kezdett bele motyogva a nagydarab srác, de szemmel láthatólag semmi értelmes válasz nem jött ki a torkán.

- Azért – kontrázott Rob barátja megmentésére –, mert ti sem akarhatjátok azt, hogy Ottóék – fintorogva ejtette ki a nevet – esetlegesen meglátogassanak titeket, miközben ti mélyen alszotok?

- Igen, úgy ám! Jól beszél! – harsogta Kellan, mert abban a hitben volt, hogy a lányok sokkal könnyebben beadják a derekukat, ha ordít.

- Nos... Én nem tartom valószínűnek, hogy meglátogatnának minket... Meg amúgy is, aludjunk itt? Ahol minden tele van szeméttel, és hatalmas a felfordulás? Nem, köszi – válaszolta Eszti Rob érvére.

- Áh! Ez nem kifogás. Van olyan szobám is, amiben nincs ekkora... rendetlenség. Csakis nektek tartom fent! – Kellan arcán hatalmas vigyor terült szét, amint ismertette ezt a tényt a lányokkal.

- Nem is tudom – fordult Orsi barátnője felé; és természetesen, magyarul szólt hozzá. – Tényleg sok volt az éjszaka, és az is lehet, hogy jobb lenne itt tölteni a... reggelt. De... Ez nekem olyan furcsa. Biztos vagyok benne, hogy sántikálnak valamiben, most nézz rájuk... – Eszti így is tett, de a két tétlenül álldogáló srácon nem vett észre semmilyen különleges dolgot. – Mikor voltak ők ártatlan kisangyalok?

- Igazad van... – válaszolta elmerengve a szólított. – De... Hát, én komolyan nem tudom. Tök kedves tőlük, hogy ezt így felajánlották, de... Gondolod, hogy egész nap itthon maradnak? Mert ha nem, akkor... Tudod, arra gondoltam, hogy...

- Sam és Clover bevetésen! – nevetett fel Orsi csillogó szemekkel, majd a fiúk felé fordult, és egyszerűen közölte velük a döntést. – Maradunk!

- Remek! – Kellan teljesen felélénkült, és megkerülve a lányokat gyanúsan méregető Robot, el is kezdte kalauzolni vendégeit egy másik, sokkal tisztább és rendezettebb szoba irányába. – Remélem nem gáz, ha egy ágyban kell aludnotok – kezdte kicsit zavartan, de abba is hagyta a lányok döbbent kifejezését figyelve, mikor azok benyitottak ideiglenes szobájukba.

- Öh... Nem, dehogy... – A lányok leesett állal bámulták azt az ágyat, amin majd osztozkodniuk kell. Az a helyzet, hogy abban az ágyban még mind a négyen is simán elfértek volna, mindenféle nyomorgás nélkül, akkora volt.

- Kel, tudsz adni valami pólót, amiben alhatunk? – kérdezte Eszti.

- A szekrényben vannak régebbi ruhák. Nyugi, ki vannak mosva.

- Köszi, Kel, asszem’ nem lesz gond – mondta Orsi, majd behúzta Esztit a szobába, és egy vigyorral kicsukta Kellant, aki épp szóra nyitotta volna a száját.

- Akkor... jó éjt! – hallatszott át Kellan hangja a csukott ajtón, majd némi csoszogás, és végül az egyre halkuló lépések jelezték, hogy a srác már nem áll az ajtó előtt.

- Jézusom, mekkora szoba – ámuldozott Eszti.

- Hát, valahogy úgy – értett egyet Orsi is. – Nekem otthon kábé a szobám akkora, mint ez az ágy. Na, de mindegy is. Most reggel kilenc van. Vagyis lesz mindjárt, de az már mellékes.

- Szerintem aludjunk pár órát, mondjuk, húzzunk telefont kettőre. Úgy rémlik, a fiúk ezen a héten délután forgatnak – mondta Eszti egy ördögi vigyor kíséretében.

- Remek. Na, akkor gyere, osztozzunk meg ezen a kicsi ágyikón – kuncogott Orsi. – Ne aggódj, majd vigyázok, hogy ne lökjelek le.

- Helyes! – kontrázott Eszti. – Ezt el is várom.

Gyorsan ledobálták a ruháikat, kerestek egy-egy hatalmas, Kellan-méretű pólót a szekrényben, majd pár percen belül már ájulásszerű álomba is merültek, annyira el voltak fáradva.

A telefon kegyetlenül keltette őket, pontban kettőkor.

- Nem akarok! Még egy kicsit! – nyüszítette Orsi, miközben kinyomta az ébresztőt. Felült az ágyban, és próbálta nyitva tartani a szemét, ami pedig minden erejével azon volt, hogy lecsukódjon. Nyújtózkodott egyet, majd elkezdte a hatalmas paplan alatt Esztit keresni. Nem hiába, akkora ágyban tényleg simán elveszett a pöttöm lány...

- Eszti! Hé, fel kéne kelned! – motyogta Orsi még félálomban. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót barátnőjéről, akinek azonnal felpattantak a szemei.

- Ez nem ér! – mondta, majd finoman meglökte barátnőjét. – Te tudod, milyen korán van még?

- Igen! Pontosan két óra van! – válaszolta a lány, majd kimászott az ágyból. – Gyere, és igyunk egy kávét!

- Rendben. Az most nagyon kell.

Botladozva, és inogva sétáltak le a konyhába, kezükben a telefonjukkal, ami azért volt ott, mert szerettek volna lebonyolítani néhány hívást. Nem kis meglepetésükre azonban nem voltak egyedül a házban. A két fiú fogadta őket, friss kávéval a kezükben.

- Úgy gondoltuk, hogy ennyivel tartozunk – mondta Kellan, miközben letette eléjük a bögréket az asztalra.

- Ennyivel? – kérdezett vissza Orsi felvont szemöldökkel. – Ennél sokkal többel!

Kellan erre a kijelentésre teljesen lefagyott, és csak bámult maga elé. A többiek kis naivan azt hitték, hogy Orsi mondandója zaklatta fel ennyire, de ez közel sem volt így.

- Hé, haver, mi a baj? – kérdezte Rob, miközben finoman oldalba bökte. Kellan nagy nehezen elfordította a tekintetét a lányokról, és csillogó szemekkel, elködösült tekintettel Robra nézett.

- Azt ugye vágod, hogy az én pólóm van rajtuk, ami még a térdükig sem ér le? – suttogott a srác, nem akarta, hogy a lányok ezt meghallják.

- Nem mondod... – kezdte Rob, de amikor rájuk nézett, elakadt a szava. Neki is feltűnt. – Mennünk kell. Most azonnal!

- De hát miért? – Kellant a sírás kerülgette, hogy Rob ilyen csúnya módón szeretne kitolni vele.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért... – De egy röpke pillanatra ő is elkalandozott, és figyelmét a lányokra irányította. Majd megrázta a fejét, hogy némiképp kitisztuljon az agya. – Most!

A feszült csendet csak Eszti telefonjának csörgése szakította felébe; Zsuzsi volt az. Ami csak egyet jelenthetett... Felcsendült a Bonnie és Clyde...

- Áhá! – Kellan olyan átszellemülten és diadalittasan mutogatott Eszti felé – aki épp felvette a mobilját, és álmosan tudatta Zsuzsiékkal, hogy nincs semmi baja, de nagyon jó társaságot talált, akik lekötik minden idejét –, mintha valami rejtély megoldására jött volna rá. A többiek úgy néztek rá, mintha megbolondult volna, de aztán gyorsan felvilágosítást adott hirtelen kitörésére. – A szám! Megígértétek, hogy lefordítjátok! – Megint nem bírt magával, és kiabálva, hadonászva, csillogó szemekkel adta elő kérését.

- Jaj, haver... Ne szórakozz, inkább induljunk már – kezdte volna Rob, de Kellan leintette.

- Ugyan, még simán ráérnénk egy óra múlva is elindulni. Tudod, hogy ilyenkor még úgysem kezdünk soha, csak odarendelnek minket. Szóval – fordult a lányok felé – kezdhetjük is.

- Aj, most? Még fel se keltünk – nyöszörgött Orsi, de Kellan bánatos kiskutyaszemekkel pislogott rá.

- Megígértétek!

- Jól van, jól van, csak ne bámulj így – kérte Eszti, aki időközben letette a telefont, és bekapcsolódott a társalgásba.

- Juhéj! – bokszolt Kellan a levegőbe, majd levágta magát a konyhaasztalhoz, aztán szépen sorban a többiek is csatlakoztak hozzá – Rob teljesen közönyösen, a lányok pedig halálosan fáradtan. – Hajrá, indítsátok el a zenét!

Eszti pár másodperc pötyögés után meg is találta a keresett számot a telefonján, és elkezdték lefordítani a szöveget. Mivel a lányok még eléggé kómásak voltak, ez elég döcögősen ment, és néhol elég nagy marhaságokat sikerült mondaniuk. Volt, hogy kijavították egymást, de legtöbbször még csak fel sem tűnt nekik, hogy miket mondtak, így születhettek meg ilyen gyöngyszemek, mint:

„Mindent szabad, csak fogd a szemem!”

„Küzdd át magad velem az éteren!”

„Nem kell, hogy félj, majdnem tele a vár”

„Előttünk van még pár tatár.”

- Te haver, mi az a tatár? – kérdezte halkan Kellan Robtól.

- Nem tudom, de nem is érdekel – válaszolta morogva, majd hangosabban, bár még mindig eléggé ingerülten – immár a lányoknak címezve – még hozzátette: – Azt nem is úgy kell ragozni. Tiszta hülyeségeket beszéltek. Eszti, az nem had, hanem has. Meg különben is... Mi értelme van annak, hogy „fogd a szemem”? Kellan, nem tudom, miért problémáztál ennyit ezért, de te is láthatod, hogy egy nagy marhaság az egész!

A többiek leesett állal figyelték Rob akcióját. Ez nagyon nem volt szép a kis nyelvész zsenitől, ez kétségtelen.

- Rob! – kiáltotta Eszti, majd felpattant az asztaltól, és odalépett a srác elé. – Te mit képzelsz magadról? A helyedben én egyáltalán annak is örülnék, hogy megérted, mit akarok mondani! Nem beszélhet mindenki olyan helyesen, mint te! Én nem vagyok angol, sőt, színész sem, ergo, annak is örülök, hogy ilyen szinten tudok! De látom, ez téged baromira zavar... De tudod mit? Nekem nem teszel azzal szívességet, hogy vagy! Teljesen tökéletes volt az életem az előtt is, mielőtt te megjelentél volna benne. És marhára nem vagyok kíváncsi a kritikáidra, nem kértem belőlük! Neked kezeltetni kéne magad. – Eszti kiakadt. Egyre durvább dolgok buktak ki belőle, a többiek pedig letaglózva hallgatták, szólni sem bírtak. – Olyan rohamok törnek rád, amikkel nem tudsz mit kezdeni. Most ez mire volt jó? Te magad sem tudod! Elegem van! – ordította végül, majd hátat fordított mindenkinek, és felrohant az emeletre.

- Hűha... – ámuldozott Orsi, majd összeszedve magát Rob felé fordult, aki üveges tekintettel bámult maga elé. – Rob, ez nem volt szép. Miért kellet megint bántanod? Emlékezhetsz rá, a múltkor is tök kiakadt, amikor valamit mondtál neki...

- Orsi, ebbe nem kéne beleszólni – morogta indulatosan válaszul.

- Mi az, hogy nem? – csattant fel a szőke lány.

- Rob, ne ess túlzásokba! – szólt barátjának Kellan. Bántotta őt is, hogy Rob jogtalanul beszél így velük.

- Mondd csak, még mindig nem vetted észre, hogy milyen érzékeny? – folytatta a kioktatást Orsi. - Nem igazán tűri, ha valaki így bánik vele... És ez természetes! Megértem, hogy nem volt kedved hozzá, hogy meghallgasd ezt a számot, de legalább a barátod kedvéért tedd meg, ne a mienkért. Ha más nem, ő legyen annyira fontos, hogy szó nélkül, csendben megvárod. Nemde? – Majd válaszra sem várva felállt az asztaltól, és Eszti után indult az emeletre. A lépcső aljából még visszafordult, majd szenvtelenül beszélni kezdett. – Kel, a pólóidat elviszem, és majd kimosva visszapostázom. Gondolom nektek indulnotok kéne, de ha nem gond, mi még egy kicsit maradnánk rendbe szedni magunkat, utána elhúzunk. Kulcs, vagy valami, amivel bezárhatjuk az ajtót?

Kellan egyre riadtabb fejet vágott, mert nem tetszett neki, amit Orsi mondott. Teljesen úgy hangzott neki, mintha a lányok nem akarnának velük többet találkozni, de most nem akart visszaszólni semmit, inkább nagy bölcsen csak hagyta, hogy maguktól lenyugodjanak.

- Jól van, semmi gáz. – Felállt, majd odament a lányhoz. Egy kis asztalról felemelt egy színes kulcscsomót, majd magyarázni kezdett a lánynak. Orsit mulattatta, hogy színes jelölők vannak a kulcsokon, de nem mutatta ki. – Figyelj, a bejárati ajtón a felső zár a kék, az alsó a zöld. Könnyű megjegyezni, mint az ég, meg a föld. A kapu meg a piros – mondta, majd a lány kezébe nyomta a kulcsot, direkt a lány kezéhez is hozzáérve, és kissé szomorkásan nézve rá.

- Köszi – suttogta Orsi, majd jobb meggyőződése ellenére, nehéz szívvel nyomott egy puszit a srác arcára, és felszaladt az emeletre. Másodszorra sikerült is visszatalálnia a kölcsönkapott szobájukba, ahol rá is lelt barátnőjére.

Eszti az ágyon ücsörgött, felhúzott térdeit átkulcsolva, és könnyes szemekkel bámult maga elé. Felpillantott, mikor Orsi belépett a szobába, de nem mozdult meg, csak akkor, mikor a lány melléült az ágyon, és átölelte. Eszti viszonozta az ölelést, majd sírós hangon kezdett panaszkodni.

- Olyan hülye... Mindent képes elrontani... Nagyon kedvelem mindkettőjüket, de én nem bírok ilyen légkörben megmaradni... Nem bírom ki... – Eszti teljesen kiborult, és sírva fúrta arcát Orsi vállába, miközben barátnője simogatta a hátát, és csitítgatni próbálta.

- Sajnálom – mondta neki Orsi, és így is gondolta. De titkon bűntudata volt, amiért nem tud erre a helyzetre megfelelő szót használni. Ki akarta fejezni az érzelmeit, de nem sikerült neki. – Basszus, de komolyan! Még Kellan is teljesen ledöbbent, csak nézett bambán. Hülye Rob! Mi a francért volt ez neki jó?

- Nem tudom – szipogta Eszti. – De nem is érdekel. Most öltözzünk fel, és húzzuk el a csíkot. Robot biztos rohadtul zavarni fogja, ha húsz percnél többet töltenénk itt el.

- Jaj, ne beszélj már zöldségeket! – tromfolta le Orsi barátnőjét. – Most biztosan csak... úrrá lett rajta valami hiszti-hormon... De tudod te is, hogy ő nem ilyen.

- Nem? Igazán? Nem a frászt nem ilyen! De nem is érdekel... Leszarom – fejezte be a mondandóját, majd nagy nehezen abba hagyta a pityergést, és a fürdő felé vette az irányt. Emlékezett még reggelről, hogy benyitottak, amikor keresték a fiúkat.

Mire Eszti visszatért a „szobájukba” Orsi nem volt ott. Kíváncsian, és rosszallóan indult el hát barátnője keresésére, akit meg is talált Kellan hálójában.

- Te meg mit művelsz itt? – kiáltott rá a földön ülő, képeket nézegető lányra. – Mennünk kell innen!

- Esztii – visította Orsi. – Ezt nézd meg! Halálos... Képek Kellanról... És minden másról!

- Nem érdekel... Vagyis, érdekelne, de nem most... Csak... Majd szólj, ha végeztél... – mondta elkeseredetten, majd kifelé indult volna, de Orsi megakadályozta.

- Hé! Én nem engedem, hogy egy ilyen incidens miatt elmenjen mindentől a kedved. Te is tisztában vagy vele, hogy úgyis bocsánatot fog kérni, és eljátssza, hogy mindent megbánt... Most pedig gyere, és nézzük meg azokat a képeket! Kel suhanc korából maradtak hátra, hidd el, megéri látni őket!

- Na, jól van... – adta meg magát Eszti. – De, csak mert ilyen szépen kérted!

Körülbelül tíz perc telt el azzal, hogy végignézték a képeket, majd visszatették őket a helyükre. Most Orsi vette birtokba a fürdőt, addig Eszti lement a földszintre, és bosszúra szomjazva cselekedett. Papírt és tollat keresett, majd írni kezdett.

Kellan!

Én nem akartam előtted jelenetet rendezni, szóval nagyon-nagyon sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Te lennél az utolsó, akinek szeretnék ártani... Köszi, hogy hagytad, hogy itt aludjunk, ezért nagyon hálásak vagyunk neked! Ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor csak szólj, és repülök! :) Neked nagyon szívesen! :) Remélem, még beszélünk majd a jövőben! :)

Sok-sok puszi, Eszter

Miután végzett a levélkével kiragasztotta azt a hűtőre, jól látható helyre.

- Ezt neked, Pattinson! – morogta, majd visszaindult az emeletre.

Orsi épp akkor jött ki a fürdőből, amikor Eszti is felért az emeletre. Együtt visszamentek a szobába, gyorsan összekészülődtek – Orsi elrakta a pólókat is –, majd kimentek a kertbe. Amíg Eszti hívott egy taxit, addig Orsi bezárta az ajtót, majd – jobb ötlete nem lévén – zsebre rakta a kulcscsomót, azzal a gondolattal, hogy majd a pólókkal együtt visszaadja Kellannek. Másnak valószínűleg egyből a kulcsmásolás gondolata fordult volna meg a fejében, de Orsinak ez eszébe sem jutott. Nem akart visszaélni Kellan bizalmával.

- Figyelj – fordult Eszti Orsi felé. – Én most szerintem hazamegyek Öcsiékhez, mert elég rég láttam őket, te meg menj haza Seanhoz, és pihenj le ott. Én is összekészülődök kicsit, meg elpakolok néhány cuccot, aztán este átmegyek hozzátok, mit szólsz? – kérdezte.

Orsi furcsállta, hogy Eszti nem akar egyből vele tartani – valahogy sántítósnak érezte a kifogásait, de arra a következtetésre jutott, hogy a lány egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért halvány mosolyt varázsolt az arcára, majd beleegyezett. Úgyis rég volt már kettesben Seannal is, pedig elvileg miatta is jött Londonba. De milyen furcsa is lesz... Mióta megismerte Esztit, szinte nem is töltötték külön az idejüket, már teljesen összenőttek, mint az ikrek. Pedig annyira nem is volt olyan régen.

* * * * *

Orsi egész délután csak lézengett a lakásban, ami Seannak is feltűnt. Próbált vele beszélgetést kezdeményezni, de a lány csak egy-két szavas válaszokat adott neki. Nem tudta elképzelni, mi történt, de a lány teljesen kifordult magából. Sejtette, hogy az a két sztárpalánta művelt már megint valamit, de nem tudta, hogy kérdezzen rá a lánynál. Nem akarta megbántani, de rossz volt nézni. Egy darabig magában tanakodott, aztán erőt vett magán, bekopogott a lány szobájába, majd a halk „szabad” után belépett.

Orsi az ágyon feküdt, és zenét hallgatott, de amikor Sean belépett, kikapcsolta a magnóját, és felült.

- Szia! – Megpróbált Seanra mosolyogni, és többé-kevésbé sikerült is neki, de a fiú átlátott az álcán. – Mizújs?

- Hm... Érdekes... – kezdte Sean elgondolkozva.

- Mi? – kérdezte Orsi kíváncsian.

- Az, hogy én is pont ezt akartam tőled kérdezni? Hogy mi baj történt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Orsi közbe akart szólni, de Sean elvágta. – Ne! Ne mondd, hogy semmi, kérlek. Látom, hogy van valami baj. Ugye tudod, hogy velem bármikor beszélhetsz, ha szeretnél? – Sean egy darabig szomorúan fürkészte Orsi arcát, majd felállt, és elindult kifelé a szobából, de aztán egy halk hang megállította.

19. fejezet - Kölcsön kenyér...

Orsi és Eszti – ahelyett, hogy Öcsi lakására mentek volna – Sean otthona felé vették az irányt. Az közelebb is volt hozzájuk, és ott legalább mindkettőjüknek volt száraz ruhája.

Már hihetetlenül elegük volt ebből a napból, szerették volna mihamarabb lezárni.

Miközben sétáltak felfelé a lépcsőn, már totálisan ki voltak bukva. Eláztak, elfáradtak, és idegesek is voltak. De arról szó sem lehetett, hogy ennyiben hagyják az eseményeket, azt már nem!

A két lány valósággal beesett az ajtón, ami hangos csapódással nyílt ki előttük. Sean azonnal meghallotta a zajt, hiszen még mindig nem aludt. Iszonyatos lelkifurdalás gyötörte, amiért így viselkedett, és ráadásul féltette is a lányokat.

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte a srác, amikor kilépve szobájából szemügyre vette a lányokat.

- Főzz egy kávét! – nyüszítette Orsi, majd lerúgta magáról a cipőjét, és elkeseredve bámult Seanra, aki rögtön teljesítette a kérést. A lányok elterültek a földön, amíg Sean lefőzött egy kávét. Az idő már jócskán hajnal felé közeledett, ezért is szükségük volt egy kávéra a következő után.

- Nekem szükségem van egy reggeli fürdőre – mondta miközben sikerült nagy nehezen feltápászkodnia a földről. Bement a szobájába, majd utána a fürdőbe. Eszti eközben a plafont bámulta, és próbált a folyamatosan leragadó szemeivel küzdeni. Kinyílt az ajtó, majd Orsi jött ki rajta egy sárga pólóban, és egy fekete nadrágban. A haja magasra fel volt fogva, és sokkal kipihentebbnek látszott, mint eddig.

- Hagytam neked is meleg vizet – kuncogott, majd leült az asztalhoz, és kiöntött magának egy bögre kávét.

- Köszönöm – mosolygott kedvesen Eszti, majd ő is bement Orsi szobájába néhány ruháért. Szerencse, hogy hagyott itt magának néhány dolgot még a múltkor.

Eszti egy fehér pólót, és egy farmert viselt, a haját pedig ő is magas copfba fogta, mint barátnője.

- Orsi – kezdte Sean elgondolkodva. – Jött valami leveled, a postaládából szedtem ki! – Egy agyongyűrt, kissé elázott borítékot nyújtott a lány felé, amin elég nehezen olvasható volt a macskakaparással odavetett név, de egyértelműen a lánynak szólt. Orsinak elsőre is ismerős volt a kézírás, de csak azután jött rá az író kilétére, miután végigfutotta a sebtében összedobott kis levélkét. Elöntötte a méreg, és inkább meg sem szólalt, csak intett a fejével Esztinek, és elindult a szobája felé. Sean látta Orsin, hogy jobban teszi, ha nem szó bele, így csak csendben figyelte, ahogy a két lány visszavonul, őt egyedül hagyva a konyhában.

- Na, milyen levél az? – kérdezte Eszti, és majd meghalt a kíváncsiságtól.

- Kettőt találhatsz, hogy ki írta – válaszolta Orsi idegesen, de magyarul, mert nem akarta, hogy Sean esetlegesen hallgatózzon. Eszti vehette a lapot, mert egy bólintás után ő is magyarul folytatta.

- És megtudhatom, hogy mitől borultál ki ennyire? – puhatolózott barátnőjénél.

- Ah, persze. Bocsi, csak... Áh, inkább olvasd el te is! – Azzal Eszti kezébe nyomtam a közben már salátává gyűrt fecnit.

Drága Orsi!

Kedves Orsi!

Orsi!

Reméljük, jól szórakoztatok az este, miután olyan frankón kidobtatok minket. Oké, értünk mi a szóból, meg, hogy nem vettétek fel a telefont, de azért lehetett volna finomabban is.

Asszem’ illene beszélnünk, mert... mert csak, de nem akarunk zavarni, úgyhogy ha hazakeveredtek még az éjszaka folyamán, vagy holnap délig, akkor gyertek át. Persze, ha még nem derogál nektek velünk lógni.

A címet a levél hátuljára írtam.

Puszi

Kellan

- Hát... hű. – Eszti csak ennyit bírt kinyögni. – Nem csodálom, hogy felhúztad magad rajta. Ez elég... kiakasztó.

- Kiakasztó?! – visszhangzotta a szót Orsi. – Ez sokkal több, mint kiakasztó! - Végül is... – hümmögött Eszti. – Igen, sokkal több. Mi legyen most? – Hogy mi legyen? – kérdezett vissza a szőke lány elgondolkodva. – Megkeressük ezt a címet, és megkapják a magukét! Még hogy mi hagytuk őket ott... Azonnal hívok egy taxit – mondta, majd azzal a lendülettel nyúlt is telefonja után, és tárcsázta a taxitársaság számát.

Nem szóltak többet egymáshoz, csak felkapták a pulcsijukat és táskájukat, majd rohamtempóban iramodtak meg a háztömb elé. Nem akartak több időt itt eltölteni, és égette már őket a bosszúvágy. Mélységesen felháborodtak azon, hogy a fiúk ezt művelték velük, mikor ők csak azért játszották végig ezt a színjátékot, hogy mentsük a bőrüket.

Orsi bediktálta a címet, majd a taxi elhajtott a ház elől. London csendes volt ezen a reggelen, az emberek még békésen aludtak, csak néhány alak rohangászott még ilyenkor is az utcákon. - Szerinted alszanak? – kérdezte Orsi barátnője felé fordulva.

- Hát... – Eszti az órájára pillantott, majd úgy válaszolt. – Minden bizonnyal igen, mivel elég korán van még. – Annál jobb! – csillant fel Orsi szeme. – Akkor álmukban kapjuk el őket! - Szép kis terv, tényleg... De honnan veszed, hogy együtt vannak? – Nos... Egy ilyen éjszaka után? Szerintem sértette volna az önérzetüket az, ha egyedül maradnak... – Igazad van.

- Megérkeztünk! – szólt hátra a taxis, mire a lányok gyorsan megköszönték a fuvart, fizettek, majd kiszálltak az autóból. Egy hatalmas, kék színű, kertes ház látványa tárult eléjük, amelynek rendesen volt gondozva a kertje, minden tökéletes és pedáns.

- Szerinted Kellan tényleg itt lakik? – kérdezte döbbenten Eszti, majd oldalba lökte Orsit. - Hát, azt nem tudom, de hogy az anyukájának köze van mindehhez az biztos! – vágta rá gondolkodás nélkül, majd elindultak az ajtó irányába. – Ez zárva van! – nyüszített fel Orsi, amikor megbizonyosodott erről a tényről. – És most hogyan tovább? – kérdezte tanácstalanul.

- Nos, szerintem nézzük meg a hátsó ajtót – ajánlotta Eszti ravasz vigyorral. Orsi felhúzott szemöldökkel, szinte lesajnálóan mosolyogva nézett rá. – Most mi van, a filmekben is mindig van hátsó ajtó.

Orsi vállat vont, majd elindultak megkeresni azt a bizonyos másik bejáratot, és legnagyobb megdöbbenésükre egy oltári nagy üvegfallal találták szembe magukat, ami a hátsó kertre, és a hatalmas medencére nézett.

- Na, mit mondtam? – kérdezte Eszti vidáman. Orsi csak megforgatta a szemét, de közben vigyorgott. Óvatosan az ajtóhoz lépett, és hatalmas meglepetésére a tolóajtó nem volt bezárva.

- Fő a biztonság, nem igaz – nézett Orsi meglepődve, majd halk kattanással elhúzta az ajtót, és csendben besurrantak a házba.

A lányok körülnéztek a nappaliban, és szinte leesett az álluk. A kinti pedáns rendhez képest a földszintet harmadik világháborús övezetté lehetett volna nyilvánítani, Belépni tilos táblákkal. Üres sörös dobozok és borosüvegek mindenütt, chipses zacskók kibontva, tartalmuk a földön félig szétszórva, elkezdett pizzák maradványai az asztalon. Minden volt ott, és ránézésre még frissen, tehát az este folyamán művelhették a fiúk.

- Úristen. Mi lelte ezeket? – Eszti az állat vakargatta a padlóról, miközben igyekezett átsasszézni a nappalin, úgy hogy lehetőleg csak olyan helyekre lépjen, amit épp nem borított be semmi.

- Nem tudom, de ez... nagyon durva. – Orsi követte Esztit a lépcső irányába, és igyekezett csak a lány „lábnyomaiba” lépkedni, mert ő nem akart elveszni a szemétben.

Amint felértek az emeletre, egy pillanatig elgondolkoztak azon, hogy melyik ajtón kéne benyitniuk. Eszti gondolt egyet, majd kinyitotta azt az ajtót, ami a legközelebb volt hozzá.

- A fürdő – susogta, nehogy meghallja valaki Orsin kívül.

- Aha, akkor nézzük a következőt! – sutyorogta vissza a szőke lány, majd lábujjhegyen közelítette meg a következő ajtót, és olyan precízséggel nyitotta ki azt, mint egy profi kommandós.

- Ez... Egy mindenes szoba – mondta, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és indult a következő felé.

- Uhh – nyögte halkan, amikor negyedszerre sikerült végre a hálóba benyitni. Itt sokkal szörnyűségesebb állapotok uralkodtak, mint a nappaliban. Kellan az ágyon feküdt, de a keze és a lába lelógott róla, a takaró meg a párna pedig a földön hevert. Szerencse, hogy odakint elég világos volt már ahhoz, hogy kellő fénnyel lássa el a szobát.

- Hol van Rob? – suttogta Eszti, majd körbepillantott a szobán, újra és újra. – Te... – kezdte elakadó hanggal, amikor megpillantotta az ájult Robot a fotelben aludni. Ő sem nyújtott sokkal kellemesebb látványt, mint barátja.

- Most, hogy megtaláltuk őket – kezdte Orsi – jó lenne felébreszteni is a duót... De ide valami nagyszabású dolog kell! – csillantak fel a szemei, amikor befejezte a mondatot.

- Szerinted Kel tart hangosbeszélőt a lakásában? – kérdezte Eszti egy gonosz mosoly kíséretében.

- Hm – válaszolta neki elgondolkodva barátnője. – Azt nem tudom... Viszont az egyik szobában láttam egy mikrofonos készletet... Valami nagyon spéci cucc volt...

- Bosszúra fel – tette hozzá Eszti, majd elindultak abba a szobába, ahol a felszerelés fellelhető volt.

Becsukták maguk mögött az ajtót, nehogy még idő előtt lebukjanak, majd Eszti odament a mikrofonokhoz, míg Orsi a hangerő-szabályozót kereste meg a méregdrágának tűnő felszerelésen. Miután megtalálta, először teljes minimumra vette, hogy ki tudják próbálni, vajon tényleg működik-e. Bólintott Esztinek, hogy kezdjen beszélni. A lány úgy tett, mintha épp egy rádió élő adásából jelentkezne, mire a hat hangszóró suttogásszerűen visszahangzotta a lány hangját:

- És most kedves hallgatóink a kék Kellan-kéróból jelentkezünk, ahol a nagymedve éppen téli álmot alszik, és mi épp most készülünk kiugrasztani a barlangjából... Na, és vajon az oroszlán mit csinál ilyenkor? Á, csak nem szunyókál ő is? – Eszti ezt teljes pléhpofával adta elő, ami még egy lapáttal rátett az amúgy is vicces bevezetőre. Orsi halkan felnyüszített, majd egyik kezével befogta a száját, másik kezével a könnyeit törölgette, miközben az arca már teljesen vörös volt, és egész testét rázta a visszafojtott nevetés.

Eszti azon kezdett el nevetni, ahogy Orsi reagált, és fél percen belül két könnyező lány térdelt a padlón, igyekezve a legkevesebb zajt csapni. Kívülről talán úgy tűnhettek volna, mint akik épp keservesen zokognak, de ők tudták, hogy vagy a könnyek, vagy a hangos hahotázás, és ők inkább az előbbit választották.

Kellett nekik egy jó öt perc ahhoz, hogy összeszedjék magukat, majd lassan feltápászkodtak, és maradék könnyüket is letörölték arcukról. Orsi fejcsóválva, de vigyorogva nézett Esztire.

- Te nem vagy normális, ugye tudod? – kérdezte, mire Eszti csak vállat vont.

- Soha nem is állítottam ilyet. – Ezt megint olyan komolyan mondta, hogy Orsi majdnem visszaesett az előbbi állapotába, de inkább csak mély levegőt vett, és visszaindult a mikrofonok irányába. Felkapott egyet, Eszti kezébe nyomta, majd maximum hangerőre tette a gépezetet, és halkan megszólalt:

- Na, drágám. Tied a pálya! Aztán ne kíméld őket, rendben? – kérdezte, és kacsintott is hozzá. Eszti viszonozta a gesztust, majd mikrofonnal a kezében elindult a folyosó felé. Orsi követte, majd mikor már elég jó helyet találtak a fiúk szemmel tartására, Orsi a fülére tette a kezét, Eszti nagy levegőt vett, és vigyorogva kiabálni kezdett a mikrofonba:

- Robert Pattinson és Kellan Lutz! Körbevettük a házat, ne próbálkozzanak semmivel... Ha együttműködnek, az az ön javukat szolgálja... Nem tudnak elmenekülni... Vagy ha esetleg mégis megtennék, akkor az ajtóknál várakozó visítozó, sipítozó kiscsajok megakadályozzák benne!

- Hogy mi?! – pattant ki Kel elsőként az ágyából, és rögtön talpra szökkent. Szerencsétlen azt sem tudta, hogy hirtelen hol van, vagy, hogy ki egyáltalán.

- Rob! – szólt fojtott hangon barátjához, akinek úgy tűnik, nem volt elég ez az ébresztő.

- Nos, rendben... – folytatta Eszti továbbra is ordítva, majd maga mellé húzta barátnőjét, és úgy döntött, hogy kicsit megszívatja a fiúkat. Vagyis, hogy tovább szívatja őket... Nagy levegőt vett, majd énekelni kezdett. Azt eddig is tudtuk, hogy Esztinek nincs túlzottan jó hangja, de amikor szándékosan rátesz erre még egy lapáttal, akkor aztán kő kövön nem marad.

Whenever, wherever

We're meant to be together

I'll be there and you'll be near

And that's the deal my dear...*

Orsi egyből felismerte a dallamot, hiszen ő is rázta néhány évvel ezelőtt erre a számra... Megragadott egy mikrofont, és beszállt ő is, miközben az énekesnőt megszégyenítő mozdulatokkal kezdte rázni a csípőjét. A lányok ránézésre csodálatosan szórakoztak, de ez csak a figyelemelterelő hadművelet volt.

Időközben Rob is felébredt, és hitetlenkedő pillantásokkal méregette a szobában korán reggel táncoló és énekelgető lányokat.

- Haver... Ez a mennyország? – kérdezte kiütve Kellan, amikor félájultan a vadul lejtő csajokra pillantott.

- Szerintem még álmodok. Tuti. Csípj meg! – kérte Rob, és Kel felé tartotta a kezét. Az akkorát csípett a kézfejébe, hogy Rob vinnyogva ugrott fel a fotelból, és hangosan szitkozódott, amivel elvágta a lányok műsorát.

- Idióta, most miattad abbahagyták – szidta össze Kellan szerencsétlent, mire Rob visszavágott.

- Akkorát csíptél belém te állat, hogy elzsibbadt az egész karom! Normális vagy?

- Te kérted – intézte el Kellan egy vállrándítással, majd inkább az ácsorgó lányokra fordította minden figyelmét. – Hellóka! Minek köszönhetjük ezt a szép ébresztőt? – kérdezte a kedvesen mosolygó lányoktól, mintha előző este nem is történt volna semmi említésre méltó. De aztán változott a kép, és a két kedves lány helyén egyik pillanatról a másikra két nagyon dühös nő állt, és villámló szemekkel néztek a két srácra.

- Szerintetek? Mintha hagytatok volna nekünk egy „kedves” levelet, nemde bár? – kérdezte Orsi mérgesen, miközben macskakörmöket rajzolt ujjaival a levegőbe. – Amiben aranyosan közlitek, hogy ha még akarunk titeket az életben valaha is látni élőben, nem csak a képernyőn, akkor toljuk ide a hátsónkat. Igazán kedves volt tőletek, az a levél már csak feltette az i-re a pontot a tegnapi éjszaka után.

- Miről beszélsz? – kérdezte Rob teljesen nyugodtan, amivel még jobban felkorbácsolta a lányok amúgy is feldúlt állapotát. – Ti dobtatok ki minket tegnap, nem igaz? – Ezt már sértettem mondta, és látszott is rajta, hogy komolyan gondolja.

- Hát ti tényleg nem értitek? – kérdezte Eszti, és azt sem tudta hirtelen, hogy nevessen-e vagy sírjon. – Azok a csávók simán péppé vertek volna titeket...

- Hé! – szólt közbe Kel, de Eszti teljesen figyelmen kívül hagyta.

- ...ami ugyebár nem mutatott volna jól nektek az újságok címlapján. Igyekeztünk megmenteni a seggeteket, és mire tíz perc múlva kiszöktünk a parkolóba – megjegyzem egy ablakon másztunk ki, mert nem tudtunk volna máshogy kisurranni –, nektek se híretek, se hamvatok. Orsival a szakadó esőben indultunk el arra a kis harminc kilométeres sétára Londonig, mert ugyebár a mobilunk nem volt nálunk, mondván, ne zavarjon minket senki, amíg veletek vagyunk. De ez persze nektek meg sem fordul a fejetekben, nem igaz? Csak a hülye férfi büszkeségetek.

A srácok csak hallgatták a lányok kifakadását, de valahogy nem nagyon akarták felfogni. Ők még mindig csak azt látták az egészből, hogy a lányok őket elküldték, és ott maradtak azokkal a felfújt izomagyú állatokkal.

- De mégis hazaértetek, nem? – kérdezte Rob morogva, cinikus hangnemben, már-már lesajnálóan.

- Hogy mi? – csattant rögtön Eszti. Ez a nap túl sok volt neki, és akkor most még Rob is szívózik vele... – Ezt te sem gondolod komolyan, Robert Pattinson! – Eszti teljesen kikelve magából üvöltözött szerencsétlen sráccal. – Még hogy hazaértünk! Ne akard tudni, hogy milyen nehézségek árán!

- De ugye... nem történt semmi baj? – kérdezett közbe gondoskodóan Kellan is. Ő képes volt félretenni a hirtelen jött haragját, és józanul végiggondolni a helyzetet.

- Hát... Ha azt vesszük, hogy – kezdett bele Orsi fölényes hangnemben. – Megfagytunk a hideg éjszakában, és hogy lejártuk a lábunkat, meg azt... – Orsi egy pillanatra elhallgatott, majd jóval halkabban folytatta, agyában ördögi terv fogalmazódott meg. – Végül is... Volt valami jó is ebben a kis sétában... Tudjátok, mennyire szeretik a fiatal, autós srácok az ilyen lányokat, mint mi? Dudálva álltak meg azért, hogy felvehessenek, miközben stoppoltunk London felé... És még a számukat is megadták, ha legközelebb ilyen helyzet állna fent, utánunk tudjanak rögtön jönni...

- Hogy mi?! – kérdezte a két srác egyszerre, teljesen felháborodva.

- Így bizony! – helyeselt Eszti, és már nem ordítozott. – Úgyhogy, ha megbocsátotok, nekünk most mennünk kell... Találkozónk van... Ottóval...

- Ottóval? – szűrte a nevet a fogain keresztül Kel. Ez a hanta hatott, ez nem vitás. A fiúk minden egyes szót bevettek, amit a lányok Ottóról meséltek nekik.

- Bizony, ő a srácok egyike, aki tegnap felvett minket... Ja, bocsi! Amikor ti otthagytatok, ezért nem is tudhatjátok... Ja, és takarítsatok ki itt! – Vonta meg a vállát Orsi, majd elindult az ajtó felé, és közben vonszolta maga után Esztit is.

- Nem mentek sehova! – kiáltotta Rob, majd az ajtóhoz szaladt, és elállta a lányok útját.

- És ugyan miért is nem? – kérdezte Eszti mérgesen, mégis félvállról.

- Mert én azt mondtam. – Rob még mindig hangosabb volt a kelleténél. Orsi eléggé felhúzta magát ezen, mert ő is közbeszólt:

- Ki vagy te, hogy megtilts nekünk bármit is, mi?

- Nem, nem... Ő azt nem úgy... – kezdte volna Kellan a szokásos mentegetőzést barátja után, de Orsi egy szúrós nézéssel lehűtötte.

- De igen, ő azt pont úgy gondolta. Szóval? Egy elfogadható indokot mondjatok, amiért nem kéne most itt hagynunk titeket a fenébe – járatta végig tekintetét Orsi mindkét fiún. Ők csak álltak, mint a faszent, és nem nagyon tudtak mit mondani. Rob zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, mindenhova nézett, csak a lányok szemébe nem, míg Kellan össze-vissza habogott arról, hogy üljenek le, és beszéljék meg ezt a dolgot higgadtan is, felnőtt emberek módjára. Minekután a lányok továbbra is csak álltak karba tett kézzel, és az indokot várták, Kellan agyában mintha lámpa gyulladt volna, hirtelen csillogó szemmel kezdett érvelni.

- Azért mert... Azt se tudjátok, hogy ki az a pasas... Lehet, hogy valami pszichopata, aki így gyűjti az áldozatait... – Reménykedve pislogott a lányokra, akik csak néztek tátott szájjal, és mint akiket fejbe kólintottak, valami derengeni kezdett nekik. Egymásra néztek, és kölcsönösen a hitetlenkedés szikráját vélték felfedezni a másik szemében.

- Ti... ti most tényleg...? – kezdte Eszti, majd Orsi vette át tőle a szót.

- Féltékenyek vagytok? – Robék a másodperc töredékéig úgy néztek ki, mint a tetten ért kisgyerekek, aztán a világ legártatlanabb és leghitetlenkedőbb álarcát varázsolták arcukra – végtére is színészek voltak –, és egymást túlkiabálva igyekeztek tiltakozni, az immár egyre nyilvánvalóbbá váló tény ellen.

- Ó, mi?! Dehogy! Hát ilyet hogyan feltételezhettek rólunk? – harsogta sértetten Kellan, de egy ilyen hasonló, igencsak kényes helyzetben ő sem volt annyira jó színész, mint a vásznon.

- Hát igen! Miért is lennénk féltékenyek, mikor csak... Szóval, bármennyire is hihetetlen, de megijedtünk, hogy eshet valami bajotok... – mentegetőzött Rob is, de ez nem volt jó érv.

- Ó, igen? – kérdezte Eszti felvont szemöldökkel, és karba font kézzel. – Nos, idefigyelj, Robert. Ha féltesz valakit, akkor nem hagyod ott az éjszaka közepén, pusztán azért, mert a sértettséged erősebb. Vagy tévedek? Ó, nem, nem hiszem. Inkább hálásnak kellene lennetek azoknak a szerencsétlen srácoknak, hogy felvettek minket, mert különben még mindig London felé sétálnánk. És megijedtetek? Ezt te sem gondolhatod komolyan! A viselkedésed totálisan ellentmond azzal, amit mondasz! Most melyiknek kéne hinni? – Eszti szavai fájtak a srácnak, bármennyire is próbálta tagadni. Muszáj volt beismernie, hogy bizony az elmélet, amit a lányok minden egyes kimondott szava alátámaszt, teljesen igaz.

- Én is emberből vagyok – válaszolta Rob halkan, sértetten. – Bármennyire is nehéz elhinni, de így van. Én is makacs vagyok, önfejű, és hibázok néha. De ki nem?

- Hát igen – értett egyet vele Kellan is, és hevesen bólogatni kezdett.

- Igazad van! – vágta rá Orsi, mire Eszti hitetlenkedő, és értetlen pillantásokkal méregette. – Bizony mi is emberek vagyunk, és tudjátok, egész éjszaka talpon voltunk, mert... Nos, az okot nyilván tudjátok. Szóval, ha most megbocsátotok nekünk, az embereknek bizony szükségük van alvásra is. Mivel mi ezt a tevékenységet nem igazán űztük az elmúlt órákban, szeretnénk ezt megtenni. Ti meg majd ha normálisan tudtok gondolkodni, és sikerül félretenni a sértettségeteket, megbeszélhetjük a dolgot. Sziasztok – fejezte be Orsi a mondanivalóját, majd megfordult, és nagy léptekkel az ajtó felé indult el.

- Miért nem alszotok itt? – jött a hirtelen kérdés Kellantól, amire senki sem számított.

A kék Kellan-kéró :)

*Shakira – Whenever, wherever

18. fejezet - Karaoke sztárokkal

Kelből kitört a nevetés, és Rob is mosolyra húzta ajkait. Kétségtelen, de ez a poén ütött. Közben a srác visszatért, és mosolyogva állt meg a csapat asztala mellett.
- Nos, döntöttünk – kezdte Rob, de nem nézett az idegenre. – Énekelünk, természetesen. A barátom Jerry, én pedig Tom vagyok. – Nem hiába lett Robból színész...
Amikor kiejtette a Jerry nevet, csak akkor nézett az idegen srácra, természetesen rezzenéstelen arccal. Egyetlen érzelmet nem lehetett leolvasni a szikla merev vonásairól. A srác nem vette a lapot, bőszen jegyzetelni kezdett.
- És mit szeretnétek énekelni? Duó lesz?
- Azt már nem! – kiáltott fel Orsi. – Úgy értem, külön énekelnek, és hogy kiegyenlített legyen a küzdelem, ti választotok nekik számot – mondta ellenvetést nem tűrő hangon a lány.
- Rendben! – vágta rá lelkesen a srác. – Körülbelül tizenöt-húsz perc múlva ti jöttök!
- Nem hiszem el, hogy rávettél erre... – morgott Kellan, majd kortyolt egyet a söréből.
- Jó buli lesz, hidd el! – válaszolta kuncogva Rob, majd ő is ivott.
Az a néhány perc, ami a felkészülésre volt, nagyon hamar elrepült, nem hiába, jó társaságban szalad az idő! Nézegették a körülöttük lévő embereket, az előadókat, és némelyiken jót is mosolyogtak.
- És akkor most jöjjön Tom! – jelentette be a srác, aki időközben felsettenkedett a színpadra.
- Készülj a halálra, tesó. Már feni rád a kaszáját!
- Köszi! – válaszolta Rob hatalmas mosollyal az arcán. Nagyon úgy tűnt, hogy biztos magában.
Rob időközben felért a színpadra, és teljesen úgy viselkedett, mint egy hétköznapi srác, aki izgul az első fellépése előtt.
- Sziasztok! – kezdett bele könnyed, társalgási hangon. – Most énekelni fogok valamit... – Elhallgatott egy pillanatra, és a srácra nézett, aki felvette tőlük a „rendelést”.
- Tom száma pedig a Moonlight Shadow!
- Te jóságos isten – motyogta maga elé Rob, majd a szám már indult is, ő pedig felvette a színész-álarcot, és énekelni kezdett.

The last that ever she saw him
Carried away by a moonlight shadow
He passed on worried and warning
Carried away by a moonlight shadow...

A lányok teljesen oda meg vissza voltak Rob hangjától. Sikongatva biztatták, és hangosan tapsoltak neki, amitől Rob teljesen fellelkesült, és beleadott apait, anyait. A refrénnél (I stay, I pray, I see you in heaven far away) teljesen vadító volt, és észbontó pillantásokat vetett a lányok felé, akik egyszerre olvadoztak, és indultak be teljesen; és nem csak Orsi és Eszti, hanem a többi nőnemű is a teremben.
A számnak lassan vége lett, Rob pedig hatalmas ováció közepette elhagyta a színpadot, hogy átadhassa Kellannek, azaz Jerrynek. Kel lazán felmászott a színpadra, és várta az ítéletét, hogy vajon milyen számot is választottak neki.
- Nos, Jerry barátunk a mai estén Coolio Gangsta's Paradise-át kapta.
- Mit? – Kellan teljesen meglepődött, azt a számot nagyjából tízéves korában hallgatta utoljára, de azért még valamelyest emlékezett rá. – Ez nem ér, Ro... khm... Tom könnyebbet kapott – morgolódott magában, de a zene már ment is, és már nem lehetett visszakozni.

As I walk through the valley of the shadow of death
I take a look at my life and realize there's not much left...

Bár az elején kissé döcögősen ment, Kellan egész gyorsan belejött a ritmusba, és fél perc múlva már a kezével hadonászott az ütemere. Eszti és Orsi természetesen neki is ugyanúgy szurkolt, mint Robnak, és hangosan sikongattak, mikor Kellan csókot dobott feléjük, amikor épp nem kellett énekelnie. A közönség az ő produkciója alatt is tombolt, főleg a nők, meg egy-két eltévelyedett férfi, és Kel vigyorogva, hajladozva hagyta el a színpadot, és irtózatos boldogan vágódott be Orsi mellé az asztaluknál.
- Na, most mondjátok, hogy nem voltam király – villantott rájuk egy Colgate reklámba is beillő mosolyt.
- Ó, szuper voltál! – lelkendezett Orsi. – Nem is tudtam, hogy így tudsz „énekelni”.
- Bizony – helyeselt Kel. – Nem csak Blue-ban vagyok otthon!
Erre a kijelentésre mindenki elnevette magát, a hangulat egyszerűen szuper volt, a korábbi veszekedésnek már nyoma sem volt. Rob vetett egy sanda pillantást barátjára, majd a színpadon megjelenő srácot kezdte szuggerálni.
- És most pedig következik az előbb énekelő Jerry és Tom kérésére Clover és Sam!
A lányok gyilkos pillantásokkal mérték végig a két srácot, és hevesen tiltakozni kezdtek. Ők nem mennek ki! – hajtogatták egyre, de a fiúk meggyőzőképessége most is erősebb volt.
- Amúgy, ki találta ki ezt a két nevet? – kérdezte Eszti megrökönyödve.
- Én! – felelte büszkén Rob. – Valahogy vissza kellett adnom a Tom és Jerry poént.
- Már csak Alex hiányzik! – nevetett fel Orsi, majd ő is felállt, és tett egy lépést a színpad felé, ahol már csak rájuk vártak.
- Rob... Én nem is gondoltam volna rólad, hogy ilyen meséket szoktál nézni... – mondta komoly arccal Eszti.
- Hát.. izé... – hebegett Rob össze-vissza. – A Paula és Paulina jobb lett volna?
- Na ne! – ámuldozott Kellan. – Te azt is nézted?
A választ már nem hallották meg a lányok, ugyanis elindultak a színpad felé. Orsi nagyon „lovagiasan” előreengedte barátnőjét. Közben megérkezett a két srác is, és karba font kézzel várták Eszti ítéletét.
- Most pedig következzen Britney – Everytime című száma Sam kíséretében!
Eszti szemmel láthatólag végiggondolta az életét, majd a zene elkezdődött, és már nem volt menekvés. Énekelni kezdett.

Notice me, take my hand
Why are we strangers when
Our love is strong
Why carry on without me...

Rob közben előkapta az öngyújtóját, Kellan meg összelopkodott néhány asztali mécsest, Orsi pedig a kezeit feltartva, és jobbra-balra mozgatva bíztatta barátnőjét. Eszti nem véletlenül nem énekelt eddig túlzottan sokat, hiszen nem volt egy kifejezetten jó énekhanggal megáldva...
De barátai így is tökéletesen élvezték előadását, és akkora tapsviharral jutalmazták érte, amekkorát Eszti még sosem kapott.
- Nagyon ügyes voltál! – visította Orsi, majd megölelte a lányt, aztán ő is felment a színpadra. Eszti fogadta a fiúk gratulációit, majd ő is a színpadra szegezte figyelmét.
- Clover száma pedig Xtina – Genie in a bottle!
Orsi arcán hatalmas mosoly futott át, majd kezében a mikrofonnal kezdett énekelni.

Oh...
I feel like I've been locked up tight
For a century of lonely nights
Waiting for someone
To release me...

Kellan és Rob átszellemülten – és enyhén spiccesen – csápoltak az első sorban, szemmel láthatólag teljesen átadták magukat a zenének. Eszti kicsit hátrébb állt meg, így simán meghallotta a mögöttük álló asztaltársaság megjegyzéseit:
Rázd a csípőd, cica!
Mindig is bírtam a szösziket!
Eszti hálát adott az égnek, amiért a fiúk ezeket a megjegyzéseket nem hallották...

Orsi bravúros előadását hangos éljenzés és füttykoncert zárta, de a lány, ahelyett, hogy lejött volna a színpadról, odament a bemondó sráchoz, és halkan váltott vele pár szót. Esztiék értetlenül figyeltek a színpad elől, és nem értettek semmit. A bemondó csávó egy darabig figyelmesen hallgatott, majd elvigyorodott, bólintott egyet, és mikrofonnal a kezében kiállt a színpadra. Orsi csak sejtelmesen és huncutul vigyorgott barátaira, miközben a bemondó felkonferálta a következő számot.
- Nos, kedves mindenki, akik megtiszteltetek minket jelenlétetekkel! Úgy tűnik, hogy ma még több fenomenális produkcióban lesz részetek, ugyanis most kaptam az információt, hogy az imént fellépő négy sikerelőadó egy közös számmal is színpadra lépne. – Orsi majdnem elnevette magát, amikor meglátta Kellan és Rob ábrázatát; a fiúk állát a földről kellett összevakarni. Először Eszti se tudta, hogy ez most mi, de úgy gondolta, hogy egyszer élnek, és már fent is volt a színpadon Orsi mellett.
- Hát ezt jól kitaláltad – mondta barátnőjének, majd intett a fiúknak, hogy csipkedjék magukat.
- És amit előadnak, nem más, mint Madonna nagysikerű slágere, a La Isla Bonita.
- Na ne – szörnyülködött Rob és Kellan is, de a lányok hatalmas szemeinek nem tudtak ellenállni. Orsi kezdte el a dalt, majd Eszti folytatta.

Last night I dreamt of san pedro
Just like I'd never gone, I knew the song
A young girl with eyes like the desert
It all seems like yesterday, not far away

Az előbbi férfiak hangosan kezdtek füttyögni, és egyre inkább ordítozták a „Cica, tekerd a csípőd!”, és hasonló szövegeket. Robéknak ez igazán nem tetszett, mert már ők is felfigyeltek rá, de inkább próbáltak a számra összpontosítani. Amíg a lányok nem figyelnek oda rájuk, addig megpróbálják visszafogni magukat.
Eszti után Kellan énekelt, de a részeg pasasok csak nem nyugodtak le a színpad előtt, sőt, egyre trágárabb dolgokat kiabáltak be a lányoknak. Rob ekkor elégelte meg a dolgot. A lányok felé fordult, és elkezdte őket lehúzni a színpadról.
- Lányok! Megyünk. MOST! – Esztiéknek nagyon nem tetszett ez a hangnem, de gondolták, ezt majd kint közlik a fiúkkal, ugyanis most már Kellan is csatlakozott hozzájuk. De ha a fiúk azt hitték, könnyű dolguk lesz a kijutással, hát tévedtek.
Négy Kellan-formájú figura állt eléjük, és mogorván követelték:
- Hé, kisfiúk. Hova viszitek a lánykákat? Miért nem hagyjátok őket itt nekünk?
- Bocs srácok, megy a buszunk! – szólt Kel, majd erősen megszorította Orsi kezét, és közelebb húzta magához. Rob észrevette a mozdulatsort, majd ő is így tett, Esztivel.
- Oh, milyen vicces hangulatban vagy! – mondta ironikusan a másik tag.
- Nem akarunk balhét, csak haza szeretnénk menni – szólalt meg Rob is. Ezt talán nem kellett volna...
- Nos... – mondta az egyik szőke arc. – Mi is azt szeretnénk, ha hazamennétek, de... Egyedül.
- Csak nem képzeled, hogy itt hagyjuk őket? – Kellan kapva-kapott az alkalmon, finoman a háta mögé taszította Orsit, majd közelebb lépett az ismeretlenhez.
Az állta Kel tekintetét, és ő is előrelépett egyet. A lányok döbbenten figyelték a kialakuló helyzetet, még megszólalni is képtelenek voltak.
Rob észrevétlenül a barátja mellé állt, és kinézett magának ő is egy hapsit.
Orsi Esztire nézett, majd közelebb húzta magához barátnőjét, és halkan, magyarul suttogni kezdett neki.
- Ha ezek itt most egymásnak esnek, akkor abból hatalmas botrány lesz... Egyrészt túlerőben vannak, másrészt pedig a média kicsinálná őket, szóval valamit tennünk kell...
- Egyetértek – válaszolta Eszti, majd egy pillanatra elgondolkodott. – Az lesz, hogy...
- Óh, ugyan már! – kezdte Orsi nevetgélve, behízelgő hangon. A fiúk közé állt, és óvatosan tolta hátrébb őket. – Nem kell veszekednetek miattunk... Az lesz, hogy ti szépen most hazamentek, mi pedig megyünk utánatok!
- Igen-igen – bólogatott hevesen Eszti. – Nem kell minket féltenetek... – bűbájos mosoly jelent meg arcán, amit Rob és Kel nem tudtak mire vélni. Viszont, ismerték már annyira a lányokat ahhoz, hogy tudják, valami van a háttérben. A két srác kisétált az ajtón, szúrós pillantásokkal méregteve az idegeneket.
- Jól döntöttetek! – harsogta az egyik, majd kezével az asztaluk felé intett. – Nem okozunk csalódást!
- Abban biztosak vagyunk – mondta Orsi, némi iróniával a hangjában. Most, hogy a spicces fiúk az ajtón kívül voltak, némiképp megnyugodott a lelke.
- Mit hozhatok inni nektek? – csendült a következő ismeretlen hang.
- Kérünk két Bloody Mary-t! – válaszolta Eszti.
- Vodka és paradicsomlé? – kérdezte tőle fintorogva Orsi, természetesen az anyanyelvükön.

Körülbelül tíz perc fesztelen fecsegés után a lányok elindultak a mosdó felé. Úgy vélték, hogy kijuthatnak a hátsó ajtón, ahonnan már egyenes út vezet a szökésig. De ezt egy kicsit elszámították, ugyanis az ajtóban három brutális szekrénycsávó tántorgott részegen, amitől a lányok ijedten torpantak meg.
- Most mi legyen? – kérdezte Eszti tanácstalanul, mire Orsi gyorsan behúzta maga után a mosdóba. Eszti értetlenül figyelte barátnője ráncolódó szemöldökét, és forgolódását. – Orsi, jól vagy? Mit művelsz?
- Persze, jól, csak... gondolkodom – mondta, majd hirtelen barátnője felé fordult, és vázolta a helyzetet. – Nos, ha már úgyis Clover és Sam vagyunk – kezdte vigyorogva –, akkor itt az ideje egy kicsit belehúznunk. Látod ott fent azt az ablakot?
- Jézusom, te megőrültél...
- Dehogyis, tök nagy, simán kiférünk rajta, és nincs is olyan magasan. – Odaállt az ablak alá, majd Esztire nézett. – Na, gyere már, tartok bakot.
- Uram Isten, ezt nem hiszem el – csóválta Eszti lemondóan a fejét, majd Orsi segítségével felmászott az ablakpárkányra. – Oké, de én hogy szedlek majd ki téged?
- Nyugi, nincs gáz, simán felmászok. Csak ugorj már ki.
- Hogy te mindig mindenre rá tudsz venni... – szörnyülködött Eszti, de aztán kicsit megenyhült, és felkészült a tornamutatványra. – Na, de hát egymás nélkül semmit, nem igaz? – kérdezte, majd leugrott az épület tövébe. Orsi tompa puffanást, majd egy kis nyögést hallott, de Eszti biztosította róla, hogy nincs semmi baja. Orsi felállt a radiátorra, majd ügyesen felhúzta magát az ablakba, és Eszti mellett ért földet.
- Ez nem ér, te még csak el sem estél – morgolódott Eszti fájós térdét dörzsölgetve, mire Orsi halkan kuncogni kezdett.
- Négy évig szertornáztam – adta meg a választ a fel nem tett kérdésre.
- Aha, úgy mindjárt más. Na, de hol vannak a fiúk? – nézett körbe Eszti, miután kiértek a parkolóba. – Nem itt volt a kocsi?
- De igen, én is pontosan így emlékszem. Nem hiszem el, hogy itt hagytak minket!
- Azt hiszem... – morgott Eszti. – Kinyírom őket... Mégpedig a saját kezemmel!
- Én pedig a tettestársad leszek! – bólogatott egyetértően Orsi, majd gyorsan körbenézett, hiszen a terep még nem volt teljesen biztonságos. – Menjünk! – mondta végül, majd igen feszített tempóban szedni kezdték a lábaikat hazafelé.

Körülbelül fél órája lehettek már úton, amikor az eső csepegni kezdett, és Orsi nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Leült a járda közepére, és nagyokat sóhajtva így szólt:
- Vigyél haza a hátadon! – Orsi akkora szemeket meresztgetett barátnőjére, amekkorát még a fiúkra sem szokott. Eszti letaglózva állt előtte, és nem hitte el a fülének, amit az imént hallott.
- Hogy mit parancsolsz? – nyögte ki végül udvariasan. Már túl fáradt, és túl mérges volt ahhoz, hogy erre valami hasonló vicces felelettel álljon elő. – Orsi, kérlek szépen, állj fel onnan, és most azonnal induljunk tovább, mert még ma el akarom kapni őket!
- Rendben – válaszolta végül a szöszi. – Most azonnal! Csak azt bánom, hogy egyikőnk sem hozott magával mobilt... Úgy legalább esélyünk lett volna arra, hogy hívjunk egy taxit... Na de így...

Az utóbbi megállásuk óta nem telt el tíz perc, amikor Eszti jéggé dermedve állt meg az út közepén. Ugyanis azóta letértek a járdáról, úgy vélték, hogy az út közepén sokkal jobb menni.
- Mi van? – kérdezte Orsi vontatottan.
- Te nem hallod? – suttogott vissza Eszti.
- Mit? – elhallgatott egy pillanatra. – Ezek csak... kutyák?! – mondta ki az utolsó szót szörnyülködve. Lassan fordultak hátra, ahol egy három-négy kutyából álló falka várta kíváncsian a lányok lépését.
- Csak? – Eszti enyhén bepánikolt. – Te ugyanazokat a kutyákat látod, mint én? Ezek bazi nagyok – vinnyogott, és igyekezett nem túl hangos lenni, és nem tenni hirtelen mozdulatokat. A kutyák elindultak feléjük, és már Orsi is kezdett kétségbe esni, és egyre gyorsabban hátráltak, amikor egy elég hangos dudálás és a kerekek fékezése szétkergette a fenevadakat.
Egy kamion állt meg az út szélén, és az ablakon egy fogatlan, idős bácsika nézett le a lányokra.
- Hölgyeim? Merre tartanak? Nem szerencsés az éjszaka közepén egy ilyen elhagyatott úton mászkálni. – Az öregnek volt némi tájszólása, de azért a lányok nagy nehezen megértették.
- Jó estét uram! Épp Londonba igyekeztünk – mondta Orsi határozottan, bár már alig állt a lábán.
- Londonba? Gyalog?! – A bácsika úgy nézett a lányokra, mintha értelmi fogyatékosok lennének. – Tudják, hogy az innen huszonöt kilométer? – csóválta a fejét.
- Igen, tudjuk – húzta el a száját Eszti. – Csak az a helyzet, hogy egyikünknél sincs mobil, amin tudnánk taxit hívni, és akikkel voltunk, jól ott hagytak minket.
- Hát... ha megfelel maguknak útitársnak egy ilyen vén róka, mint én vagyok, akkor felszállhatnak. Én elviszem magukat szívesen, gurulva mégis csak gyorsabb, mint azokban az életveszélyes cipellőkben. Nem is tudom, hogy tudnak... – kezdte volna a bácsika, de Orsi közbevágott.
- Jó lenne, nagyon szépen köszönjük!
A lányok bemásztak a kamionba, ahol ment a fűtés is. Kint már eléggé eláztak, és a lábuk is nagyon fájt, úgyhogy nagyon jó volt végre leülniük.
A bácsika nagyon rendes volt, ígéretéhez híven elvitte őket Londonba, és olyan helyen tette csak ki őket, ahol bizonyosan tudtak taxik keríteni. Orsiék mindent köszöntek neki, és igazából nem is tudták, hogy jutottak volna haza, ha nincs ez a kedves úr.

- Na, most, hogy ismét érzem a lábaimat – kezdte Orsi –, vegyünk valahol egy nagy kávét, és keressük meg ezt a két jómadarat!
- Igen, egyetértek... Egy kávé most tényleg jól jönne – helyeselt lelkesen Eszti, majd a két lány – immár ismerősebb terepen – elindult egy kis kávézó felé, ami éjszaka is nyitva tart.

Nem töltöttek el a helyiségben sok időt, csak kifizették a két italt, majd a papírpoharaikat szorongtatva indultak el hazafelé.
Folyamatosan be nem állt a szájuk, azt tervezgették, hogy milyen módon ölik meg a két srácot...
Érdekes, hogy nem egy forró fürdőre és pihe-puha ágyukra vágytak, hanem arra, hogy minél előbb kérdőre vonják Kelt és Robot.

17. fejezet - Büszkeség és balítélet

Rob csak állt, és pislogott nagyokat. Hirtelen nem tudta, mit is kéne válaszolnia. Vajon mit mondhatott neki Eszti?

- Hát, csak beszélgettünk a...

- A napsütésről, mi? – húzta el Orsi a száját. – Sírva jött be a fürdőbe. Alig mondott valamit, csak azt sikerült leszűrnöm, hogy veled beszélt, és te teljesen felkavartad. Nos? – Próbált úgy beszélni, hogy egyszerre legyen kemény, de kedves is. Nem megsérteni akarta Robot, de Eszti fontosabb volt neki.

- A múltkor részegen beszélt nekem a barátjáról. Teljesen ki volt bukva miatta. És most bocsánatot kért, amiért engem traktált vele. És én mondtam neki, hogy nem gázos, én szívesen meghallgatom. Csak aztán félreértettem egy félbehagyott mondatát – bűnbánóan lehajtotta a fejét, és úgy folytatta –, és elkezdtem vele kiabálni. Olyan dolgokat mondtam neki, amit nem gondoltam komolyan, csak... Csak minden pillanatban azt várom, hogy ti is szembe fordultok velünk. Hogy ez csak egy álca, hogy ilyen rendesek vagytok, hogy a közelünkbe férkőzhessetek, és holnap már csak a pénzünk, meg a hírnevünk fog titeket érdekelni. – Rob nem nézett fel, így nem láthatta Orsi arcát. A lány teljesen elszomorodott, és nem csak attól, hogy ilyeneket gondol róluk. Ezt valahol teljesen megértette. Viszont az a tény elszomorította, hogy ezeknek a fiúknak – és főleg Robnak, akit szemmel láthatóan sokkal érzékenyebben érint –, mennyire nehéz dolguk is lehet az egészséges emberi kapcsolatok kialakításával. Kellan kis bohókás, és bizonyára őt is megviselné, ha most elmennének, vagy csak kimaradnának az életükből, de Rob valószínűleg csak még mélyebbre süllyedne, és az a kevéske önbizalma, és bizalma az emberek felé is még jobban eltűnne. Orsi szinte már nem is nagyon hallotta, miket mond Rob, csak könnyekkel szemében figyelte a megtört embert. Nem, nem a színészt, a csillogó sztárt. Csak egy fiút, aki szégyenkezve beszél az érzéseiről, és nem tudja, mit is kéne csinálnia, vagy mennyit is mondhat el.

- Nos... – Orsi csupán ennyit tudott mondani. Hadakozott a szavakkal, próbálta megfogalmazni a mondanivalóját, de minden próbálkozása hiábavaló volt. – Nagyra értékelem, hogy ezt most elmondtad nekem. Biztosra veszem, hogy Eszti is legalább ennyire örülne neki, ha ezt elmesélnéd neki is. Így, ahogyan nekem... Nem ordítozva, igazságtalanságokat vágva a másik fejéhez, csupán csak őszintén.

- Szerinted meghallgatna? – kérdezte Rob idegesen, miközben rágyújtott egy újabb cigire.

- Én ezt nem tudhatom – válaszolta a szőke lány őszintén. – De ha most meg sem próbálsz vele beszélni, akkor esélyed sem lesz rá.

- Köszönöm Orsi – suttogta Rob, majd egy pillanatra megölelte a lányt.

- Tudod... Nem igazán csináltam semmit – válaszolta Orsi, miközben egy könnyed mosoly futott át arcán.

- De ez már sokat jelentett nekem – mondta Rob, majd elindult az ajtó felé, azzal az elhatározással, hogy ő most beszél Esztivel. Csakhogy az ajtó még mindig zárva volt...

- Oh, bocsánat! – eszmélt fel Orsi, majd az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta azt.

Rob bement a lakásba, Orsi pedig egyedül maradt az erkélyen... De nem túl sokáig.

- Hahó, kislány! – köszöntötte a mindig vidám hang.

- Szia, Kel – üdvözölte Orsi a srácot, majd leült az egyik székre, így nem láthatta azt a mozdulatsort, amikor Kellan bezárja maga mögött az ajtót, és a kulcsot a farzsebébe mélyeszti. – Mi szél hozott? – nézett gyanútlanul a srácra.

- Á, semmi különös. Csak gondoltam kijövök hozzád, mert láttam, hogy egyedül vagy kint.

- Ez kedves tőled – villantott meg egy kedves mosolyt.

- Figyelj, Orsi – kezdte Kellan kissé feszengve, és komolyabbra vette a figurát. – Azt hiszem, beszélnünk kéne... Komoly dolgokról.

- Jaj, ne Kellan – kezdte Orsi tök komolyan, de aztán vigyorogva folytatta. – Most te is felvilágosítasz? Azzal már elkéstél egy jó tizenöt évet.

Kellan is elnevetette magát, de aztán újra komolyságot erőltetett vonásaira. Orsi felé fordult, majd a lány asztalon nyugvó kezei felé nyúlt. Orsi teljesen megdöbbent ezen a mozdulatsoron, és kissé meg is rémült attól, hogy mi fog most következni. Kellan nagy levegőt vett, majd már épp megszólalt volna, amikor hallották, hogy valaki kinyitja az erkélyajtót...

Mármint kinyitotta volna, ha nem lett volna zárva. Sean elkezdett dörömbölni az üvegen, Kellan pedig magában szitkozódott, hogy a szerencsétlen nem bírt ki még két percet odabent. Végre itt volt a tökéletes pillanat, hogy... De mire is? Jézus, most tényleg majdnem...?

Kel bosszúsan állt fel, előkapta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót a szőke srácnak.

- Mi kéne gyíkarc? – kérdezte.

- Mi van? Gyíkarc a nénikéd – háborodott fel Sean. – És miért volt bezárva az ajtó? Mégis mi a fenét műveltetek ti itt? – Szinte gyilkos szemekkel mérte végig a két kint tartózkodót, mire Orsi sértődötten pattant fel.

- Még a feltételezés is bántó. És ha most megbocsátotok... – mondta még mindig feldúltan, majd kikerülve a két srácot becsörtetett a lakásba. Ugyanúgy, mint egy órával azelőtt Eszti...

Eszti éppen Orsi szobájában tartózkodott – egyedül – amikor szőke barátnője viharzott be az ajtón.

- Ó – hirtelen ennyit tudott kinyögni. – Csak nekem ismerős ez a helyzet?

- Eszti – sipította Orsi, majd barátnőjéhez trappolt. – Én nem tudom, hogy mi volt ez az egész, de kezdek komolyan megijedni – hadarta el egyszerre, amiből barátnője egy szót sem értett.

- Oké, akkor most szépen mondj el mindent úgy, hogy azt én is értsem.

- Kint beszélgettem az erkélyen Robbal, aztán ő bejött... Tényleg, hol van? Á, teljesen mindegy... Aztán megjelent Kellan, és bezárta az ajtót, de én ezt nem tudtam... Elkezdett nekem össze-vissza magyarázni, hogy most komoly dolgokról szeretne velem beszélni, és furcsán viselkedett... Te is tudod, milyen Kellan! Olyan... más volt...

- És? – kérdezte Eszti izgalommal a hangjában.

- És aztán megjelent Sean... És összeszólalkozott Kellannal, aztán tett egy megjegyzést, és otthagytam őket – öntötte ki a lelkét a szöszi.

- Na akkor összegezzük a helyzetet... – kezdett bele lassan Eszti. – Tehát kint voltatok az erkélyen... Rob eltűnt... Kellan kiment utánad... Furcsa volt, és valamit akart tenni.... És megjelent Sean, és összevesztek... Te pedig otthagytad őket!

- Basszus! – kiáltott fel Orsi, majd felpattant a helyéről, Esztivel a nyomában. Szinte feltépték az ajtót, hogy minél hamarabb a fiúk közé állhassanak.

Aztán Rob kiáltása hallatszódott:

- Fiúk, ne verjétek szét nagyon egymást! – A hanglejtéséből ítélve inkább bíztatásnak tűnt, mint segélykiáltásnak...

- Mi a fene van itt? – kiáltotta Orsi, de a két srác mintha észre se vette volna, csak birkóztak tovább a földön fetrengve.

- Hagyjátok már abba! – szállt be Eszti is, de a fiúk a fülük botját sem mozdították. Rob ugyan a lányok felé pillantott, de nem nagyon zavartatta magát, csak vigyorogva szemlélődött. – Rob, legalább te csinálj valamit!

- Jaj, hagyjátok, majd megunják...

- Igen? Jól van, akkor majd szóljatok, ha végre felnőttként tudtok viselkedni. – Orsi felkapta az ajtó mellett lógó táskáját meg a kabátját, és kiviharzott a lakásból. Eszti megvetően végignézett a három fiún, majd követve barátnője példáját, már ő is lakáson kívül volt. A két szöszi srác az ajtó csapódására eszmélt csak fel, no meg, hogy sikerült leverniük egy vázát a dohányzóasztalról.

- Látod, mit csináltál? – kérdezte Kellan teljesen felháborodva, és fájlalva a bal karját. – Most miattad elmentek.

- Hogy mi van?! Miattam?! – Sean is teljesen kikelt magából, és már majdnem újra egymásnak estek, amikor Rob megköszörülte a torkát. A két szőke feléje fordultak, és szinte egyszerre kérdezték:

- Mi van?

- Kel... Szerintem, mennünk kéne – mondta, és célzón nézett barátjára, majd Sean felé fordult. – Öhm, köszönjük a vendéglátást. – Sean elég mérgesen nézett rájuk, úgyhogy gyorsan összeszedték a cuccukat, és ők is a lányok után mentek. A ház előtt körülnéztek, de Orsit és Esztit már nem látták sehol, úgyhogy kocsiba pattantak, és elindultak Eszti lakásához. Legalábbis oda, amiről úgy tudták, hogy Eszti lakása...

* * * * *

- Istenem, hogy lehetnek ennyire gyerekesek? – kérdezte Orsi teljesen kikelve magából.

- Az még hagyján, hogy összeverekszenek, de ahogy Rob csak állt ott, vigyorgott, és nem csinált semmit. – Eszti is füstölgött, miközben taxit próbáltak fogni a ház előtt.

- Figyelj, szerintem most sietnünk kellene, mert ahogyan a sértett férfi lelket ismerem, azonnal elindultak utánunk, mondván, hogy vigyáznak ránk – morogta Orsi, miközben leintett egy taxit.

- Uhh – válaszolta sokatmondóan Eszti. – Ne is mondd. Teljesen igazad van... Tudod, ilyenkor örülök, hogy nem tudják pontosan, hol is lakom – mondta Eszti barátnőjének, majd a taxis felé fordult, és bediktálta a címet.

Az út nem tartott tovább tíz percnél, a lányok kifizették a taxit, majd gyorsan kipattantak a járműből, és szinte berontottak a lépcsőházba. Amikor beértek, gyorsan körbenéztek, de sehol sem láttak senkit, így kissé nyugodtabban mentek fel a másodikra, ahol Eszti lakott. Ledobták a cuccaikat az asztalra, majd elterültek a kanapén.

- Basszus... – kezdett bele Eszti. – Én nem hiszem el, hogy ez velünk tényleg megtörtént... Hogy tudott Kel összeverekedni Seannal? Annyira gyerekesek! És Rob! Ő idegesít a legjobban! Csak állt ott, és nézte a verekedést...

- Igazán tehetett volna, valamit, ez kétségtelen... De én inkább Kelre haragszom... Tudod hogy féltettem szegény Seant? Kellan egy fél perc alatt simán végezne vele, ha komolyan neki akarna ugrani!

- Hú, tényleg... Ez meg sem fordult a fejemben – gondolkodott el Eszti egy pillanatra. A konyhába sétált, hogy készítsen maguknak egy teát, amikor a csörgő telefonja megzavarta.

- Úgy vélem... – kezdett bele Orsi, de Eszti félbeszakította.

- Úgy, hogy nem vesszük fel! Érezniük kell, hogy most kiakasztották azt a bizonyos mércét.

- Helyes – értett egyet Orsi. – Így lesz. Mit szólnál hozzá, ha elmennénk pacsálni, és aztán kiugranánk egy kicsit a Rosesba? Olyan régen nem voltunk!

- Ó! Igen, ez egy jó ötlet! A fürdőt tudod, hol találod, én pedig felhívom Öcsit.

- A franc... – morgolódott Orsi, amikor tudatosult benne, hogy rossz táskát hozott el otthonról. – Ebbe egy darab ruhám sincs! – sipította kétségbeesetten, mire Eszti csak nevetni tudott.

- Tudod... Az a szerencséd, hogy én viszont itthon vagyok! Megtalálod a szobámat, ugye? – kérdezte sokat sejtetően, majd a telefonért nyúlt, hogy felhívja nagybátyát.

Miután mindketten lezuhanyoztak, és kellően szalonképessé tették magukat egy kis késő délutáni kiruccanáshoz, elindultak a Red Rosesba. Gyalog szerették volna megtenni a távot, ezért már otthon kellően felszerelkeztek napszemüveggel és kapucnis pulóverrel.

Szerencséjük volt, nem ismerte fel őket senki, úgyhogy gond nélkül elérték a kávézót. Időközben egyre jobb kedvre derültek, vidáman cseverésztek egész úton. Mikor bementek, nevetgélve indultak el a kedvenc asztaluk felé, és először fel sem tűnt nekik, hogy már foglalt. Zavartan torpantak meg, majd lassan eljutott a tudatukig, hogy épp olyan valakik foglalják el az asztalukat, akiket épp elkerülni szándékoztak.

- Nahát, sziasztok, lányok! Igazából nem nagyon reméltük, hogy elfogadjátok a meghívást, de igazán örülünk, hogy most mégis itt vagytok!

Rob és Kellan úgy vigyorogtak a lányokra, mintha a karácsonyt hozták volna nekik előbbre. Eszti és Orsi csak álltak tátott szájjal, mivel fogalmuk sem volt, hogy a fiúk miről is beszélnek. Ez a srácoknak is leeshetett, mert kezdeti mosolyuk kezdett alábbhagyni, és bizonytalanul tekintettek a lányokra.

- Ezek szerint mégsem fogadtátok el a meghívást? – kérdezte Rob félszegen.

Orsi találta meg hamarabb a hangját, de csak két szót tudott kinyögni:

- Milyen meghívás?

- Írtunk nektek vagy tíz sms-t. Nem kaptátok meg őket? – kérdezte Kellan meglepődve.

- Ó, hát... – Eszti előkereste a mobilját. Felhangosította, majd döbbenten látta, hogy a kijelzőn tizenhat nem fogadott hívás, és három olvasatlan üzenet jelent meg. Felnézett, és valamiért inkább magyarul szólt Orsihoz. – Szerintem te is nézd meg a mobilod. Ezek ketten lassan megtelítik az egész memóriát.

A lányok lapozgatni kezdtek az üzenetek között, és ilyeneket véltek felfedezni:

Ne haragudjatok, tudjuk, hogy gyerekesen viselkedtünk!

Beszéljük meg, ne csináljátok ezt!

Találkozzunk a Rosesban!

Bocsánatot fogunk kérni, csak... Csak ne haragudjatok!

Többet nem fordul elő!

A lányok egy pillanatig elgondolkoztak. Lehet ezeknek a szavaknak hinni? Egyetlen szót sem mondtak ki hangosan, ám mégis tökéletesen megértették egymást. Egy pillanatig csak meredtek egymásra, próbálták kitalálni, hogy ebben a helyzetben mi lenne a megfelelő megoldás. Eszti bólintott egy aprót, hogy csak barátnője vegye észre, majd szúrós tekintettel a fiúk felé fordult.

- Rendben. – A fiúk kifújták az eddig bent tartott levegőt, és még a szívükről leeső mázsás kő csattanását is hallani lehetett. – De! Soha, ismétlem, soha többet nem hoztok minket ilyen helyzetbe! És bocsánatot kértek Seantól! Mindketten!

- Hogy? – kérdezett vissza rögtön Kel, mire Orsi még csúnyábban nézett rá, mint eddig. – Oké, bocsánatot kérünk tőle.

- Én is úgy gondoltam – folytatta tovább a lány.

- És lenne még itt valami... Úgy érzem, hogy elnézést kell kérnem tőletek, amiért nem csináltam semmit... És amiért majdnem nektek is bajotok esett... – kezdett bele szégyenlősen Rob. Alig mert Eszti szemébe nézni, nem tudta, hogy mi lesz a reakció. Eszti ironikusan felnevetett, majd visszafogta magát, és Robra figyelt. – A külvárosban van egy kis bár...

- Kocsma! – szólt közbe nevetve Kellan, mire Rob mérgesen meredt rá, és belerúgott a lábába az asztal alatt.

- Szóval egy kis... bár. – Kelre pillantott. – És ma este az amatőr előadók megmutathatják a tehetségüket... És arra gondoltam, hogy nagyon szívesen énekelnék nektek egy saját dalt, hogyha így... Szóval, hogyha így elnézitek ezt nekem...

Mindenki elképedve bámult Robra. Nemcsak a lányok, hanem Kellan is.

- Rob, mi a... – kezdett bele Kel, de Eszti belefojtotta a szót.

- Mivel ketten csináltátok ezt, ezért csak úgy fogadjuk el az ajánlatot, ha Kellan is énekel!

- Hogy mi? – háborodott fel az említett, mire Rob megint bokán rúgta.

- Naná, Kellan is énekel!

- Helyes – vigyorodott el Orsi. – Akkor mehetünk is. – Csinált egy gyors hátraarcot, és feltűnésmentesen Esztire kacsintott, aki erre visszavigyorgott. Elindultak az ajtó felé, majd a válluk felett hátrapillantottak a fiúkra, akik csak meglepetten ácsorogtak, mert túl gyors volt nekik a fejlemények váltakozása. – Ti nem jöttök?

- De igen! – mondták kórusban, majd kapkodva összeszedték magukat, és már kint is voltak a kocsinál. Kinyitották a lányoknak az ajtót, majd elindultak a város széle felé.

Nagyjából tíz perce kocsikázhattak, amikor Eszti táskájából halk, majd egyre hangosodó zene kezdett szólni.

Hát nevess rám, ölelj át, és most játsszuk, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde!

Gyere, és bújj hozzám, együtt leszünk a síron túl is, mint Bonnie és Clyde!

Eszti nagy nehezen rájött, hogy ez bizony az ő telefonja, és ez a csengőhang csak egyet jelenthet: hogy épp Zsuzsi hívja, hiszen ez a csengőhang csak nála szól. Esztinek ugyanis az a heppje, hogy mindenkinek más csengőhangot állít be; valamit, amiről ő jut eszébe.

Orsi egyből felismerte a dalt, és amíg barátnője telefonált, addig is halkan énekelgetett, majd miután Eszti befejezte, ő is bekapcsolódott.

- Hú, én annyira szeretem ezt a számot. Tedd be légyszi, olyan régen hallottam! – kérte Orsi, miután befejezték az éneklést. Eszti elindította a számot, és a telefonnal együtt elénekelték legalább háromszor. A fiúk eleinte csak mosolyogva figyeltek, de aztán kezdte őket érdekelni a zene, egyrészt mert a lányoknak ennyire tetszett, másrészt meg, mert nem értettek belőle egy kukkot sem, azon kívül, hogy Bonnie meg Clyde.

- Lányok, mit hallgattok? – kérdezte Rob, mikor negyedszerre is vége lett a zenének.

- Ez egy magyar zenekar, a Kerozin száma, a Bonnie és Clyde. Szerintem annyira jó zene! – mondta Orsi átszellemült arccal.

- Én is imádom! – csatlakozott Eszti, és már fanatikusként épp indította volna el újra, mikor Kellan megszólalt, nem szállva le a témáról.

- Igen, nekem is tetszik – értett egyet. – Ez nálatok biztos nagyon ismert szám lehet.

- Csak kár, hogy mi egy kukkot sem értünk belőle – húzta el a száját Rob.

- Ó, ez tényleg nagy probléma... És most érezd, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde... – mondta Robnak, közben pedig halkan énekelgetett továbbra is.

- Lányok... – kezdte ismét Kellan elgondolkodva. – Nem lenne kedvetek lefordítani nekünk a szövegét, hogy mi is megértsük? – Eközben persze olyan kiskutyaszemeket meresztgetett a lányokra, hogy nem lehetett neki nemet mondani.

- Igen, annak én is nagyon örülnék! – kontrázott Rob ezzel kisegítve a barátját.

- Hát... – kezdett bele Orsi. – Ha ma jól viselkedtek, akkor este lefordítjuk, rendben?

- Köszi! – lelkendezett Kel. – Tök jó!

A lányok egymásra néztek, majd kitört belőlük a nevetés Kellan nagy lelkesedését látva. Álmukban sem merték volna gondolni, hogy bejönne nekik ez a szám. Valószínűleg már ők is hallottak a híres párosról, ezért kelthette fel ennyire az érdeklődésüket. Na persze, meg az is közrejátszott, hogy a lányok ennyire szerették ezt a számot, és a fiúk elképzelése szerint, amit Orsi és Eszti ennyire szeret, az rossz dolog nem lehet.

Az énekelgetéssel jól eltelt az idő, hamarosan meg is érkeztek ahhoz a bárhoz, ahova indultak. A két lány mosolyogva vette szemügyre a Pirates nevű helyet, ami egy régebbi, kőből készült építmény volt, amelynek az oldalára borostyán volt futtatva.

A hely nagyon elvarázsolta őket, megkönnyebbültek, hogy nem valami fullos helyre hozták őket. Ennek a helynek eszméletlen hangulata volt, ami csakhamar átragadt a kis csapatra is.

Bent pont olyan volt, amilyennek kívülről el lehetett képzelni. Leginkább hosszabb asztalok, két oldalt padokkal, szolid fények, vágható cigarettafüst-réteg, morajló beszélgetés, üvegek csörgése. Bár elsőre kicsit amolyan amcsi filmbe illő motoros-bandás-kocsmának tűnt, mégis volt valami varázsa a helynek.

A pultnál a fiúk kértek maguknak két sört, a lányoknak meg két kólát, majd elindultak keresni oldalt egy kisebb négyszemélyes asztalt. Néhány hapsi megbámulta a lányokat, és halkan füttyentettek utánuk, de Rob és Kel igyekezett mindenkinek a tudtára adni, hogy a lányok bizony velük vannak, és ne is próbálkozzanak.

Miután volt asztaluk, és lepakolták a cuccaikat, odament hozzájuk egy fiatal srác, hogy megkérdezze, részt vesznek-e az esti műsorban, vagy csak nézőnek jöttek, és ha szerepelni szeretnének, akkor mi a nevük. A fiatalok kértek két percet, hogy megbeszélhessék, addig a csávó magukra hagyta őket.

- Hú, kerítenünk kell valami nevet, mert nem akarom, hogy leszedjenek a színpadról – kezdte Rob, mire Eszti halk kuncogása lassan átváltott nevetésbe.

- Tom és Jerry... – nyögte ki prüszkölve, mire Orsi is felnevetett, a két fiú viszont érdekesen nézett rájuk.