9. fejezet - Egy szokványos, átlagos vasárnap délután

- Hello! – Pete teljesen kivetkőzött magából, már nem az a kedves fiú volt, akivel tegnap olyan jól szórakoztak, és aki Esztinek csapta a szelet. Teljesen olyan volt, mint... mint azok a kislányok, akik sikongatva futottak a fiúk után az utcán. Csak míg ők – jobb esetben – csak egy autogramot, meg egy puszit akartak volna, addig Pete-nek inkább a karrieri céljai lebegtek szeme előtt.

- Hali – morogta Rob, akinek már elsőre sem volt éppen szimpatikus a gyerek, főleg ha Eszti arckifejezésére gondolt. De miután meghallotta azt a negédes hangot... szabályosan rosszul lett.

Kellan természetesen mindebből semmit nem vett észre, és természetéből adódó vidámsággal pacsizott le a sráccal. Ha a lányok barátja, akkor ő is ugyanolyan jó fej lehet, mint ők. Nem igaz? Hát, lehet, hogy nem.

Pete az asztalhoz húzott egy széket, és szinte érezhető volt a feszültség, ami leginkább a lányok felől vibrált. Eszti nagyon rosszul érezte magát, főleg miután észrevette, milyen furcsán is viselkedik Pete.

- Hogy tetszett a tegnapi buli? – kérdezte a srác a szőke lány felé fordulva.

- Nagyon jó volt – válaszolta a lány egy műmosoly kíséretében. Majd magyarul folytatta tovább. – Csak az nem volt annyira jó, hogy ott voltál, és nyomultál a barátnőmre.

Orsi úgy mondta ezeket a szavakat, mintha valami csodás dolgot mondott volna. A három fiú értetlenül pislogott egymásra, senki sem értette, hogy mi is történt most. Eszti pedig... nem tudta, hogy sírjon, vagy inkább nevessen a komikus helyzeten.

- Esther, és te hogy érezted magad? – kérdezett ismét Pete, hogy a kínos helyzet megszűnjön közöttük, de persze Ő nem is gondolta volna, hogy ezzel kelti majd a kínos helyzetet.

- Nagyon élveztem, jó volt a társaság – válaszolta Eszti angolul. – Persze, jobb lett volna, ha kicsit visszafogod magad... – Orsi hangosan felvisított, hiszen az asztalnál ülők közül ő értette egyedül, hogy mit mondott barátnője, és meglehetősen tetszett is neki.

- Lányok – kezdte dörmögő hangján Kellan. – Nagyon örülnénk, ha a nyelv az angol lenne!

- Oké! – harsogták a lányok egyszerre.

- És téged mi szél hozott ide? – kérdezte Kel a harmadik sráctól. Rob csendben ült, és figyelte a lezajló eseményeket. Kívülről úgy nézett ki, mint aki épp átkokat szór Pete-re. És ki tudja, lehet, hogy így is volt...

- Tudod, van egy bandám, és itt szoktunk fellépni. – Rob úgy bámult rá, mintha szellemet látott volna.

- Az király! – visszhangzotta Kel. – És mit csinálsz a bandában?

- Énekelek, és gitározom. – Robnak több sem kellett, úgy pattant fel az asztaltól, mintha rajzszögbe ült volna. Mindenki furcsán nézett rá, és nem értették mi baja lehet. Tekintetét Esztiébe fúrta, és erősen szuggerálva a következőket mondta:

- Jaj, már ennyi az idő? Lányok, ti sem szóltatok – mondta, és igyekezett elővenni minden színészi tehetségét, miközben Orsival is igyekezett felvenni a szemkontaktust. – Mindjárt kezdődik a film.

- Milyen film? – kérdezte Kellan, de hangját elnyomta a lányok színpadias felkiáltása:

- Ó, tényleg – csapott Orsi a homlokára. – A film! Teljesen elfelejtettem!

- Istenem, én is! – folytatta Eszti is a komédiát. – Pedig már úgy vártam! Jaj, Pete, ugye megbocsátasz, de nekünk most sietnünk kell! – Ezzel fel is állt az asztaltól, és elkezdte magára rángatni a kabátkáját.

- Hát persze, ha mennetek kell... – Pete kissé csalódott volt ugyan, de nem esett le neki semmi. Kellannek meg még annyira se, de rájöhetett, hogy jobb, ha együttműködik, mert ő is felállt, kezet fogott Pete-tel, majd felsegítette Orsira a kardigánját.

- Ó, köszi – mosolygott rá a szöszi, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve belekarolt. – Szia, Pete! Örülök, hogy ismét összefutottunk – mondta, majd elkezdte kifelé húzni a mackós srácot a kávézóból.

Rob gyorsan rendezte a tartozásukat, hagyott némi borravalót is, majd gyors köszönés után Esztivel kirobogtak a kávézóból. Gyorsan bepattantak az autóba, és Rob már indított is.

- Hé, Haver! Ez meg mi volt? Úgy tudom, hogy a Titanic csak este kezdődik – mondta Kellan halálosan komoly arccal, miközben kibámult az ablakon. Nagy szerencséjére, volt színészi tehetsége, így hirtelen senkinek sem esett le, hogy Kel egyáltalán nem kíváncsi a Titanicra.

- Hogy mi? – Rob elképedt arccal fordult egy pillanatra barátja felé, majd tekintetét ismét az útra szegezte.

- Nos, nekem tényleg a színészet a legideálisabb szakma – hatalmas mosoly jelent meg arcán. – Hogy hihettek el nekem mindent? – robbant ki belőle a nevetés, mire a lányok is mosolyogni kezdtek, s újra meg újra eszükbe jutott az iménti vicces szituáció.

- De Rob, most tényleg. Mi történt? Azt levágtam, hogy szerettétek volna az arcot lerázni, de a reakciódat abszolút nem értem. Hiszen, nem is mondott a srác semmi rosszat.

Kellan még őt védte, de azt is csak azért tette, mert nem volt jelen tegnap este, amikor Pete nem úgy viselkedett Esztivel, ahogyan azt ő elvárta volna. Ami akkor még nem is volt akkora probléma, hiszen Eszti úgy vélte, hogy tényleg érdekli a srácot, és akkor még nem tűnt egy kétszínű majomnak... Viszont, a mai szereplésével végleg elásta magát a lányok előtt.

- Na? – Kellan felvont szemöldökkel várta barátja válaszát.

- Hát... – hebegett Rob, majd ismét összeszedte az erejét. – Szimplán csak nem volt szimpatikus. Nem láttad a szemeit? – próbálta magát kivágni, majd gyorsan terelte is a témát. – Amúgy lányok, honnan ismertek ti itt ennyi embert? Belépünk a kedvenc kávézónkba, és titeket köszönt jóbarátként a pincér, majd jön a zenészcsóka…

- Minden nap ide járunk – vette magához a szót Orsi. – Legalábbis azóta, hogy Angliában vagyunk.

- Pete-tel meg tegnap együtt buliztunk, mert Sean elhívta Orsi szülinapi bulijába – húzta el a száját Eszti.

- Ó, tényleg, már akartam mondani, hogy isten éltessen. Csak odabent kicsit gyorsan pörögtek az események – mondta Kellan vigyorogva, majd tréfásan hozzátette. – És még a pitémet se tudtam teljesen megenni. – Ekkor már hangosan nevetett.

- Köszönöm szépen – mondta Orsi is nevetve. – Tudod mit, majd egyszer bepótoljuk a pitézést.

Mindannyian érezték, hogy végre sikerült túllépniük a kezdeti ridegségen, és haragon. A bajtársiasság kicsit összébb hozta őket, és hosszas baráti csevejbe kezdtek, miközben céltalanul autókáztak Londonban.

- Amúgy mióta vagytok itt? – kérdezte kicsit később Rob kíváncsian, és a visszapillantó tükörben Eszti szemeibe nézett. A lány kicsit elpirult ettől a tekintettől, de megköszörülve a torkát gyorsan felelt.

- Egy hete landolt a gépünk... – kezdte volna, de Orsi közbevágott.

- Nahát, tényleg. Ez még csak egy hét volt... Neked nem tűnik sokkalta többnek? Hiszen már most annyi minden történt...

- Igen, ne is mond. De annyira örülök, hogy találkoztunk – mondta Eszti elérzékenyült hangon, majd Orsi felé fordult, és szorosan magához ölelte. Az biztos, hogy a két lány ilyen rövid idő alatt, nagyon közel került egymáshoz. A kedves baráti ölelkezést Eszti telefonjának a csengése szakította félbe.

Amikor felcsendült a Runaway train Eszti egy pillanatig csak nyugodtan ült tovább, abban a tudatban, hogy valaki más telefonja szólalt meg. Majd Orsi oldalba bökte, és akkor tudatosult Esztiben, hogy a napokban állította át a csengőhangját erre. A srácok csak mosolyogtak a helyzeten, majd duruzsolni kezdtek valamiről.

- Igen? – szólt bele a lány a telefonba.

- Szia, Eszti! – köszöntötte nagybátya. – Gondoltam, megkérdezem, hogy merre vagy, mivel egy ideje nem láttalak...

- Ó! Teljesen kiment a fejemből, sajnálom... Csak annyira jól érezzük magunkat, hogy elfelejtettem szólni! – mentegetőzött Eszti, mire Öcsi nevetgélni kezdett a vonal másik végén.

- Csak gondoltam, hogy szólok, pár napra elutazunk Zsuzsival, szóval, tiéd lehet az egész ház!

- Ez most komoly? – kérdezett vissza egy pillanatnyi döbbentség után.

- Naná! Csak arra vigyázz, hogy minden épen maradjon!

- Számíthatsz rám! – felelte játékosan, majd megtárgyalták a részleteket, és már le is tették a telefont.

- Ki volt az? – érdeklődött Orsi.

- Hát, Öcsi volt, és azt mondta, hogy a hét további részére miénk a lakás... – mondta Eszti halálos komolysággal, majd Orsira nézett, és nevetésben törtek ki, hiszen már előre tudták, hogy ezek a napok sem lesznek eseménymentesek...

Késő délután volt már, amikor megálltak egy külvárosi kis játszótér mellett. Elég kihalt volt a környék, ezért úgy gondolták, hogy ott minden következmény nélkül kiszállhatnak, és talán nem kell fotósoktól tartaniuk minden pillanatban.

- Ah, végre. Már kezdett zsibbadni a lábam – mondta Kellan, akinek – méreteit tekintve – tényleg elég kényelmetlen lehet órákig egy helyben ücsörögni. Jólesően kinyújtózott, és kisegítette a kocsiból a mögötte ülő Orsit is.

- Köszi – mosolygott rá a lány, majd odament Esztihez, és gyermeki vigyorral az arcán kezdte el húzni. – Nincs kedved hintázni? Kérlek, olyan régen játszottam már, és most előtört belőlem a húsz évvel fiatalabb énem.

Eszti elnevette magát, de végül is beleegyezett, hiszen egyszer élnek. Elfoglaltak egy-egy hintát, és a fiúk elnéző mosolyaival mit sem törődve kezdték magukat hajtani.

- Nem kell hülyének nézni, csak most ez valahogy olyan spontán jött.

- Nincs gáz – mondta Rob, majd Kellannel leült a hintával szemközti korlátra. A lányok is már csak ücsörögtek a hintákban, lábukat lóbálva, és néha a földet piszkálgatva.

- Szóval... Miért is jöttetek amúgy Londonba? – tette fel Rob az első kérdését.

- Nos... Ez egy igen jó kérdés – gondolkozott el Orsi egy pillanatra.

- Fogalmazhatnánk úgy is, hogy nyaralni jöttünk... Meg így diploma után, nem árt egy kis kikapcsolódás...

- Most diplomáztál? – jött a kérdés Kellantól, akit szemmel láthatólag nagyon boldoggá tett ez a tény.

- Igen, mostanában – válaszolta Eszti röviden, majd Kel figyelmét ismét Orsira összpontosította.

- És te is most?

- Nem, én még tavaly.

- Ó, értem – válaszolta találóan Kellan. Aztán, csend telepedett a játszótérre.

De nem kínos volt ez a csend, hanem csak egyszerűen nem volt most szükségük szavakra. A srácok élvezték, hogy önmaguk lehetnek, nem kell fotósoktól és rajongóktól tartaniuk, na meg persze, hogy a lányok mellett nem kell megjátszaniuk magukat.

Csak hallgatták, ahogyan csicseregnek a madarak, amint elhalad egy-két autó mellettük, ahogy szerencsétlen hinta megnyikordul, amikor Kellan ráül... Ezen Orsi el kezdett kuncogni, mire Kel ártatlan ábrázattal, mégis vigyorogva megrántotta a vállát.

Teljesen idilli volt a pillanat mind a négyük számára, és nem is akarták, hogy valaha is véget érjen. De sajnos elérkezett az este, és a lányoknak haza kellett menni, és a fiúknak is időben ágyba kellett kerülni, mert másnap ismét hétfő, és újra kezdődik a forgatás.

Csendben indultak el az autó felé, és már majdnem el is érték, amikor Orsi egy pillanatra megtorpant, és az egyik bokrot kezdte el vizslatni. Halk reccsenést, és motoszkálást hallott, de aztán gyorsan meggyőzte magát, hogy csak egy madár lehet, és tovább is indult. Ráadásul a többieknek fel sem tűnt, úgyhogy ő is gyorsan elfelejtette.

Az autóban Rob halkan bekapcsolta a rádiót, hogy legyen egy kis alapzaj, és halkan kezdtek beszélgetni. A hazaút legalább fél órás volt, és már a nap is lement, mikor leparkoltak Sean lakása előtt. Még a kocsiban elbúcsúztak egymástól, hogy kerüljék a feltűnést az utcán, de azért a fiúk lovagiasan kisegítették a lányokat a kocsiból. Egy utolsót intettek nekik, majd gyorsan elhajtottak.

- Itt alszol, ugye? – nézett Orsi kiskutyaszemekkel Esztire, majd szinte meg sem várta az igent, máris húzta a lépcsőház felé barátnőjét.

Fent Seannal már nem találkoztak; a fiú szobájának résnyire nyitott ajtaján át egyenletes szuszogás hallatszott ki. Orsi becsukta a szobaajtót, majd Esztivel gyorsan lefürödtek, és ők is nyugovóra tértek.

Másnap Eszti kelt fel előbb. Hatalmasat nyújtózkodva terült el az ágyon, és kedvesen rámosolygott a békésen alvó Orsira. Aztán gondolt egyet, és úgy vélte, nem fair, hogy ő már fent van, barátnője pedig meg édesdeden szunyókál, ezért közelebb csúszott hozzá az ágyon, majd jó hangosan mesélni kezdett:

- Tudod, ugye, hogy nagyon nem ér, hogy csak én alszom itt? Ma hozzám is átmegyünk, és ott fogsz aludni! Ki kell élvezni, hogy miénk a ház! – A mondatok végére Eszti már szabályosan ordított, és közben hangja el-elcsuklott a visszatartott röhögéstől.

Orsi a fejére húzta a takarót, majd kiszólt alóla barátnőjének:

- Te nem vagy egészen normális...

- És ezt soha nem is állítottam – viháncolt Eszti, majd lehúzta Orsiról a takarót, és a szó szoros értelmében kirángatta az ágyból.

A reggeli éltető kávé és frissítő zuhany után Orsi hagyott egy üzenetet Seannak, hogy Esztihez ment, és valószínűleg holnap jön haza, de ha mégsem – aminek elég nagy volt a valószínűsége –, akkor majd felhívja. Természetesen egy hétre is elég cuccot pakolt össze, biztos, ami biztos alapon.

Az utcán elég vicces látványt nyújthattak, mert mindenki megbámulta őket, és mutogattak feléjük, de ezt betudták annak, hogy mindkettejük egy-egy hatalmas zsákkal közlekedett: Eszti vitte haza a cuccait, Orsi meg szinte elköltözni készült. De a lányok nem foglalkoztak az őket vizslató szempárokkal, boldogan csacsogva, és majd’ megszakadva közeledtek Öcsiék lakása felé.

Már több mint félúton járhattak, amikor megcsörrent Orsi mobilja, amit szerencsésen óriási táskája mélyére száműzött, így meg sem próbálta előkotorni.

- Nem keresed meg? – kérdezte tőle Eszti.

- Áh, felesleges. Ha fontos, majd visszahív, nem igaz? – Hívta is, méghozzá további két alkalommal.

Esztiéknél nagy nehezen megkereste a mobilját, ami három nem fogadott hívást jelzett, mindegyiket Kellantől. Orsi megmutatta a kijelzőt Esztinek, aki ezen halkan kuncogni kezdett.

- Jól van, visszahívom, hátha fontos – mondta Orsi, és már meg is nyomta a hívás gombot, de Kellan telefonja ki volt kapcsolva. – Biztos a forgatás miatt kapcsolta ki.

- Valószínű – helyeselt Eszti, aki közben észrevette, hogy megint le volt némítva a telefonja, és neki is két nem fogadott hívás díszelgett a kijelzőjén. – Na mindegy, előbb utóbb csak megtudjuk, mit akart, nem igaz?

- De, igaz. – A lányok ennyiben is hagyták a dolgot, és az előzetesen megbeszélt tervhez tartva magukat elindultak a Red Rosesba, hogy ott kezdjék a napot, majd onnan induljanak tovább egy kis városi sétára.