10. fejezet - Reflektorfényben

A lányok már kezdték furán venni, hogy idegenek bámulják meg őket, pedig még a hatalmas táskájuk is otthon maradt. Egyesek úgy néztek rájuk, mint egy véres rongyra, mások elégedett pillantásokat küldtek feléjük, amit ők nagyon nem tudtak mire vélni.

A Red Rosesba érve a lányok rögtön elfoglalták az asztalukat, és trécselni kezdtek. Az időjárás volt az aktuális téma, hiszen a fiúkkal töltött tegnapi napot már eleget elemezték. De viszont feltűnt nekik, hogy itt is feltűnően mindenki őket nézi. Orsi már azon gondolkodott, hogy leszólít egy bámuló idegent, hogy mit talál rajtuk ennyire szépnek.

Végül ezt az ötletet elvetették, és megegyeztek abban, hogy nézni szabad, azzal nem ártanak nekik. Lassan befutott Ben is, akinek ugyanolyan sejtelmes vigyor ült az arcán, mint az emberek nyolcvan százalékának.

- Ben, elmondanád, hogy mi a frász van itt? – kérdezte Orsi, miután kiment az asztalukhoz, felvette a rendelésüket, de a vigyor csak nem akart szűnni ábrázatáról.

- Jaj, lányok. Nem ti vagytok a színészek, hanem ők. Nektek nem áll jól... – kezdte poénosan Ben, de mikor rájött, hogy a lányok tényleg nem tudnak semmiről, gyorsan elszaladt. Amikor két perc múlva visszatért, legalább hat, heti pletykamagazin aznapi számát dobta le a csajok elé az asztalra, amitől ők szabályosan lesápadtak.

- Ó, te jó ég – Eszti hirtelen azt sem tudta, melyiket nézze, de Orsi is hasonlóan érezte magát. – Szóval ezt akarhatta elmondani reggel. – Orsi egyből rájött, hogy Eszti Kellanre céloz.

- Valószínűleg – mondta, majd kezébe vette a legfelső lapot, melynek címlapján az ő egészalakos képe virított, mellette pedig egy, amint épp Kellan segít neki beszállni az autóba, alatta pedig Eszti, ahogy Rob kisegíti a hintából. Az alatta levő lapokon is a tegnapi napjukat megörökítő képek sorakoztak, de a lányok nem értették, hogy nem vehették észre a fotóst.

- Basszus! – kiáltott fel hirtelen Orsi, és a homlokára csapott. – Én tudom hol volt – jött rá, amikor meglátott magáról egy közeli képet szemből, mely akkor készülhetett, amikor a zajt hallotta a bokorból, és odafordult. Eszti kérdő tekintetére elmesélte a rövidke, ám most már annál fontosabb mozzanatot.

- Ezt nem hiszem el – szörnyülködött továbbra is Eszti. – Viszont azt hiszem a mai napi sétánknak lőttek – bökött fejével az ablak felé, ahol legalább tízen bámultak befelé. – Ben, azt hiszem a kávé lemondva. Ja, és hívnál nekünk egy taxit a hátsó kijárathoz?

- Persze, rohanok! – Azzal el is tűnt, a lányok meg gyorsan összeszedték magukat, és utána indultak.

Miután megérkezett a taxi, a lányok gyorsan beszálltak, majd bemondták Eszti címét. Orsi rögtön a telefonja után nyúlt, és tárcsázta Kellan számát, aki persze, nem vette fel a telefont.

- Hát, ezt komolyan mondom, nem hiszem el – mérgelődött, majd bedobta a készüléket a táskájába.

- Na, én is megpróbálom – bátorodott fel Eszti, majd tárcsázta is Rob számát, aki kinyomta a telefont.

- Hogy merte? – kérdezte teljesen döbbenten Eszti, mire megcsörrent a telefonja, és Rob száma villogott a kijelzőn.

- Hello! – szólt bele indulatosan. – Azt hiszem, beszélnünk kéne!

- Akkor ti is láttátok a fotókat... – Rob szinte morgott a telefonba.

- Hé, ez nem a mi hibánk! Szerinted, így reagálnék, ha... – Aztán Eszti megértette, hogy a fiú miért viselkedik úgy vele. – Szóval, te azt hiszed, hogy az egész szándékos volt! Mit gondolsz te, hogy lefotóztatjuk magunkat veletek, csak azért, hogy híresek legyünk? Komolyan mondom sértő, hogy ilyet feltételezel... – Eszti teljesen ki volt bukva. – Azt hiszed, hogy az egész világ a lábaid előtt hever, és mindenkivel úgy bánhatsz, mint a játékszereddel... Tudod mit? Nem is csodálkozom azon, hogy nincs egy normális barátod sem... Nincs az az ember, aki el tudna viselni! – visította, majd kinyomta a telefont, kikapcsolta, és a táskájába rejtette. Nagyon nem szerette, ha valaki így ítéli meg, és pláne nem alaptalanul.

- Ajaj – Orsi csak ennyit tudott kinyögni, mert megcsörrent a telefonja. Kellan volt. – Szerinted felvegyem?

- Tökmindegy. Bunkó az összes – vágta be a durcát Eszti, majd Orsi – jobbik énjére hallgatva – megnyomta a zöld gombot.

- Tessék?

- Az előbb veletek beszélt Rob? – kérdezte Kel kétkedve.

- Igen, miért?

- Mert azóta is úgy áll ott, ahogy otthagytam. A telefon a fülénél, és csak bámul maga elé, mint valami szenilis idióta, aki elfelejtette, hogy létezik. – Ezen Orsinak nevetnie kellett, de megpróbálta visszafojtani, és inkább a tárgyra térni.

- Figyelj, Rob nem volt épp kedves...

- Tudom, hogy mit mondott! – vágott közbe Kel. – De megérthetnél minket is...

- Szóval te is azt hiszed, hogy mi voltunk? Ezt nem hiszem el...

- Nem teljesen, de... – De Orsi megint nem hagyta neki végigmondani.

- Figyelj, akkor vegyük úgy, hogy nem is találkoztunk. Nektek úgyis mindennapos, hogy valaki pletykál rólatok, mi meg majd megoldjuk valahogy. Na csáó! – Azzal ő is kinyomta, és ki is kapcsolta a telefont.

- Úgy látszik, tényleg bunkók. Tegnap csak volt rajtuk egy kis cukormáz, de attól még ugyanolyanok.

- Igen, ugyanolyanok – kontrázott Eszti is, majd a taxi lassított, a lányok pedig fizettek, és már indultak is befelé.

Amint beértek, Eszti már a mentőakción törte a fejét. Bekapcsolta a gépét, rácsatlakoztatta a házimozira, és már üvölttette is sorra a kedvenc számaikat.

- Ez kell most nekünk! – értett egyet Orsi is.

- Bizony, nem kell nekünk szomorkodni két olyan félnótás miatt! – üvöltötte, hiszen a hangzavarban nem igazán lehetett hallani a másik szavát. Eszti a hűtőhöz sasszézott – ugyanis időközben táncolni is elkezdtek -, majd kivett belőle egy hatalmas doboz csoki fagyit, meg két kanalat. A lányok leültek az asztalhoz, majd hozzáláttak a jeges finomság eltüntetésének.

Aztán, egy nem várt pillanatban felcsendült a Wherever You Will Go, mire felpattantak az asztaltól, és őrült módón kezdtek el ugrándozni a szobában. Kívülről nézve, elég érdekesen hatott a látvány, viszont ők ketten annál inkább élvezték. Miután vége lett a számnak, lerogytak a szőnyegre, és csak bámulták a plafont.

- Hé – kezdte Orsi – nem is érdekelnek minket! Különben is, mit vártunk két felkapott sztárocskától? Nyár végén úgyis hazamegyünk, ők meg itt maradnak, szóval értelme sem lett volna, ha esetleg... Meg gondolj már bele... Milyen lett volna az élet mellettük? Attól rettegni, hogy mikor vernek meg a tini lányok, meg hogy hány fotó készül rólunk akaratlanul? Ez a világ nem nekünk való. És különben is... Ott van Sean és Dávid! Velük kell törődnünk.

- Teljesen igazad van. De azért, jó volt elhinni, hogy ők mások – értett egyet barátnőjével Eszti.

- Hát igen... Jó volt...

* * * * *

Eközben Sean lakásánál csöngettek. Nem tudta ki lehet, de aztán egyből a lányok jutottak eszébe.

- Jövök már! – igyekezett ajtót nyitni, de közben halkabban motyogott. – Jaj, Orsi, egyszer a fejedet fogod elhagyni, nem a kulcsodat... – De nem fejezte be, mert az ajtó előtt nem két törékeny lányzó állt, hanem egy magas vékony, meg egy eléggé megtermett srác, csuklyával a fejükön. Sean első pillantásra halálra rémül; az ipsék teljesen ügy néztek ki, mintha valamiféle banda behajtói, vagy halálosztói lennének. De akkor lehúzták fejükről a kapucnit, és Seannak derengeni kezdett ideges ábrázatuk valahonnan.

- Hé, ti nagyon ismerősek vagytok nekem – kezdte, de a nagydarab közbevágott.

- Figyelj, itt lakik...

- Jaj, veletek beszéltem tagnap telefonon. Akik nem tudtátok Orsi, meg Eszti nevét – kezdett Sean nevetni, de amint rájött, hogy kik ők, és mit is akarhatnak itt, a félténység szikrája lobbant fel benne. – Miért jöttetek? – kérdezte keményebben, és már egy csepp jókedv sem volt a hangjában.

- Hát, a lányokat keresnénk. Kicsit összevesztünk velük, de... Ez nem is a te dolgod. Itt vannak?

- Most nincsenek. Azt hiszem, Esztinél vannak. Ő nem lakik itt, csak Orsi. Úgyhogy, ha most megbocsátotok... – csukta volna be az ajtót, de Kel nem engedte.

- Figyelj, beszélnünk kellene velük...

- Miért fontos ennyire? – kérdezett vissza hirtelen Sean. Nem akart balhét, de a féltékenység az nagy úr...

- Nem is értem, hogy miért mondom el neked... Te nem olvasol újságot? – tette fel a kérdést idegesen Kellan.

- Nem – válaszolta röviden Sean.

- Akkor most az egyszer tedd meg, és áruld el nekünk, hogy hol lakik Esther.

- Már miért tenném? – Sean még mindig ellenkezett. Valamiért nagyon nem volt szimpatikus neki a két srác. Talán, csak nem szerette a konkurenciát, ahogy senki sem.

- Mert szépen megkérlek rá? – harsogta Kellan, egyáltalán nem „szépen”. Már neki is elege volt ebből az egész kalamajkából, és szerette volna letisztázni az ügyet a lányokkal.

- Na, még ha olyan szépen kérnéd, akkor sem mondanám meg, ugyanis nem tudom! – Sean is legalább annyira indulatos volt, mint Kellan.

- Tök mindegy. Idáig is csak miattad csináltam, mert neked ugye nagyon bejöttek a lányok. De látod, hogy mi van! Ennyire nem érdekeljük őket, akkor meg miért csináljuk ezt tovább? – Robot majd’ szétvetette az ideg, látszott rajta, hogy nagyon nincs jó lelkiállapotban.

- Már megint nem tudom, hogy miről beszélsz... Most ne mondd nekem azt, hogy te nem élvezted legalább annyira a társaságukat, mint én! És most pedig megkeressük őket, mert tényleg nem volt szép, hogy jogtalanul vádoltuk meg őket – osztotta le Kellan végül Robot, majd visszamentek az autóhoz, és céltalanul kocsikázni kezdtek a városban.

- Haver – csillant fel Kellan szeme, majd magyarázni kezdett. – A lányok ismerik a pincérsrácot a Rosesból! Lehetséges, hogy ő tudja, hol laknak! Vagy esetleg megadhatja a zenészcsóka számát, mert ugye említette, hogy ott szoktak fellépni, és Ő lehet, hogy tudja, hol lakik Esther!

Egész ebédszünetben a telefonszámok után nyomoztak, beszéltek Bennel, Pete-tel, de egyik sem tudta, hogy hol is lakhat Eszti.

- Én csak annyit tudok, hogy a nagybátyjánál lakik, de, hogy az hol is van... Arról nincs semmi információm – mondta Ben, majd ment is tovább dolgozni.

A fiúknak is vissza kellett menniük a forgatásra, de Kellan addig erősködött, míg Rob is beleegyezett, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, megkeresik a lányokat, és bocsánatot kérnek tőlük... megint.

* * * * *

A lányok addig buliztak otthon, amíg az idős szomszéd át nem dörömbölt hozzájuk, hogy már jó lenne, ha abbahagynák a ramazurit, mert nem tudnak pihenni. Lejjebb vették a hangerőt, de nem tudták mit is csinálhatnának. Csak unatkoztak otthon az üres lakásban, és a lábukat sem tehették ki az utcára, mert alig fél nap alatt majdnem egész London megismerte az arcukat, és nem lenne nekik szerencsés a rajongók szeme elé kerülni.

- Te, figyu... – kezdte Orsi. – Mit szólnál, ha kapucnit, meg napszemcsit húznánk, hívnánk egy taxit, és visszamennénk délutánra Seanhoz? Legalább nem lennénk egyedül, és mondjuk, főzhetnénk neki... vagy bármi, de én már szétunom az agyamat. Ezeknek a hülye fotóknak is pont ma kellett megjelenni, mikor ma sétálni akartunk...

- Oké, én benne vagyok. Menjünk vissza hozzátok. Mit szólnál egy kis Scrabble-höz? – dobta fel a labdát Eszti. – Otthon mindig azt játszunk, amikor szakad az eső, és nem tehetjük ki a lábunkat a házból. Nem valami izgi játék, de legalább elmegy vele az idő...

- Jó lesz! Bármit, csak már történjen valami. Na, akkor csuklyákat fel, és irány az öngyilkossági kísérlet a taxiig.

Kapucnival a fejükön, elbújva a hatalmas szemüveg mögött, teljesen úgy érezték magukat, mint a szökevények. Nem vallották be még maguknak sem, de azért titkon egy kicsit élvezték a kialakult helyzetet. Tetszett nekik a felfordulás, de persze ez nem azt jelenti, hogy szerették volna ezt az életük hátralévő részében is csinálni.

Egyszer ezt is ki kell próbálni, ami meg is történt, és köszönik szépen, többet nem kérnek a felhajtásból.

Orsi elővette telefonját, majd hívott is egy taxit. Amikor a hívás megszakadt, a lány észrevette, hogy időközben jött egy üzenete.

Kerestünk, de a fiúd nem árulta el, hol vagytok... Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki küldte. Orsi már kapcsolta is volna ki a telefont, de az abban a pillanatban megcsörrent.

- Igen? – szólt bele a lány.

- Na végre, már azt hittem, sosem kapcsolod be a telefont.

- Igazából, most sem kapcsoltam be, csak a rögzítőmmel beszélsz. – Nem az volt a szándéka, hogy poénkodjon, de ezt nem lehetett kihagyni.

- Hát, jogos. Tényleg... Ezt nem lehetne élőben megbeszélni?

- Nem, nem hiszem. Figyelj, azt hiszem, hogy amit kell, azt mi már megbeszéltünk. Elmondtuk a véleményünket, és ti is a tiéteket. Itt a vége.

- Itt a taxi – suttogta Eszti, de pechére, Kellan meghallotta.

- Mentek valahová?

- Igen. – Csak röviden, és lényegre törően.

- És esetleg szabad megtudnom, hogy hova? – érdeklődött Kellan, bár már előre sejtette a nemleges választ.

- Hogyne. – Kellan meglepődött, és reménykedve várta, hogy végre megtudhatja, hol is vannak Orsiék, de csalódnia kellett. – El innen.

- Köszi, most aztán sokkal okosabb lettem.

- Nincs mit, na, de ha nem haragszol meg, én most leraklak. Puszi! – Kinyomta, meg sem várva, a srác mit felel.

- Mit akart? – kérdezte Eszti.

- Találkozni...

- Ki gondolta volna...

- És írt egy elég érdekes sms-t. Azt írta, hogy „Kerestünk, de a fiúd nem árulta el, hol vagytok...”. Ez poén, mert nincs is fiúm, hacsak nem... Te jó ég... – Esztinek is leesett, és már hangosan nevetett.

- Te, ezek ott jártak Seannál – nyögte ki Eszti nagy nehezen. – És azt hiszik, hogy a fiúd. Bár, nem járnak messze a valóságtól, de... Csak én érzek ki egy kis félténységet ebből a szövegből? – És tovább nevetett.

- Jézusom. Figyelj, tegyünk úgy, mintha nem tudnánk róla. És majd Sean elmondja, ha akarja. Kíváncsi vagyok az ő verziójára.

- Ahogy érzed.

- Megérkeztünk, kisasszonyok – szólt közbe a taxisofőr. A lányok rendezték a számlát, gyorsan kipattantak az autóból, és fél perccel később már az ajtót nyitották Seannál.

- Jézusom, a frászt hoztátok rám – szaladt eléjük Sean, aki azt hitte visszajöttek az iménti látogatói, csak esetleg egy kis erősítést is hoztak magukkal. – Mi járatban, lányok?

- Semmi különös, csak gondoltuk megkérdezünk, nincs-e kedved Scrabble-özni. Láttam a szekrényed tetején, a társasjátékok között... – kezdte Eszti.

- Ti most komolyan ezért jöttetek? – Sean álla a padlót verdeste.