20. fejezet - Elválás?

- Hogy mi?! – hördült fel Orsi a kérdés hallatán. – Hogy itt? Hát... Kellan, meséld már el nekünk légyszi, hogy miért aludjunk itt, mikor otthon is megtehetjük?

- Hát... – kezdett bele motyogva a nagydarab srác, de szemmel láthatólag semmi értelmes válasz nem jött ki a torkán.

- Azért – kontrázott Rob barátja megmentésére –, mert ti sem akarhatjátok azt, hogy Ottóék – fintorogva ejtette ki a nevet – esetlegesen meglátogassanak titeket, miközben ti mélyen alszotok?

- Igen, úgy ám! Jól beszél! – harsogta Kellan, mert abban a hitben volt, hogy a lányok sokkal könnyebben beadják a derekukat, ha ordít.

- Nos... Én nem tartom valószínűnek, hogy meglátogatnának minket... Meg amúgy is, aludjunk itt? Ahol minden tele van szeméttel, és hatalmas a felfordulás? Nem, köszi – válaszolta Eszti Rob érvére.

- Áh! Ez nem kifogás. Van olyan szobám is, amiben nincs ekkora... rendetlenség. Csakis nektek tartom fent! – Kellan arcán hatalmas vigyor terült szét, amint ismertette ezt a tényt a lányokkal.

- Nem is tudom – fordult Orsi barátnője felé; és természetesen, magyarul szólt hozzá. – Tényleg sok volt az éjszaka, és az is lehet, hogy jobb lenne itt tölteni a... reggelt. De... Ez nekem olyan furcsa. Biztos vagyok benne, hogy sántikálnak valamiben, most nézz rájuk... – Eszti így is tett, de a két tétlenül álldogáló srácon nem vett észre semmilyen különleges dolgot. – Mikor voltak ők ártatlan kisangyalok?

- Igazad van... – válaszolta elmerengve a szólított. – De... Hát, én komolyan nem tudom. Tök kedves tőlük, hogy ezt így felajánlották, de... Gondolod, hogy egész nap itthon maradnak? Mert ha nem, akkor... Tudod, arra gondoltam, hogy...

- Sam és Clover bevetésen! – nevetett fel Orsi csillogó szemekkel, majd a fiúk felé fordult, és egyszerűen közölte velük a döntést. – Maradunk!

- Remek! – Kellan teljesen felélénkült, és megkerülve a lányokat gyanúsan méregető Robot, el is kezdte kalauzolni vendégeit egy másik, sokkal tisztább és rendezettebb szoba irányába. – Remélem nem gáz, ha egy ágyban kell aludnotok – kezdte kicsit zavartan, de abba is hagyta a lányok döbbent kifejezését figyelve, mikor azok benyitottak ideiglenes szobájukba.

- Öh... Nem, dehogy... – A lányok leesett állal bámulták azt az ágyat, amin majd osztozkodniuk kell. Az a helyzet, hogy abban az ágyban még mind a négyen is simán elfértek volna, mindenféle nyomorgás nélkül, akkora volt.

- Kel, tudsz adni valami pólót, amiben alhatunk? – kérdezte Eszti.

- A szekrényben vannak régebbi ruhák. Nyugi, ki vannak mosva.

- Köszi, Kel, asszem’ nem lesz gond – mondta Orsi, majd behúzta Esztit a szobába, és egy vigyorral kicsukta Kellant, aki épp szóra nyitotta volna a száját.

- Akkor... jó éjt! – hallatszott át Kellan hangja a csukott ajtón, majd némi csoszogás, és végül az egyre halkuló lépések jelezték, hogy a srác már nem áll az ajtó előtt.

- Jézusom, mekkora szoba – ámuldozott Eszti.

- Hát, valahogy úgy – értett egyet Orsi is. – Nekem otthon kábé a szobám akkora, mint ez az ágy. Na, de mindegy is. Most reggel kilenc van. Vagyis lesz mindjárt, de az már mellékes.

- Szerintem aludjunk pár órát, mondjuk, húzzunk telefont kettőre. Úgy rémlik, a fiúk ezen a héten délután forgatnak – mondta Eszti egy ördögi vigyor kíséretében.

- Remek. Na, akkor gyere, osztozzunk meg ezen a kicsi ágyikón – kuncogott Orsi. – Ne aggódj, majd vigyázok, hogy ne lökjelek le.

- Helyes! – kontrázott Eszti. – Ezt el is várom.

Gyorsan ledobálták a ruháikat, kerestek egy-egy hatalmas, Kellan-méretű pólót a szekrényben, majd pár percen belül már ájulásszerű álomba is merültek, annyira el voltak fáradva.

A telefon kegyetlenül keltette őket, pontban kettőkor.

- Nem akarok! Még egy kicsit! – nyüszítette Orsi, miközben kinyomta az ébresztőt. Felült az ágyban, és próbálta nyitva tartani a szemét, ami pedig minden erejével azon volt, hogy lecsukódjon. Nyújtózkodott egyet, majd elkezdte a hatalmas paplan alatt Esztit keresni. Nem hiába, akkora ágyban tényleg simán elveszett a pöttöm lány...

- Eszti! Hé, fel kéne kelned! – motyogta Orsi még félálomban. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót barátnőjéről, akinek azonnal felpattantak a szemei.

- Ez nem ér! – mondta, majd finoman meglökte barátnőjét. – Te tudod, milyen korán van még?

- Igen! Pontosan két óra van! – válaszolta a lány, majd kimászott az ágyból. – Gyere, és igyunk egy kávét!

- Rendben. Az most nagyon kell.

Botladozva, és inogva sétáltak le a konyhába, kezükben a telefonjukkal, ami azért volt ott, mert szerettek volna lebonyolítani néhány hívást. Nem kis meglepetésükre azonban nem voltak egyedül a házban. A két fiú fogadta őket, friss kávéval a kezükben.

- Úgy gondoltuk, hogy ennyivel tartozunk – mondta Kellan, miközben letette eléjük a bögréket az asztalra.

- Ennyivel? – kérdezett vissza Orsi felvont szemöldökkel. – Ennél sokkal többel!

Kellan erre a kijelentésre teljesen lefagyott, és csak bámult maga elé. A többiek kis naivan azt hitték, hogy Orsi mondandója zaklatta fel ennyire, de ez közel sem volt így.

- Hé, haver, mi a baj? – kérdezte Rob, miközben finoman oldalba bökte. Kellan nagy nehezen elfordította a tekintetét a lányokról, és csillogó szemekkel, elködösült tekintettel Robra nézett.

- Azt ugye vágod, hogy az én pólóm van rajtuk, ami még a térdükig sem ér le? – suttogott a srác, nem akarta, hogy a lányok ezt meghallják.

- Nem mondod... – kezdte Rob, de amikor rájuk nézett, elakadt a szava. Neki is feltűnt. – Mennünk kell. Most azonnal!

- De hát miért? – Kellant a sírás kerülgette, hogy Rob ilyen csúnya módón szeretne kitolni vele.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért... – De egy röpke pillanatra ő is elkalandozott, és figyelmét a lányokra irányította. Majd megrázta a fejét, hogy némiképp kitisztuljon az agya. – Most!

A feszült csendet csak Eszti telefonjának csörgése szakította felébe; Zsuzsi volt az. Ami csak egyet jelenthetett... Felcsendült a Bonnie és Clyde...

- Áhá! – Kellan olyan átszellemülten és diadalittasan mutogatott Eszti felé – aki épp felvette a mobilját, és álmosan tudatta Zsuzsiékkal, hogy nincs semmi baja, de nagyon jó társaságot talált, akik lekötik minden idejét –, mintha valami rejtély megoldására jött volna rá. A többiek úgy néztek rá, mintha megbolondult volna, de aztán gyorsan felvilágosítást adott hirtelen kitörésére. – A szám! Megígértétek, hogy lefordítjátok! – Megint nem bírt magával, és kiabálva, hadonászva, csillogó szemekkel adta elő kérését.

- Jaj, haver... Ne szórakozz, inkább induljunk már – kezdte volna Rob, de Kellan leintette.

- Ugyan, még simán ráérnénk egy óra múlva is elindulni. Tudod, hogy ilyenkor még úgysem kezdünk soha, csak odarendelnek minket. Szóval – fordult a lányok felé – kezdhetjük is.

- Aj, most? Még fel se keltünk – nyöszörgött Orsi, de Kellan bánatos kiskutyaszemekkel pislogott rá.

- Megígértétek!

- Jól van, jól van, csak ne bámulj így – kérte Eszti, aki időközben letette a telefont, és bekapcsolódott a társalgásba.

- Juhéj! – bokszolt Kellan a levegőbe, majd levágta magát a konyhaasztalhoz, aztán szépen sorban a többiek is csatlakoztak hozzá – Rob teljesen közönyösen, a lányok pedig halálosan fáradtan. – Hajrá, indítsátok el a zenét!

Eszti pár másodperc pötyögés után meg is találta a keresett számot a telefonján, és elkezdték lefordítani a szöveget. Mivel a lányok még eléggé kómásak voltak, ez elég döcögősen ment, és néhol elég nagy marhaságokat sikerült mondaniuk. Volt, hogy kijavították egymást, de legtöbbször még csak fel sem tűnt nekik, hogy miket mondtak, így születhettek meg ilyen gyöngyszemek, mint:

„Mindent szabad, csak fogd a szemem!”

„Küzdd át magad velem az éteren!”

„Nem kell, hogy félj, majdnem tele a vár”

„Előttünk van még pár tatár.”

- Te haver, mi az a tatár? – kérdezte halkan Kellan Robtól.

- Nem tudom, de nem is érdekel – válaszolta morogva, majd hangosabban, bár még mindig eléggé ingerülten – immár a lányoknak címezve – még hozzátette: – Azt nem is úgy kell ragozni. Tiszta hülyeségeket beszéltek. Eszti, az nem had, hanem has. Meg különben is... Mi értelme van annak, hogy „fogd a szemem”? Kellan, nem tudom, miért problémáztál ennyit ezért, de te is láthatod, hogy egy nagy marhaság az egész!

A többiek leesett állal figyelték Rob akcióját. Ez nagyon nem volt szép a kis nyelvész zsenitől, ez kétségtelen.

- Rob! – kiáltotta Eszti, majd felpattant az asztaltól, és odalépett a srác elé. – Te mit képzelsz magadról? A helyedben én egyáltalán annak is örülnék, hogy megérted, mit akarok mondani! Nem beszélhet mindenki olyan helyesen, mint te! Én nem vagyok angol, sőt, színész sem, ergo, annak is örülök, hogy ilyen szinten tudok! De látom, ez téged baromira zavar... De tudod mit? Nekem nem teszel azzal szívességet, hogy vagy! Teljesen tökéletes volt az életem az előtt is, mielőtt te megjelentél volna benne. És marhára nem vagyok kíváncsi a kritikáidra, nem kértem belőlük! Neked kezeltetni kéne magad. – Eszti kiakadt. Egyre durvább dolgok buktak ki belőle, a többiek pedig letaglózva hallgatták, szólni sem bírtak. – Olyan rohamok törnek rád, amikkel nem tudsz mit kezdeni. Most ez mire volt jó? Te magad sem tudod! Elegem van! – ordította végül, majd hátat fordított mindenkinek, és felrohant az emeletre.

- Hűha... – ámuldozott Orsi, majd összeszedve magát Rob felé fordult, aki üveges tekintettel bámult maga elé. – Rob, ez nem volt szép. Miért kellet megint bántanod? Emlékezhetsz rá, a múltkor is tök kiakadt, amikor valamit mondtál neki...

- Orsi, ebbe nem kéne beleszólni – morogta indulatosan válaszul.

- Mi az, hogy nem? – csattant fel a szőke lány.

- Rob, ne ess túlzásokba! – szólt barátjának Kellan. Bántotta őt is, hogy Rob jogtalanul beszél így velük.

- Mondd csak, még mindig nem vetted észre, hogy milyen érzékeny? – folytatta a kioktatást Orsi. - Nem igazán tűri, ha valaki így bánik vele... És ez természetes! Megértem, hogy nem volt kedved hozzá, hogy meghallgasd ezt a számot, de legalább a barátod kedvéért tedd meg, ne a mienkért. Ha más nem, ő legyen annyira fontos, hogy szó nélkül, csendben megvárod. Nemde? – Majd válaszra sem várva felállt az asztaltól, és Eszti után indult az emeletre. A lépcső aljából még visszafordult, majd szenvtelenül beszélni kezdett. – Kel, a pólóidat elviszem, és majd kimosva visszapostázom. Gondolom nektek indulnotok kéne, de ha nem gond, mi még egy kicsit maradnánk rendbe szedni magunkat, utána elhúzunk. Kulcs, vagy valami, amivel bezárhatjuk az ajtót?

Kellan egyre riadtabb fejet vágott, mert nem tetszett neki, amit Orsi mondott. Teljesen úgy hangzott neki, mintha a lányok nem akarnának velük többet találkozni, de most nem akart visszaszólni semmit, inkább nagy bölcsen csak hagyta, hogy maguktól lenyugodjanak.

- Jól van, semmi gáz. – Felállt, majd odament a lányhoz. Egy kis asztalról felemelt egy színes kulcscsomót, majd magyarázni kezdett a lánynak. Orsit mulattatta, hogy színes jelölők vannak a kulcsokon, de nem mutatta ki. – Figyelj, a bejárati ajtón a felső zár a kék, az alsó a zöld. Könnyű megjegyezni, mint az ég, meg a föld. A kapu meg a piros – mondta, majd a lány kezébe nyomta a kulcsot, direkt a lány kezéhez is hozzáérve, és kissé szomorkásan nézve rá.

- Köszi – suttogta Orsi, majd jobb meggyőződése ellenére, nehéz szívvel nyomott egy puszit a srác arcára, és felszaladt az emeletre. Másodszorra sikerült is visszatalálnia a kölcsönkapott szobájukba, ahol rá is lelt barátnőjére.

Eszti az ágyon ücsörgött, felhúzott térdeit átkulcsolva, és könnyes szemekkel bámult maga elé. Felpillantott, mikor Orsi belépett a szobába, de nem mozdult meg, csak akkor, mikor a lány melléült az ágyon, és átölelte. Eszti viszonozta az ölelést, majd sírós hangon kezdett panaszkodni.

- Olyan hülye... Mindent képes elrontani... Nagyon kedvelem mindkettőjüket, de én nem bírok ilyen légkörben megmaradni... Nem bírom ki... – Eszti teljesen kiborult, és sírva fúrta arcát Orsi vállába, miközben barátnője simogatta a hátát, és csitítgatni próbálta.

- Sajnálom – mondta neki Orsi, és így is gondolta. De titkon bűntudata volt, amiért nem tud erre a helyzetre megfelelő szót használni. Ki akarta fejezni az érzelmeit, de nem sikerült neki. – Basszus, de komolyan! Még Kellan is teljesen ledöbbent, csak nézett bambán. Hülye Rob! Mi a francért volt ez neki jó?

- Nem tudom – szipogta Eszti. – De nem is érdekel. Most öltözzünk fel, és húzzuk el a csíkot. Robot biztos rohadtul zavarni fogja, ha húsz percnél többet töltenénk itt el.

- Jaj, ne beszélj már zöldségeket! – tromfolta le Orsi barátnőjét. – Most biztosan csak... úrrá lett rajta valami hiszti-hormon... De tudod te is, hogy ő nem ilyen.

- Nem? Igazán? Nem a frászt nem ilyen! De nem is érdekel... Leszarom – fejezte be a mondandóját, majd nagy nehezen abba hagyta a pityergést, és a fürdő felé vette az irányt. Emlékezett még reggelről, hogy benyitottak, amikor keresték a fiúkat.

Mire Eszti visszatért a „szobájukba” Orsi nem volt ott. Kíváncsian, és rosszallóan indult el hát barátnője keresésére, akit meg is talált Kellan hálójában.

- Te meg mit művelsz itt? – kiáltott rá a földön ülő, képeket nézegető lányra. – Mennünk kell innen!

- Esztii – visította Orsi. – Ezt nézd meg! Halálos... Képek Kellanról... És minden másról!

- Nem érdekel... Vagyis, érdekelne, de nem most... Csak... Majd szólj, ha végeztél... – mondta elkeseredetten, majd kifelé indult volna, de Orsi megakadályozta.

- Hé! Én nem engedem, hogy egy ilyen incidens miatt elmenjen mindentől a kedved. Te is tisztában vagy vele, hogy úgyis bocsánatot fog kérni, és eljátssza, hogy mindent megbánt... Most pedig gyere, és nézzük meg azokat a képeket! Kel suhanc korából maradtak hátra, hidd el, megéri látni őket!

- Na, jól van... – adta meg magát Eszti. – De, csak mert ilyen szépen kérted!

Körülbelül tíz perc telt el azzal, hogy végignézték a képeket, majd visszatették őket a helyükre. Most Orsi vette birtokba a fürdőt, addig Eszti lement a földszintre, és bosszúra szomjazva cselekedett. Papírt és tollat keresett, majd írni kezdett.

Kellan!

Én nem akartam előtted jelenetet rendezni, szóval nagyon-nagyon sajnálom, ha valamivel megbántottalak. Te lennél az utolsó, akinek szeretnék ártani... Köszi, hogy hagytad, hogy itt aludjunk, ezért nagyon hálásak vagyunk neked! Ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor csak szólj, és repülök! :) Neked nagyon szívesen! :) Remélem, még beszélünk majd a jövőben! :)

Sok-sok puszi, Eszter

Miután végzett a levélkével kiragasztotta azt a hűtőre, jól látható helyre.

- Ezt neked, Pattinson! – morogta, majd visszaindult az emeletre.

Orsi épp akkor jött ki a fürdőből, amikor Eszti is felért az emeletre. Együtt visszamentek a szobába, gyorsan összekészülődtek – Orsi elrakta a pólókat is –, majd kimentek a kertbe. Amíg Eszti hívott egy taxit, addig Orsi bezárta az ajtót, majd – jobb ötlete nem lévén – zsebre rakta a kulcscsomót, azzal a gondolattal, hogy majd a pólókkal együtt visszaadja Kellannek. Másnak valószínűleg egyből a kulcsmásolás gondolata fordult volna meg a fejében, de Orsinak ez eszébe sem jutott. Nem akart visszaélni Kellan bizalmával.

- Figyelj – fordult Eszti Orsi felé. – Én most szerintem hazamegyek Öcsiékhez, mert elég rég láttam őket, te meg menj haza Seanhoz, és pihenj le ott. Én is összekészülődök kicsit, meg elpakolok néhány cuccot, aztán este átmegyek hozzátok, mit szólsz? – kérdezte.

Orsi furcsállta, hogy Eszti nem akar egyből vele tartani – valahogy sántítósnak érezte a kifogásait, de arra a következtetésre jutott, hogy a lány egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért halvány mosolyt varázsolt az arcára, majd beleegyezett. Úgyis rég volt már kettesben Seannal is, pedig elvileg miatta is jött Londonba. De milyen furcsa is lesz... Mióta megismerte Esztit, szinte nem is töltötték külön az idejüket, már teljesen összenőttek, mint az ikrek. Pedig annyira nem is volt olyan régen.

* * * * *

Orsi egész délután csak lézengett a lakásban, ami Seannak is feltűnt. Próbált vele beszélgetést kezdeményezni, de a lány csak egy-két szavas válaszokat adott neki. Nem tudta elképzelni, mi történt, de a lány teljesen kifordult magából. Sejtette, hogy az a két sztárpalánta művelt már megint valamit, de nem tudta, hogy kérdezzen rá a lánynál. Nem akarta megbántani, de rossz volt nézni. Egy darabig magában tanakodott, aztán erőt vett magán, bekopogott a lány szobájába, majd a halk „szabad” után belépett.

Orsi az ágyon feküdt, és zenét hallgatott, de amikor Sean belépett, kikapcsolta a magnóját, és felült.

- Szia! – Megpróbált Seanra mosolyogni, és többé-kevésbé sikerült is neki, de a fiú átlátott az álcán. – Mizújs?

- Hm... Érdekes... – kezdte Sean elgondolkozva.

- Mi? – kérdezte Orsi kíváncsian.

- Az, hogy én is pont ezt akartam tőled kérdezni? Hogy mi baj történt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Orsi közbe akart szólni, de Sean elvágta. – Ne! Ne mondd, hogy semmi, kérlek. Látom, hogy van valami baj. Ugye tudod, hogy velem bármikor beszélhetsz, ha szeretnél? – Sean egy darabig szomorúan fürkészte Orsi arcát, majd felállt, és elindult kifelé a szobából, de aztán egy halk hang megállította.

19. fejezet - Kölcsön kenyér...

Orsi és Eszti – ahelyett, hogy Öcsi lakására mentek volna – Sean otthona felé vették az irányt. Az közelebb is volt hozzájuk, és ott legalább mindkettőjüknek volt száraz ruhája.

Már hihetetlenül elegük volt ebből a napból, szerették volna mihamarabb lezárni.

Miközben sétáltak felfelé a lépcsőn, már totálisan ki voltak bukva. Eláztak, elfáradtak, és idegesek is voltak. De arról szó sem lehetett, hogy ennyiben hagyják az eseményeket, azt már nem!

A két lány valósággal beesett az ajtón, ami hangos csapódással nyílt ki előttük. Sean azonnal meghallotta a zajt, hiszen még mindig nem aludt. Iszonyatos lelkifurdalás gyötörte, amiért így viselkedett, és ráadásul féltette is a lányokat.

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte a srác, amikor kilépve szobájából szemügyre vette a lányokat.

- Főzz egy kávét! – nyüszítette Orsi, majd lerúgta magáról a cipőjét, és elkeseredve bámult Seanra, aki rögtön teljesítette a kérést. A lányok elterültek a földön, amíg Sean lefőzött egy kávét. Az idő már jócskán hajnal felé közeledett, ezért is szükségük volt egy kávéra a következő után.

- Nekem szükségem van egy reggeli fürdőre – mondta miközben sikerült nagy nehezen feltápászkodnia a földről. Bement a szobájába, majd utána a fürdőbe. Eszti eközben a plafont bámulta, és próbált a folyamatosan leragadó szemeivel küzdeni. Kinyílt az ajtó, majd Orsi jött ki rajta egy sárga pólóban, és egy fekete nadrágban. A haja magasra fel volt fogva, és sokkal kipihentebbnek látszott, mint eddig.

- Hagytam neked is meleg vizet – kuncogott, majd leült az asztalhoz, és kiöntött magának egy bögre kávét.

- Köszönöm – mosolygott kedvesen Eszti, majd ő is bement Orsi szobájába néhány ruháért. Szerencse, hogy hagyott itt magának néhány dolgot még a múltkor.

Eszti egy fehér pólót, és egy farmert viselt, a haját pedig ő is magas copfba fogta, mint barátnője.

- Orsi – kezdte Sean elgondolkodva. – Jött valami leveled, a postaládából szedtem ki! – Egy agyongyűrt, kissé elázott borítékot nyújtott a lány felé, amin elég nehezen olvasható volt a macskakaparással odavetett név, de egyértelműen a lánynak szólt. Orsinak elsőre is ismerős volt a kézírás, de csak azután jött rá az író kilétére, miután végigfutotta a sebtében összedobott kis levélkét. Elöntötte a méreg, és inkább meg sem szólalt, csak intett a fejével Esztinek, és elindult a szobája felé. Sean látta Orsin, hogy jobban teszi, ha nem szó bele, így csak csendben figyelte, ahogy a két lány visszavonul, őt egyedül hagyva a konyhában.

- Na, milyen levél az? – kérdezte Eszti, és majd meghalt a kíváncsiságtól.

- Kettőt találhatsz, hogy ki írta – válaszolta Orsi idegesen, de magyarul, mert nem akarta, hogy Sean esetlegesen hallgatózzon. Eszti vehette a lapot, mert egy bólintás után ő is magyarul folytatta.

- És megtudhatom, hogy mitől borultál ki ennyire? – puhatolózott barátnőjénél.

- Ah, persze. Bocsi, csak... Áh, inkább olvasd el te is! – Azzal Eszti kezébe nyomtam a közben már salátává gyűrt fecnit.

Drága Orsi!

Kedves Orsi!

Orsi!

Reméljük, jól szórakoztatok az este, miután olyan frankón kidobtatok minket. Oké, értünk mi a szóból, meg, hogy nem vettétek fel a telefont, de azért lehetett volna finomabban is.

Asszem’ illene beszélnünk, mert... mert csak, de nem akarunk zavarni, úgyhogy ha hazakeveredtek még az éjszaka folyamán, vagy holnap délig, akkor gyertek át. Persze, ha még nem derogál nektek velünk lógni.

A címet a levél hátuljára írtam.

Puszi

Kellan

- Hát... hű. – Eszti csak ennyit bírt kinyögni. – Nem csodálom, hogy felhúztad magad rajta. Ez elég... kiakasztó.

- Kiakasztó?! – visszhangzotta a szót Orsi. – Ez sokkal több, mint kiakasztó! - Végül is... – hümmögött Eszti. – Igen, sokkal több. Mi legyen most? – Hogy mi legyen? – kérdezett vissza a szőke lány elgondolkodva. – Megkeressük ezt a címet, és megkapják a magukét! Még hogy mi hagytuk őket ott... Azonnal hívok egy taxit – mondta, majd azzal a lendülettel nyúlt is telefonja után, és tárcsázta a taxitársaság számát.

Nem szóltak többet egymáshoz, csak felkapták a pulcsijukat és táskájukat, majd rohamtempóban iramodtak meg a háztömb elé. Nem akartak több időt itt eltölteni, és égette már őket a bosszúvágy. Mélységesen felháborodtak azon, hogy a fiúk ezt művelték velük, mikor ők csak azért játszották végig ezt a színjátékot, hogy mentsük a bőrüket.

Orsi bediktálta a címet, majd a taxi elhajtott a ház elől. London csendes volt ezen a reggelen, az emberek még békésen aludtak, csak néhány alak rohangászott még ilyenkor is az utcákon. - Szerinted alszanak? – kérdezte Orsi barátnője felé fordulva.

- Hát... – Eszti az órájára pillantott, majd úgy válaszolt. – Minden bizonnyal igen, mivel elég korán van még. – Annál jobb! – csillant fel Orsi szeme. – Akkor álmukban kapjuk el őket! - Szép kis terv, tényleg... De honnan veszed, hogy együtt vannak? – Nos... Egy ilyen éjszaka után? Szerintem sértette volna az önérzetüket az, ha egyedül maradnak... – Igazad van.

- Megérkeztünk! – szólt hátra a taxis, mire a lányok gyorsan megköszönték a fuvart, fizettek, majd kiszálltak az autóból. Egy hatalmas, kék színű, kertes ház látványa tárult eléjük, amelynek rendesen volt gondozva a kertje, minden tökéletes és pedáns.

- Szerinted Kellan tényleg itt lakik? – kérdezte döbbenten Eszti, majd oldalba lökte Orsit. - Hát, azt nem tudom, de hogy az anyukájának köze van mindehhez az biztos! – vágta rá gondolkodás nélkül, majd elindultak az ajtó irányába. – Ez zárva van! – nyüszített fel Orsi, amikor megbizonyosodott erről a tényről. – És most hogyan tovább? – kérdezte tanácstalanul.

- Nos, szerintem nézzük meg a hátsó ajtót – ajánlotta Eszti ravasz vigyorral. Orsi felhúzott szemöldökkel, szinte lesajnálóan mosolyogva nézett rá. – Most mi van, a filmekben is mindig van hátsó ajtó.

Orsi vállat vont, majd elindultak megkeresni azt a bizonyos másik bejáratot, és legnagyobb megdöbbenésükre egy oltári nagy üvegfallal találták szembe magukat, ami a hátsó kertre, és a hatalmas medencére nézett.

- Na, mit mondtam? – kérdezte Eszti vidáman. Orsi csak megforgatta a szemét, de közben vigyorgott. Óvatosan az ajtóhoz lépett, és hatalmas meglepetésére a tolóajtó nem volt bezárva.

- Fő a biztonság, nem igaz – nézett Orsi meglepődve, majd halk kattanással elhúzta az ajtót, és csendben besurrantak a házba.

A lányok körülnéztek a nappaliban, és szinte leesett az álluk. A kinti pedáns rendhez képest a földszintet harmadik világháborús övezetté lehetett volna nyilvánítani, Belépni tilos táblákkal. Üres sörös dobozok és borosüvegek mindenütt, chipses zacskók kibontva, tartalmuk a földön félig szétszórva, elkezdett pizzák maradványai az asztalon. Minden volt ott, és ránézésre még frissen, tehát az este folyamán művelhették a fiúk.

- Úristen. Mi lelte ezeket? – Eszti az állat vakargatta a padlóról, miközben igyekezett átsasszézni a nappalin, úgy hogy lehetőleg csak olyan helyekre lépjen, amit épp nem borított be semmi.

- Nem tudom, de ez... nagyon durva. – Orsi követte Esztit a lépcső irányába, és igyekezett csak a lány „lábnyomaiba” lépkedni, mert ő nem akart elveszni a szemétben.

Amint felértek az emeletre, egy pillanatig elgondolkoztak azon, hogy melyik ajtón kéne benyitniuk. Eszti gondolt egyet, majd kinyitotta azt az ajtót, ami a legközelebb volt hozzá.

- A fürdő – susogta, nehogy meghallja valaki Orsin kívül.

- Aha, akkor nézzük a következőt! – sutyorogta vissza a szőke lány, majd lábujjhegyen közelítette meg a következő ajtót, és olyan precízséggel nyitotta ki azt, mint egy profi kommandós.

- Ez... Egy mindenes szoba – mondta, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és indult a következő felé.

- Uhh – nyögte halkan, amikor negyedszerre sikerült végre a hálóba benyitni. Itt sokkal szörnyűségesebb állapotok uralkodtak, mint a nappaliban. Kellan az ágyon feküdt, de a keze és a lába lelógott róla, a takaró meg a párna pedig a földön hevert. Szerencse, hogy odakint elég világos volt már ahhoz, hogy kellő fénnyel lássa el a szobát.

- Hol van Rob? – suttogta Eszti, majd körbepillantott a szobán, újra és újra. – Te... – kezdte elakadó hanggal, amikor megpillantotta az ájult Robot a fotelben aludni. Ő sem nyújtott sokkal kellemesebb látványt, mint barátja.

- Most, hogy megtaláltuk őket – kezdte Orsi – jó lenne felébreszteni is a duót... De ide valami nagyszabású dolog kell! – csillantak fel a szemei, amikor befejezte a mondatot.

- Szerinted Kel tart hangosbeszélőt a lakásában? – kérdezte Eszti egy gonosz mosoly kíséretében.

- Hm – válaszolta neki elgondolkodva barátnője. – Azt nem tudom... Viszont az egyik szobában láttam egy mikrofonos készletet... Valami nagyon spéci cucc volt...

- Bosszúra fel – tette hozzá Eszti, majd elindultak abba a szobába, ahol a felszerelés fellelhető volt.

Becsukták maguk mögött az ajtót, nehogy még idő előtt lebukjanak, majd Eszti odament a mikrofonokhoz, míg Orsi a hangerő-szabályozót kereste meg a méregdrágának tűnő felszerelésen. Miután megtalálta, először teljes minimumra vette, hogy ki tudják próbálni, vajon tényleg működik-e. Bólintott Esztinek, hogy kezdjen beszélni. A lány úgy tett, mintha épp egy rádió élő adásából jelentkezne, mire a hat hangszóró suttogásszerűen visszahangzotta a lány hangját:

- És most kedves hallgatóink a kék Kellan-kéróból jelentkezünk, ahol a nagymedve éppen téli álmot alszik, és mi épp most készülünk kiugrasztani a barlangjából... Na, és vajon az oroszlán mit csinál ilyenkor? Á, csak nem szunyókál ő is? – Eszti ezt teljes pléhpofával adta elő, ami még egy lapáttal rátett az amúgy is vicces bevezetőre. Orsi halkan felnyüszített, majd egyik kezével befogta a száját, másik kezével a könnyeit törölgette, miközben az arca már teljesen vörös volt, és egész testét rázta a visszafojtott nevetés.

Eszti azon kezdett el nevetni, ahogy Orsi reagált, és fél percen belül két könnyező lány térdelt a padlón, igyekezve a legkevesebb zajt csapni. Kívülről talán úgy tűnhettek volna, mint akik épp keservesen zokognak, de ők tudták, hogy vagy a könnyek, vagy a hangos hahotázás, és ők inkább az előbbit választották.

Kellett nekik egy jó öt perc ahhoz, hogy összeszedjék magukat, majd lassan feltápászkodtak, és maradék könnyüket is letörölték arcukról. Orsi fejcsóválva, de vigyorogva nézett Esztire.

- Te nem vagy normális, ugye tudod? – kérdezte, mire Eszti csak vállat vont.

- Soha nem is állítottam ilyet. – Ezt megint olyan komolyan mondta, hogy Orsi majdnem visszaesett az előbbi állapotába, de inkább csak mély levegőt vett, és visszaindult a mikrofonok irányába. Felkapott egyet, Eszti kezébe nyomta, majd maximum hangerőre tette a gépezetet, és halkan megszólalt:

- Na, drágám. Tied a pálya! Aztán ne kíméld őket, rendben? – kérdezte, és kacsintott is hozzá. Eszti viszonozta a gesztust, majd mikrofonnal a kezében elindult a folyosó felé. Orsi követte, majd mikor már elég jó helyet találtak a fiúk szemmel tartására, Orsi a fülére tette a kezét, Eszti nagy levegőt vett, és vigyorogva kiabálni kezdett a mikrofonba:

- Robert Pattinson és Kellan Lutz! Körbevettük a házat, ne próbálkozzanak semmivel... Ha együttműködnek, az az ön javukat szolgálja... Nem tudnak elmenekülni... Vagy ha esetleg mégis megtennék, akkor az ajtóknál várakozó visítozó, sipítozó kiscsajok megakadályozzák benne!

- Hogy mi?! – pattant ki Kel elsőként az ágyából, és rögtön talpra szökkent. Szerencsétlen azt sem tudta, hogy hirtelen hol van, vagy, hogy ki egyáltalán.

- Rob! – szólt fojtott hangon barátjához, akinek úgy tűnik, nem volt elég ez az ébresztő.

- Nos, rendben... – folytatta Eszti továbbra is ordítva, majd maga mellé húzta barátnőjét, és úgy döntött, hogy kicsit megszívatja a fiúkat. Vagyis, hogy tovább szívatja őket... Nagy levegőt vett, majd énekelni kezdett. Azt eddig is tudtuk, hogy Esztinek nincs túlzottan jó hangja, de amikor szándékosan rátesz erre még egy lapáttal, akkor aztán kő kövön nem marad.

Whenever, wherever

We're meant to be together

I'll be there and you'll be near

And that's the deal my dear...*

Orsi egyből felismerte a dallamot, hiszen ő is rázta néhány évvel ezelőtt erre a számra... Megragadott egy mikrofont, és beszállt ő is, miközben az énekesnőt megszégyenítő mozdulatokkal kezdte rázni a csípőjét. A lányok ránézésre csodálatosan szórakoztak, de ez csak a figyelemelterelő hadművelet volt.

Időközben Rob is felébredt, és hitetlenkedő pillantásokkal méregette a szobában korán reggel táncoló és énekelgető lányokat.

- Haver... Ez a mennyország? – kérdezte kiütve Kellan, amikor félájultan a vadul lejtő csajokra pillantott.

- Szerintem még álmodok. Tuti. Csípj meg! – kérte Rob, és Kel felé tartotta a kezét. Az akkorát csípett a kézfejébe, hogy Rob vinnyogva ugrott fel a fotelból, és hangosan szitkozódott, amivel elvágta a lányok műsorát.

- Idióta, most miattad abbahagyták – szidta össze Kellan szerencsétlent, mire Rob visszavágott.

- Akkorát csíptél belém te állat, hogy elzsibbadt az egész karom! Normális vagy?

- Te kérted – intézte el Kellan egy vállrándítással, majd inkább az ácsorgó lányokra fordította minden figyelmét. – Hellóka! Minek köszönhetjük ezt a szép ébresztőt? – kérdezte a kedvesen mosolygó lányoktól, mintha előző este nem is történt volna semmi említésre méltó. De aztán változott a kép, és a két kedves lány helyén egyik pillanatról a másikra két nagyon dühös nő állt, és villámló szemekkel néztek a két srácra.

- Szerintetek? Mintha hagytatok volna nekünk egy „kedves” levelet, nemde bár? – kérdezte Orsi mérgesen, miközben macskakörmöket rajzolt ujjaival a levegőbe. – Amiben aranyosan közlitek, hogy ha még akarunk titeket az életben valaha is látni élőben, nem csak a képernyőn, akkor toljuk ide a hátsónkat. Igazán kedves volt tőletek, az a levél már csak feltette az i-re a pontot a tegnapi éjszaka után.

- Miről beszélsz? – kérdezte Rob teljesen nyugodtan, amivel még jobban felkorbácsolta a lányok amúgy is feldúlt állapotát. – Ti dobtatok ki minket tegnap, nem igaz? – Ezt már sértettem mondta, és látszott is rajta, hogy komolyan gondolja.

- Hát ti tényleg nem értitek? – kérdezte Eszti, és azt sem tudta hirtelen, hogy nevessen-e vagy sírjon. – Azok a csávók simán péppé vertek volna titeket...

- Hé! – szólt közbe Kel, de Eszti teljesen figyelmen kívül hagyta.

- ...ami ugyebár nem mutatott volna jól nektek az újságok címlapján. Igyekeztünk megmenteni a seggeteket, és mire tíz perc múlva kiszöktünk a parkolóba – megjegyzem egy ablakon másztunk ki, mert nem tudtunk volna máshogy kisurranni –, nektek se híretek, se hamvatok. Orsival a szakadó esőben indultunk el arra a kis harminc kilométeres sétára Londonig, mert ugyebár a mobilunk nem volt nálunk, mondván, ne zavarjon minket senki, amíg veletek vagyunk. De ez persze nektek meg sem fordul a fejetekben, nem igaz? Csak a hülye férfi büszkeségetek.

A srácok csak hallgatták a lányok kifakadását, de valahogy nem nagyon akarták felfogni. Ők még mindig csak azt látták az egészből, hogy a lányok őket elküldték, és ott maradtak azokkal a felfújt izomagyú állatokkal.

- De mégis hazaértetek, nem? – kérdezte Rob morogva, cinikus hangnemben, már-már lesajnálóan.

- Hogy mi? – csattant rögtön Eszti. Ez a nap túl sok volt neki, és akkor most még Rob is szívózik vele... – Ezt te sem gondolod komolyan, Robert Pattinson! – Eszti teljesen kikelve magából üvöltözött szerencsétlen sráccal. – Még hogy hazaértünk! Ne akard tudni, hogy milyen nehézségek árán!

- De ugye... nem történt semmi baj? – kérdezett közbe gondoskodóan Kellan is. Ő képes volt félretenni a hirtelen jött haragját, és józanul végiggondolni a helyzetet.

- Hát... Ha azt vesszük, hogy – kezdett bele Orsi fölényes hangnemben. – Megfagytunk a hideg éjszakában, és hogy lejártuk a lábunkat, meg azt... – Orsi egy pillanatra elhallgatott, majd jóval halkabban folytatta, agyában ördögi terv fogalmazódott meg. – Végül is... Volt valami jó is ebben a kis sétában... Tudjátok, mennyire szeretik a fiatal, autós srácok az ilyen lányokat, mint mi? Dudálva álltak meg azért, hogy felvehessenek, miközben stoppoltunk London felé... És még a számukat is megadták, ha legközelebb ilyen helyzet állna fent, utánunk tudjanak rögtön jönni...

- Hogy mi?! – kérdezte a két srác egyszerre, teljesen felháborodva.

- Így bizony! – helyeselt Eszti, és már nem ordítozott. – Úgyhogy, ha megbocsátotok, nekünk most mennünk kell... Találkozónk van... Ottóval...

- Ottóval? – szűrte a nevet a fogain keresztül Kel. Ez a hanta hatott, ez nem vitás. A fiúk minden egyes szót bevettek, amit a lányok Ottóról meséltek nekik.

- Bizony, ő a srácok egyike, aki tegnap felvett minket... Ja, bocsi! Amikor ti otthagytatok, ezért nem is tudhatjátok... Ja, és takarítsatok ki itt! – Vonta meg a vállát Orsi, majd elindult az ajtó felé, és közben vonszolta maga után Esztit is.

- Nem mentek sehova! – kiáltotta Rob, majd az ajtóhoz szaladt, és elállta a lányok útját.

- És ugyan miért is nem? – kérdezte Eszti mérgesen, mégis félvállról.

- Mert én azt mondtam. – Rob még mindig hangosabb volt a kelleténél. Orsi eléggé felhúzta magát ezen, mert ő is közbeszólt:

- Ki vagy te, hogy megtilts nekünk bármit is, mi?

- Nem, nem... Ő azt nem úgy... – kezdte volna Kellan a szokásos mentegetőzést barátja után, de Orsi egy szúrós nézéssel lehűtötte.

- De igen, ő azt pont úgy gondolta. Szóval? Egy elfogadható indokot mondjatok, amiért nem kéne most itt hagynunk titeket a fenébe – járatta végig tekintetét Orsi mindkét fiún. Ők csak álltak, mint a faszent, és nem nagyon tudtak mit mondani. Rob zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, mindenhova nézett, csak a lányok szemébe nem, míg Kellan össze-vissza habogott arról, hogy üljenek le, és beszéljék meg ezt a dolgot higgadtan is, felnőtt emberek módjára. Minekután a lányok továbbra is csak álltak karba tett kézzel, és az indokot várták, Kellan agyában mintha lámpa gyulladt volna, hirtelen csillogó szemmel kezdett érvelni.

- Azért mert... Azt se tudjátok, hogy ki az a pasas... Lehet, hogy valami pszichopata, aki így gyűjti az áldozatait... – Reménykedve pislogott a lányokra, akik csak néztek tátott szájjal, és mint akiket fejbe kólintottak, valami derengeni kezdett nekik. Egymásra néztek, és kölcsönösen a hitetlenkedés szikráját vélték felfedezni a másik szemében.

- Ti... ti most tényleg...? – kezdte Eszti, majd Orsi vette át tőle a szót.

- Féltékenyek vagytok? – Robék a másodperc töredékéig úgy néztek ki, mint a tetten ért kisgyerekek, aztán a világ legártatlanabb és leghitetlenkedőbb álarcát varázsolták arcukra – végtére is színészek voltak –, és egymást túlkiabálva igyekeztek tiltakozni, az immár egyre nyilvánvalóbbá váló tény ellen.

- Ó, mi?! Dehogy! Hát ilyet hogyan feltételezhettek rólunk? – harsogta sértetten Kellan, de egy ilyen hasonló, igencsak kényes helyzetben ő sem volt annyira jó színész, mint a vásznon.

- Hát igen! Miért is lennénk féltékenyek, mikor csak... Szóval, bármennyire is hihetetlen, de megijedtünk, hogy eshet valami bajotok... – mentegetőzött Rob is, de ez nem volt jó érv.

- Ó, igen? – kérdezte Eszti felvont szemöldökkel, és karba font kézzel. – Nos, idefigyelj, Robert. Ha féltesz valakit, akkor nem hagyod ott az éjszaka közepén, pusztán azért, mert a sértettséged erősebb. Vagy tévedek? Ó, nem, nem hiszem. Inkább hálásnak kellene lennetek azoknak a szerencsétlen srácoknak, hogy felvettek minket, mert különben még mindig London felé sétálnánk. És megijedtetek? Ezt te sem gondolhatod komolyan! A viselkedésed totálisan ellentmond azzal, amit mondasz! Most melyiknek kéne hinni? – Eszti szavai fájtak a srácnak, bármennyire is próbálta tagadni. Muszáj volt beismernie, hogy bizony az elmélet, amit a lányok minden egyes kimondott szava alátámaszt, teljesen igaz.

- Én is emberből vagyok – válaszolta Rob halkan, sértetten. – Bármennyire is nehéz elhinni, de így van. Én is makacs vagyok, önfejű, és hibázok néha. De ki nem?

- Hát igen – értett egyet vele Kellan is, és hevesen bólogatni kezdett.

- Igazad van! – vágta rá Orsi, mire Eszti hitetlenkedő, és értetlen pillantásokkal méregette. – Bizony mi is emberek vagyunk, és tudjátok, egész éjszaka talpon voltunk, mert... Nos, az okot nyilván tudjátok. Szóval, ha most megbocsátotok nekünk, az embereknek bizony szükségük van alvásra is. Mivel mi ezt a tevékenységet nem igazán űztük az elmúlt órákban, szeretnénk ezt megtenni. Ti meg majd ha normálisan tudtok gondolkodni, és sikerül félretenni a sértettségeteket, megbeszélhetjük a dolgot. Sziasztok – fejezte be Orsi a mondanivalóját, majd megfordult, és nagy léptekkel az ajtó felé indult el.

- Miért nem alszotok itt? – jött a hirtelen kérdés Kellantól, amire senki sem számított.

A kék Kellan-kéró :)

*Shakira – Whenever, wherever