A lányok reggel arra ébredtek, hogy valami eszeveszettül visít az előszoba felől. Álmosan felültek, és kótyagos fejjel néztek egymásra, mert még annyira nem voltak képben, hogy elsőre le sem esett nekik, hogy a zaj forrása bizony egy veszettük csipogó-csörgő-rezgő mobiltelefon. Méghozzá Orsi mobilja, amit az este kint felejtett az étkezőasztalon. Nagy nehezen eljutott a szöszi agyáig az információ, hogy fel kéne vennie a telefont; botladozva – Esztin átmászva-esve – kiugrott az ágyból, de mire odaért volna, a rejtélyes korai hívó már letette.
A lány megnézte telefonja képernyőjét, és meglepődve konstatálta, hogy már négy nem fogadott hívása volt Kellantől.
Hát ez meg mit akarhat? – kérdezte magától gondolatban, de mire a „mondat” végére ért volna, ismét vad csipogásba kezdett szegény szerencsétlen kütyü. Orsi kicsit hagyta, hadd csörögjön, majd úgy fél perc elteltével vette csak fel.
- Tessék? – szólt bele, és komolysággal próbálta leplezni álmos hangját.
- Szia! Már vagy százszor hívtalak! Miért nem vetted fel? Jól vagy? Vagy történt valami? – Kellan ezer meg egy elhadart kérdést zúdított hirtelen szegény Orsi nyakába, aki még mindig félig álmodva próbálta kihámozni a mondatok értelmét. De aztán hősnőnk agya egy pillanat alatt átkapcsolt álmosból gonoszkodóba, és így szólt bele a telefonba:
- Öhm, bocsánat, de... Kivel beszélek épp? – kérdezte teljesen természetes hangon, mintha valóban nem ismerné fel a vonal túloldalán levő illetőt.
- Jaj, Orsi, ne csináld már! Kellan vagyok. – Hatalmas kussolás Orsi részéről, mire Kellan már bizonytalanabbul folytatta. – Kellan Lutz, tudod! – Orsi még mindig nem válaszolt. – Orsi?
- Ja, igen! Már emlékszem! – tettette a megvilágosodást, majd úgy folytatta, mintha az előbbi színjáték el sem hangzott volna közöttük. – Szia Kellan, miért kerestél? – kérdezte vidáman, és igyekezett elrejteni feltörni készülő nevetését.
- Hát... Őő... – Kellan próbálta összeszedni magát, hirtelen nem tudta mire vélni a helyzetet, csak pislogott értetlenül. – Csak gondoltam, megkérdezem, hogy minden rendben van-e.
- Igen, minden a legnagyobb rendben – válaszolta Orsi, és egy icipicit megremegett a hangja.
- Király! Akkor... Gondolom, lenne kedvetek meginni egy kávét! – Úgy tűnt, hogy Kel már el is felejtette az iménti precedenst, és már vígan tovább is lépett.
- Tudod... – kezdte Orsi, majd a hatás kedvéért szünetet tartott. – Mára teljesen be vagyunk táblázva... Vásárolni kell, főzni, és este halaszthatatlan mozi!
A vonal másik végén döbbent csend.
- Mi lenne, ha együtt mennénk moziba? – harsogta a kérdést Kel, olyan hangerővel, ami túl sok volt Orsinak korán reggel.
- Ó, az nem jó. Tudod, ez amolyan csajos este, amikor...
- Hé, a tegnapi is annak indult! – vágott közbe Kellan. Úgy tűnt, hogy nagyon sérti a büszkeségét, Orsi elutasítása.
- Ja, igen! De az más volt. És most mennem kell, mert lefőtt a kávém! Szia! – köszönt el villámgyorsan, mire a srácnak reagálni sem volt ideje. Orsi nagyot sóhajtott, majd kuncogni kezdett, és visszament Esztihez.
- Orsi... – szólította meg barátnőjét. – Ezt miért kellett?
- Jaj, nem muszáj mindig első szavukra ugrani, nem igaz? – kérdezte Orsi. – Nem kell, hogy még mi is fényezzük őket, mert aztán még a végén hozzászoknak, és egyet füttyentenek, nekünk meg ugranunk kell.
- Jogos, van benne valami.
- Na, ugye. Egy napot kibírnak nélkülünk. Különben sem ismernek minket, eddig is tökéletesen megvoltak nélkülünk is, nem igaz? – fejtette ki Orsi, majd a választ meg sem várva témát váltott. – Tényleg, ha már azt mondtam Kellannek, hogy moziba megyünk... Nincs kedved tényleg elmenni, megnézni valami filmet?
- Oké, ez jó ötlet! És mit nézzünk?
- Hát, ez jó kérdés. Nem tudom, mit játszanak mostanában a mozikban. De majd ha ott leszünk, akkor döntünk, mit szólsz?
- Benne vagyok – egyezett bele Eszti, majd ezzel befejezettnek is tekintette a beszélgetést, és elvonult a fürdőbe, hogy elvégezze reggeli emberi teendőit.
Orsi addig feltett főni egy kávét, majd készített maguknak reggelire egy kis rántottát. Már javában kortyolgatta a feketét egy csini piros bögréből, amikor Eszti lezuttyant mellé, és nekiállt falatozni.
- Hmm, ez igazán fincsi lett!
- Köszi... – kezdte volna Orsi, de Eszti még nem fejezte be a dicséretet.
- Seannak igaza volt, te valóban nagyon jól tudsz főzni – mondta gonoszkás mosollyal. – Hányszor is mondta el tegnap ebédkor? Négyszer, ötször? – Orsinak már vörösebb volt a feje, mint a kezében tartott bögre, és alig bírt megszólalni.
A délután első fele unalmasnak ígérkezett, a tervezett program az volt, hogy mindketten felhívják a szülőket, megnézik az üzeneteiket, és megkukkolják a közösségi oldalaikat is. Orsi laptopja Seannál maradt, de szerencsére Esztinek is volt egy, amit felajánlott barátnőjének, ő pedig Öcsiékét használta addig.
Szerencsére otthon minden a legnagyobb rendben zajlott, az egyetlen probléma a lányok hiánya volt.
Eszti a telefonját szorongatta, és nézte a képernyőn megjelenő nevet: Dávid.
Nem tudta, hogy mitévő legyen. Szívesen felhívta volna a fiút, hiszen régóta nem hallott felőle, viszont bántotta, hogy mostanában Dávid sem kereste őt...
- Mire vársz még? – kérdezte Orsi barátnőjétől, ezzel visszarángatva Esztit a valóságba.
- Nem tudom... – válaszolta bizonytalanul Eszti, majd megnyomta a hívás gombot.
A telefon kicsöngött, egyszer, kétszer, majd harmadszorra is. A lány már teljesen elvesztette a reményt, miszerint hallhatja Dávid hangját, mikor az az utolsó pillanatban felcsendült a vonal másik végén.
- Szia – köszöntötte Eszti halkan, és igyekezte leplezni hangja remegését.
- Szia – szólt bele a srác a telefonba. Hangja álmos volt, alighanem, most kelhetett fel. – Régen hívtál!
- Te is! – válaszolt rögtön Eszti, talán túl hevesen is. – Azt hittem, már valami történt...
És ezután egy hosszú beszélgetés vette kezdetét, amiben kiderült, hogy Dávid bulizott előző éjszaka, azért aludt, amikor Eszti felhívta őt. Nem beszéltek sokáig, mert a srác még nagyon nem volt beszámítható állapotban, úgyhogy inkább rövidre fogták. Eszti csalódottan nyomta ki a telefont; úgy érezte, hogy a fiú nagyon furcsán, majdhogynem hidegen viselkedett vele, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy Dávid csak fáradt, és ilyenkor nem vágyik senkire.
Merengéséből a nyöszörgő Orsi zökkentette ki, aki nyűgösködve vonszolta be magát a szobába, és összegörnyedve zuhant az ágyba.
- Orsi, jól vagy? – kérdezte Eszti meglepődve, ugyanakkor aggódva, és odament barátnőjéhez.
- Nem – nyöszörögte, és úgy feküdt, hogy minél jobban tudja szorítani a hasát. – Fáj a hasam!
- Oh, mi történt? Rosszat ettél? Vagy a sok pia most üt ki? Vagy... – kezdte volna tovább, de aztán lesett neki valami. – Jaj, ne... Te szegény – húzta el a száját.
- Igen, én szegény. Nincs valami bogyód? Az enyém Seannál maradt, mert teljesen kiment a fejemből.
- De van, várj, hozok egyet! – Azzal elrohant, hogy egy perc múlva visszatérhessen egy pohár vízzel és egy apró rózsaszín pirulával.
- Köszi – vette el Orsi a fájdalomcsillapítót. – Asszem’ a mai mozizásnak lőttek. Én így ki nem megyek az emberek közé, az tuti.
- Oké – egyezett bele Eszti. – De akkor mit csináljunk?
- Mit szólnál egy kis videózáshoz? Sean ajánlott egy filmet, állítólag nagyon ott van a szeren, de én még úgy sem láttam.
- Melyik?
- Never Back Down.
- Még nem hallottam róla, de benne vagyok – mosolygott barátnőjére Eszti, majd kiment a konyhába, hogy vigyen Orsinak még egy kis vizet.
- Csak tudod, az a baj, hogy a film az Seannál van... – mondta Orsi elgondolkozva, amikor Eszti visszaért mellé.
- Ajaj... Erre nem is gondoltunk. Akkor, mi legyen? – kérdezte Eszti, és elkezdte magában fontolgatni a lehetőségeket. – Mi lenne, ha online néznénk?
- Ez jó ötlet – válaszolta Orsi, majd rákeresett a filmre, Eszti pedig készített pattogatott kukoricát. A helyzet tökéletesen nyugodt volt, úgy tűnt, hogy semmi sem zavarhatja meg... Csak a telefoncsörgés. Ezúttal Esztit keresték, mégpedig Rob.
- Szia! – köszöntötte a srác. – Gondoltam, megkérdezem, mi jót csináltok.
- Szia – köszönt vissza Eszti. – Hát, éppen filmezni készültünk... Nagyon boldognak tűnsz!
- Én? Nem. Á, dehogy! – magyarázkodott Rob, ami Esztinek nagyon gyanús volt.
- Van egy olyan érzésem – kezdte a lány, majd egy rövid szünetet tartott. – Hogy Kellan megbízásából telefonálsz.
- Hát persze! – felelte Rob ugyanolyan lelkesedéssel. Esztinek ez megint csak gyanús lett.
- Ki vagyok hangosítva? – kérdezte.
- Nem – felelte Rob, mire Eszti elgondolkodott.
- Akkor már értem. Biztosan Kel kért meg, hogy hívj fel minket, és most ott strázsál melletted, hogy mit mondasz. Fogadjunk, hogy szeretné, ha megkérdeznéd, nem szeretnénk-e valami közös programot. Ugye, jól mondom? – kuncogott halkan Eszti.
- Pontosan – válaszolta Rob röviden. Nem volt túl bő szavú...
- És most nem beszélhetsz, vagy mi? – kezdett kijönni Eszti a béketűrésből.
- De, beszélhetek. – Újabb hosszú válasz érkezett, és Rob hangján érződött, hogy már vigyorog.
- Rob, ne idegelj! Nyögd már ki, mit akarsz, mert esküszöm, kinyomom a telefont! – Rob érezhette, hogy kicsit túllőtt a célon – és nem mellesleg már Kellan is egyre erősebben böködte a karját, hogy beszéljen már –, úgyhogy elő is adta gondosan felépített beszédét, ami a következőkből állt:
- Ööö... – Hát, ez még mindig nem sok.
- Ööö, mi? – kérdezte Eszti.
- Na, szóval... Kellan mondta, hogy moziba készültök, de Orsi lerázta. Gondoltam megkérdezlek téged, hogy nem tarthatnánk-e mégis veletek.
- Nem. – Eszti ennyivel letudta, de sejtette, hogy úgyis meg kell majd magyaráznia a dolgokat.
- Ó! – Rob hangja csalódott volt, de nem adta fel ilyen könnyen. – De, miért nem?
- Igazán egyszerű oka van: mert mi sem megyünk.
- Nem? Hogyhogy?
- Meggondoltuk magunkat – tudósított Eszti. – Inkább itthon nézünk meg egy filmet. – A vonal túloldaláról zizegés, sziszegés és dulakodás hangjai, majd egy „Aú” hallatszott, és végül Kellan szólt bele Rob helyett.
- Ne csináld már Eszti! Kéhérlehek – mímelt Kellan hangos sírást, amin Orsi nagyot nevetett fájdalmai ellenére is, mert még két méterre Esztitől is hallotta.
- Ez esetben... Nem – válaszolta Eszti Kelnek.
- Miért nem? Eddig nem volt semmi bajotok sem a társaságunkkal! – Kellan egy icipicit indulatosan mondta.
- Mert csak. Szeretnénk kicsit kettesben lenni, azért, hogy kibeszélhessünk titeket – állt elő a frappáns válasszal Eszti.
- Azt eddig is megtehettétek! Gondolom, meg is tettétek... De olyan rossz napunk volt, totál ideg voltam, mindenki kiakasztott, szükségem van normális társaságra! – összegezte a napját Kellan, és Eszti már kezdett megenyhülni a monológot hallva.
- Hát... – motyogta Eszti, de Kellan a szavába vágott.
- Tudom már! Felhívom a zenészcsókát! Jó arcnak tűnt, és ha már jobbat nem találok...
- Azt már nem! – Kiáltott fel Rob Kellan mellett.
- Nem hiszem, hogy ti ketten ne találnátok magatoknak társaságot... – kezdte Eszti. – De azért nem hiszem, hogy Pete társaságára lenne szükségetek...
- Hát... Sosem lehet tudni – válaszolta Kellan, de a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
- Na, jó – egyezett végül bele Eszti. – De csak azért, mert nem szeretnénk, hogy...
- Oké, oké! Értem én – vette át a szót ismét Kellan.
- Akkor találkozunk Seannál körülbelül félóra múlva – zárta le végül a beszélgetést Eszti, majd miután letette a telefont, barátnője felé fordult. – Kelj fel, csajszi! Megyünk Seanhoz, én addig hívok egy taxit.
- Most miért ígérted meg nekik? – morgott Orsi, miközben kikászálódott az ágyból.
- Ez jó kérdés. Olyan szépen kérték! Figyelj, csak nem lesz olyan rossz. Vagy ha igen, akkor elküldjük őket – kuncogott Eszti.
- Te is tudod, hogy ez nem fog megtörténni! – Orsi is mosolyra húzta ajkait.
- Nem valószínű.
A taxi hamar megérkezett, a lányok pedig kapucniban és napszemüvegben szálltak be az autóba. Hamar megérkeztek Seanhoz, ahol már a három fiú tűkön ülve várta őket.
- Sziasztok! – köszönt úgy Kellan, mintha már két órája várnának a lányokra, pedig maximum öt perce lehettek ott.
- Halihó fiúk! Milyen gyorsak voltatok – jegyezte meg Eszti.
- Siettünk hozzátok – vigyorgott Kel Orsira, ám szegény lány most nem volt abban az állapotban, hogy értékelje a srác kedvességét.
- Az tök jó – mondta, adott két puszit Seannak, majd levágódott a kanapéra. Kellan arcán mélységes döbbenet futott át, amiért ennyire semmibe vette a lány, de nem tudta, mi lehet a baja. Kérdőn nézett Esztire, aki csak megrázta a fejét, majd Seanhoz fordult.
- Nos, előkeresnéd nekünk a Never Back Downt? Azt akartuk nézni otthon is, mert Orsi azt mondta, szerinted tök jó film.
- Hú, az tényleg nagyon állat! – lelkesült fel Sean, és már rohant is a lemezállványhoz válogatni. Kellan leült Orsi mellé, és minden figyelmét a lánynak szentelte, aki – bár halványan rámosolygott – többre nem nagyon méltatta. Sean nem figyelt rájuk, mert teljesen a lemezekre koncentrált, Rob és Eszti pedig tapintatosan kivonult a konyhába. Kel tiszta ideg volt, és halkan megkérdezte Orsitól, mi bántja.
- Csináltam valami rosszat? Akarod, hogy inkább elmenjünk? – aggodalmaskodott Kel. – Hülye ötlet volt rátok erőszakolnunk magunkat, igaz? Ne haragudj, már itt sem va...
- Hé, nincs semmi gáz. – Orsinak bűntudata volt, hogy ennyire hideg volt, de nagyon nem volt jól, és ez kissé ingerlékennyé tette. – Ne aggódj, csak... nem vagyok a topon, ennyi.
- Miért? Történt valami? – Kellan kezdett reménykedni, hogy mégis maradhatnak, és próbálta kideríteni mi is okozta Orsi hirtelen kedvromlását.
Közben Eszti és Rob is visszatértek a helyiségbe, hiszen úgy vélték, hogy a csata már lezajlott barátaik között, és már nyugodt a terep.
- Meg is találtam! – kiáltott fel Sean, majd levette az állványról a filmet, és betette a lejátszóba. Közben lehúzta a reluxákat is, majd hozott néhány takarót is, hiszen az utóbbi időkben már megtapasztalta a lányok filmezési szokásait.
- Köszönjük, Sean! – hangzott fel kórusban a lányok köszönete.
Rob a kanapé egyik szélén helyezkedett el, Kellan pedig a másikon. A lányok a köztük lévő helyre fészkelték be magukat, egy-egy takaró kíséretében.
A film elindult, majd mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét. Közben Orsi felhúzta a lábait – ugyanis a hasfájása nem akart megszűnni – majd Eszti vállára hajtotta fejét. Ők nem láthatták Kellan sóvárgó pillantását, amit az váltott ki belőle, hogy Orsi nem az ő hatalmas vállán foglalt helyet.
Leperegtek az első képkockák, mindenki kíváncsian figyelte, hogy mi fog történni. Aztán Eszti felsóhajtott:
- Mondjátok, hogy nem valami bosszúvágyról szóló tini akció-romantikus filmet nézünk!
Erre a többiek kuncogni kezdtek válaszul.
Orsi egy ideig helyezkedett, próbált a filmre koncentrálni, de csak nem akart szűnni a fájdalom. Már Kellan is észrevette, hogy valami nem stimmel, úgyhogy odaszólt Seannak, hogy kicsit állítsa le a filmet.
- Valami gond van? – kérdezte Sean, és Kel felé fordult.
- Nem tudom – fordult a kérdezett felhúzott szemöldökkel Orsi felé, aki hirtelen megijedt a rá irányuló figyelemtől.
- Nincs semm...
- Semmi gáz – vette át a szót Eszti, majd barátnőjére kacsintott. – Mindössze annyi, hogy szeretnénk fekve nézni a filmet. – Mindehhez olyan kiskutyaszemeket társított, hogy Sean fejét csóválva elnevette magát, mert ő már ismerte a lányok rábeszélő taktikáját. De azért a világért nem szólt volna a másik kettőnek. – Szóval, ha megtennétek, hogy ti most szépen idehozzátok magatoknak Sean hatalmas nagy párnáit, és lecsücsükéltek a lábunkhoz, azt nagyon megköszönnénk. – Majd utolsó aduját bevetve, fél szemmel Kellan reakcióját lesve hozzátette. – Orsi nincs valami jól, és hát...
Kellan és Sean olyan gyorsasággal ugrottak fel, mintha bolha csípte volna meg őket, és egymás szavába vágva érdeklődtek Orsi hogylétéről. A lány hatalmas szemeket meresztgetve, és elpirulva próbálta velük közölni, hogy semmi gáz, csak kicsit fáj a hasa. A srácoknak leeshetett a tantusz, mert szó nélkül elindultak az említett párnákért, és letelepedtek a kanapé elé a földre, a lányok pedig egymással szembe lefeküdtek a szófára, úgy, hogy a lábuk ért össze. Kellan Orsi felére ült, és megfogta a lány kezét, amitől az először meglepődött, aztán elpirult, végül pedig csak hagyta, mert nem zavarta az érintés.
Sean ismét elindította a filmet, a képkockák tovább pörögtek, egészen az iskolás jelenetig, amikor Orsi felkapta a fejét a kanapé karfájáról, majd elképedve meredt a szobában levőkre. A hirtelen mozdulattal kicsit meglökte barátnőjét, de Esztinek ekkor még fel sem tűnt, hogy Orsi mit néz annyira.
- Eszti... – kezdte suttogva, mintha úgy nem hallanák meg. – Neked nem ismerős az a fazon?
