A görbe, és néhol homályos éjszaka után a lányok még békésen szunyókáltak, amikor Sean már a kávét készítette nekik. Ő most is korán kelt, hiszen amikor másnapos – nagy bánatára ugyan –, de nem tud sokáig aludni. Kinyitotta a lakásban az összes ablakot, ezzel friss levegőt juttatva a térbe, és a tüdejébe is. Amíg a kávé lassan elkészült, a srác végigpörgette agyában a tegnap történteket.
Akárhogyan is próbálkozott, nem sikerült neki túltennie magát azon a szörnyű és fojtogató érzésen, hogy elvesztette Orsit... Amikor a lány eltűnt a barátnőjével, szerencsétlen srác nagyon magába roskadt, azt hitte, hogy végleg elveszti Orsit. Teljesen kétségbeesetten kereste, körülbelül ötször körbejárta a szórakozóhelyet, már az is megfordult a fejében, hogy felhívja a rendőrséget, ha nem történik változás... De ismerjük a mondást: Rossz pénz nem vész el... Így volt ez esetben is.
Többször próbálta hívni mindkét lány mobilját, eredmény nélkül. Eszti nem vette fel, Orsié pedig ki is volt kapcsolva. Hajnali három lehetett, amikor úgy döntött, megnézi otthon is, hátha hazamentek a lányok, mert mondjuk nem találtak vissza a Heavenbe.
Jól tette, hogy hazament, mert a két lány már rég édesdeden aludt egymás mellett. Még mindig a bulizós ruhájuk volt rajtuk, a sminkjük nagyon durván elkenődött, de Seant csak az érdekelte, hogy hála Istennek, mindketten jól voltak. Legalábbis azon túl, hogy irtózatosan másnaposak lesznek, és emiatt valószínűleg nyűgösek is. Már előre félt.
Ránézett az órájára, ami fél tízet mutatott. Előkeresett a konyhaszekrényből egy levél fájdalomcsillapítót, és kirakta az asztalra, majd kiment az erkélyre, hogy ott kortyolgassa el kávéját. Amíg a meleg nedű csordogált le üres gyomrába, némán ücsörgött. Fel sem tűnt neki, hogy már egy órája kint van, csak amikor halk kopogtatást hallott maga mögül az erkélyajtón, és meglátott egy nagyon kócos, szőke hajzuhatagot.
- Jó reggelt – köszöntötte a lány, majd leült mellé.
- Szia – köszönt vissza a srác, és látszott rajta, hogy nagyon nyomja a lelkét a tegnapi dolog. – Jól szórakoztál tegnap este? – Némi cinizmus csendült fel a hangjában.
- Őőő... Igen. Túlságosan is jól – válaszolta a kócos lány, majd a fejéhez kapott, mert túl hirtelen jött neki a belenyilalló fájdalom.
- Aha, örülök, hogy legalább te igen...
- Miért, te nem? – Orsi egy picit meglepődött, mert azt hitte, Sean is jól érezte magát legalább annyira, mint ők.
- Nos, addig nagyon jó volt, amíg el nem tűntetek... Nem gondoltad volna, hogy szólni kellene, amikor leléptek? Komolyan mondom, az őrület határán voltam, már nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett veled... Őőő... veletek – javította ki magát gyorsan Sean, amikor észrevette, hogy túlságosan is egyértelmű jeleket küldött a lány felé.
- Sean... – Orsi hangja egészen ellágyult. – Te tényleg aggódtál értem? – kérdezte teljesen elérzékenyülten, és egy pillanatig még a fejfájásáról is elfeledkezett.
Aztán, megjelent köztük az a bizonyos kínos csend. Mikor érzed, hogy mondani kellene valamit, ám mégsem tudod, hogy mit. Aztán Orsi egy hirtelen ötlettől vezérelve lassan, fájdalmasan lassan Sean felé kezdett közeledni...
Ekkor hirtelen kinyílt az erkélyajtó, és Eszti rontott ki a gerlepár közé. Ledobta magát a harmadik székre, és először vigyorogva tekintett a másik kettőre, majd mikor meglátta azok ábrázatát, arcára fagyott a mosolya. Orsi, irtózatosan elpirult, Sean pedig nem tudta, hogy sírjon-e, vagy kinyírja Esztit.
- Őőő... lehet, hogy megzavartam valamit? – kérdezte kissé zavartan, de aztán gyorsan túllépett a kényes szituáción, és Orsi felé fordult. – Hoztam ki neked egy kis dilibogyót, gondoltam te is ugyanolyan ragyogón érezheted magad, mint én. Tényleg Sean, mikor értél haza?
- Eszti... khm... beszélhetnénk? – kérdezte Orsi barátnőjétől, ezúttal magyarul, és nagyon erősen szuggerálta a szemével, hogy sürgősen induljon el befelé, majd ő is követte a lakás irányába.
- Mi az? – kérdezte Eszi kíváncsian, mikor már mindketten a lakásban voltak.
- Hogy mi? Te jó ég... – Orsi hangja egekbe szökően magas volt. – Majdnem megcsókoltam. Vagyis azt hiszem... Nem tudom, mi ütött belém, vagy mi nem. Ha te nem jössz ki... Most nem tudom, hogy örülök-e neked, vagy nem.
- Ó! – Eszti csak ennyit bírt mondani, Orsi máris folytatta.
- Amúgy meg annyira jól elvoltunk az este, hogy teljesen elfelejtettünk neki szólni, hogy hazajöttünk, és nagyon kiakadt, hogy elvesztünk. Azt hiszem, most kicsit elvetettük a sulykot. – Ezt mind egy levegővétellel mondta el, és mire a végére ért, már szabályosan lihegett. – Most mit csináljunk?
- Hát... ezt szeretném én is tudni – válaszolta Eszti teljesen a gondolataiba mélyedve, majd hangosan kifújta a levegőt. – Én most szeretnék egy pohár vizet, aztán pedig... – kezdte a lány, majd elindult a hűtő felé, de amikor odaért hozzá, megtorpant. A hűtőre egy sárga, tapadós cetli volt ragasztva, amire két név, és két telefonszám volt felfirkálva. A papírka tetején ez állt:
A vámpírcsávók :)
Eszti egy végtelenül hosszú percig csak meredt maga elé, nem tudta mire vélni a helyzetet. Orsinak is feltűnt barátnője viselkedése, és ezt szóvá is tette neki.
- Hé, szellemet látsz? – kérdezte Orsi halkan kuncogva.
- Nem... – jött hirtelen a válasz. – Vámpírt.
- Hogy mi? – Orsi szemei teljesen kikerekedtek, majd ő is a hűtőhöz rohant, és szemlélni kezdte a cetlit.
- Orsi, azt ugye érted, hogy ha azt nem mi, és nem is Sean tette oda, akkor...
- Akkor ezek itt voltak tegnap este! – visította a szőke, és majd’ kiverte barátnője kezéből a vizes palackot.
- Hívjuk fel őket! – Eszti teljesen bezsongott, és még azt is elfelejtette, hogy valaha fejfájása lett volna.
- Nem is tudom... – Orsi már nem volt ennyire biztos benne. – Ők mégis csak híresek, meg minden. Lehet, hogy nem örülnének neki, ha zaklatnánk őket. Meg itt van Sean is...
- Jaj, már! Szerinted miért hagyták itt a számukat a hűtőn? Azért, hogy repcsit hajtogathassunk belőle? Hát nem hiszem. Na, gyere már! – Azzal a mozdulattal kezébe ragadta a kis cetlit, megfogta barátnője karját, és elkezdte vonszolni a szobája felé. Magukra csukta az ajtót, majd már a kezében is volt a mobilja. – Na, melyiküket hívjuk?
- Hát, nem is tud... – kezdte volna Orsi, de Eszti belefojtotta a szót.
- Oké, akkor Robertet – döntötte el gyorsan, majd válaszolt barátnője kérdő tekintetére, miszerint miért pont őt. – Az ő neve van felül.
- Akkor tárcsázz!
Eszti gyorsan bepötyögte a számokat, megnyomta a hívás gombot, és kihangosítva a telefont, letette maguk közé az ágyra. Néhány csengés után egy nagyon mogorva, és valószínűleg álmos hang szólt bele a telefonba:
- Ki vagy, és mit akarsz? – Bár ezt a lányok csak sejtették, mert olyan rekedt volt a hangja, hogy akár még azt is mondhatta volna: „Kéne egy kasza?”.
Eszti élt az alkalommal, és úgy gondolta, hogy erre a kaszás poénra nyugodtan lehet valami hasonlót felelni.
- Nos, én vagyok a... Halál. Azért hívlak, mert tegnap este kicsit elvetetted a sulykot, és ez nagyon nem tetszett nekem. Tudod, kettőnk közt maradjon, de rányomultál a nőmre... – Orsi itt már nem bírta tovább, és hangosan visítani kezdett. Eszti még komoly volt, hiszen ha be akarta fejezni az attrakciót, akkor muszáj volt megőriznie higgadtságát.
- Micsoda? A Halál? – kérdezte a vonal másik végén lévő hitetlenkedő Robert. – Azért, ennyire nem ittam sokat... És hogy elvettem a nődet? – Úgy tűnt, hogy Robnak tényleg nagyon korán van.
- Igen, manapság a Halál már telefonálni szokott... – Eszti hangja ironikusan csengett. – Hát, hallod, tényleg eléggé kiüthetted magad, ha elhiszed, amit az előbb mondtam... És ha azt mondom, hogy tegnap megmentettetek a rosszfiúk karmai közül, akkor tudni fogod, hogy ki vagyok?
- Ó, a magyar csajok – Rob hangján hallani lehetett a megkönnyebbülést, hogy tényleg nem a Kaszás tárcsázta a számát már korán reggel.
- Igen, azok, akikhez fellopóztatok, és a hűtőn hagytátok a számotokat, most pedig minden bizonnyal morcos vagy, amiért ilyen korán zaklatlak, de tudd meg, hogy nem tettem volna, ha nem találom meg a cetlit a hűtőn... Egyáltalán, hogy jutottatok be?
- Hé, tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz... Én nem lopóztam fel hozzátok, ebben biztosak lehettek... És hogy honnan tudod a... számom? – Rob hangja dühösből átváltott megilletődöttbe, amint a mondandója végére ért. – Kellan! – ordította, majd a vonal másik oldalán csörömpölés, zörgés, és káromkodás hallatszott.
A lányok egymásra néztek, és nem igazán értették, hogy mi történik. Most akkor mégsem ők írták fel a számukat? De akkor ki más lehetett volna?
A telefonból továbbra is kétes eredetű zajok szűrődtek ki, majd valami medveszerű morgás hallatszódott, ami később emberi nyelvre váltott.
- Jaj, Rob! Mit akarsz má’? Hagyjá’ aludni! Még reggel van! – mondta a másik, szintén rekedtes hang, melyben a lányok Kellanre ismertek.
- Téged keresnek telefonon – szűrődött át a hang. – A Kaszás az, és azt üzeni, hogy ha nem pattansz ki azonnal az ágyból, levágja valamidet.
- Mi va’?
- Idióta! Két csaj van a vonalban, akiknek állítólag Te felosontál a lakásába, és kiírtad az Én számomat a hűtőjükre.
- Ööö... – Kellan nagyon nem volt még a topon.
- Nem rémlik semmi? Tegnap este... Heaven előtt... Két magyar lány – mondta tovább Rob, valószínűleg teljesen elfelejtkezve róla, hogy a lányok – akik már dőltek a nevetéstől – a vonal túlsó felén szinte mindent hallanak.
- Asszem’ dereng valami – válaszolta morogva Kellan, majd jól hallatszott, ahogy felélénkülő hangon folytatja. – Add már ide a telefont. Majd én beszélek velük. – Majd fél perc zizegés és recsegés után bele is szólt a kagylóba. – Szép jó reggelt!
- Neked is, viszont – jött a válasz szinte kórusban a lányoktól.
- Őőő... Szóval, mi a gond? – kérdezte dörmögő hangján Kellan. Hihetetlen volt, hogy már korán reggel készen áll arra a dicső feladatra, hogy bármilyen mesével elkápráztassa a lányokat.
- Igazából, semmi gond nincs azon kívül, hogy felosontál a lakásunkra – folytatta Eszti, közben barátnőjére kacsintott.
- Nos, hát... Az úgy volt, hogy nagyon ki voltatok ütve, és hát nem hagyhattam, hogy egyedül menjetek haza, így felajánlottam, miszerint majd én elkísérlek titeket. Aztán amikor ott jártam, gondoltam, hogy majd szeretnétek köszönetet mondani nekünk a szolgálatainkért, ezért úgy döntöttem, hogy kiírom a számainkat a hűtőre. Jó ötlet volt, mi? – Kellan hangján hallatszott, hogy mennyire büszke volt magára, a csodálatosan véghezvitt akció miatt.
- Köszönjük szépen, de csak azt sikerült elérned, hogy a morcos haverod megharagudott ránk – mondta Eszti tetetett sértődöttséggel, hiszen neki is volt büszkesége.
- Nem hiszem el, hogy te ezt mindenkivel eljátszod... Nem emlékszel rá, hogy mit mondtam neked még anno? Hogy mennyire örülnék neki, ha végre sikerülne találnom egy normális... Te meg morcoskodsz – morogta Kellan, ám arról szegénykének fogalma sem volt, hogy a lányok minden egyes szavát hallották. Persze, erről neki nem is kellett tudnia...
- Lányok, nagyon sajnálom, hogy így alakult a helyzet. Nagyon remélem, hogy ezek után még lesz kedvetek meginni velünk ma egy kávét.
- Ma? Hát, nem is tudom, hogy ráérünk-e – válaszolta Eszti, ezzel jelezve, hogy nincs elfelejtve és megbocsátva a dolog.
- Jaj, meg kell néznem a naptáram – kontrázott rá Orsi –, nem terveztünk-e mára hatalmas shopping-napot.
Eszti már pukkadozott az elfojtott nevetéstől, főleg miután Kellan megrökönyödve és elképedve válaszolt.
- Te... Ti... Ti inkább elmennétek vásárolgatni, mint hogy két nagymenő, csúcsszuper színésszel kávézgassatok, valami eldugott kis kávéházban?
- Kicsit nagy az egód, szépfiú, nem gondolod? – kérdezte Orsi enyhén lesajnálóan, de azért kicsit enyhülve – no, meg attól félve, hátha visszavonják az ajánlatot –, Esztire kacsintva folytatta. – Na, jó. Mivel már úgy is tudod hol lakunk, legyetek itt egy óra múlva.
- Addigra talán össze tudjátok szedni magatokat – szólt közbe Eszti is.
- Aztán elmehetünk kávézni – folytatta a szőke lányzó. – Megfelel így?
- Rob? – hallatszott a háttérből egy elfojtott suttogás. – Azt mondják, eljönnek velünk kávézni. Egy óra múlva legyünk ott.
- Hát akkor mondd, hogy ott leszel, ha már voltál olyan idióta, és elhívtad őket, hogy fényezhessék az egódat. – Ezt már Eszti nem bírta ki visszaszólás nélkül.
- Tudod, kinek fényezem én az egóját. Elmehetsz a jó... – De ekkor Orsi befogta a száját, úgyhogy csak hümmögni tudott tovább.
- Nem muszáj találkozni velünk, csak ha már elhívsz, akkor gyere is el, de ha erre nem vagy képes, te csúcsszuper kis sztárocska, akkor légy boldog egyedül! Na, csáó! – Azzal kinyomta a telefont, és ledobta az ágyra.
- Ekkora egy seggfej! – háborgott Orsi, de szinte még be sem fejezte, megcsörrent a telefon, és az előbb hívott szám villogott rajta.
Orsi egy pillanatig szemezett a képernyőn villogó számmal, majd elgondolkozott, ördögi mosoly ült ki arcára, és elkiáltotta magát:
- Sean! – Nem telt el fél perc, a szőke srác már be is nyitott a szobába. Orsi rögtön mellette termett, és a kezébe nyomta a telefont.
- Mi a... ? Mit csináljak én ezzel? – értetlenkedett a srác.
- Csak vedd fel, mi pedig mondjuk, hogyan is legyen tovább. – Eszti hangja olyan volt, amelynek Sean nem tudott nemet mondani. Megnyomta a zöld gombot, majd kihangosította telefont, és közben nagyot nyelt.
- Igen? – szólt bele komolyan, majd várt.
- Nos, én... izéé... – A vonal másik végén Rob volt. – Azt hiszem, rossz számot hívtam, elnézést – mondta végül, majd letette a telefont. A lányok értetlenül bámultak egymásra, Orsi már épp szóra nyitotta a száját, amikor ismételten megszólalt a telefon, és ugyanaz a szám villogott a kijelzőn.
Sean rögtön tudta a dolgát, ismét felvette a telefont, és ugyanazzal a komolysággal szólt bele.
- Igen?
- Á, ez nem lehet igaz... – mérgelődött Rob a telefonba.
- Haver, sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha elmondanád, hogy kit keresel. – Sean hangja tárgyilagos volt és lényegre törő. Rögtön tudta, hogyan kell leszerelni Robot.
- Figyelj, adnád nekem... Ööö...
- Hát, úgy tényleg nehéz, ha azt se tudod, hogy kit keresel – gúnyolódott Sean, és Orsiék vidáman mutogatták neki feltartott hüvelykujjukat.
- De igen, tudom – emberelte meg magát Rob, de hangja még mindig bizonytalanul csengett. Ekkor ismét suttogás hallatszott. – Te, hogy is hívják őket?
- Anyám, Rob! Ennyire nem lehetsz hülye! – Kellan meg sem próbált suttogni, majd valószínűleg kikapta a telefont Robert kezéből, mert utána már ő szólt bele. – Hello!
- Na, eldöntöttétek végre, hogy kit kerestek, vagy továbbra is bénáztok egy sort? – kérdezte Sean, lenéző hangsúllyal, de közben látszott a szemein, hogy alig bírja ki röhögés nélkül, főleg hogy a lányok mellette egymásra borulva rázkódtak a visszafojtott nevetéstől.
- Igen, persze. Én beszélni szeretnék... khm... Orsh... khm... Orsho – futott neki még egyszer, majd valószínűleg felgyulladt agyában a kis égő, mert nagyobb önbizalommal folytatta. – Ursulával.
- Váá, tudod ki az Ursula? – kapta ki Orsi Sean kezéből a kagylót, majd mérgesen beleszólt. – Mit akarsz Kellan?
Nos, mivel azt látjuk, hogy a látogatottságunk nem apadt, sőt, egyre nagyobb lesz, de a kommentek ezzel szemben vészesen fogynak, úgy döntöttünk, hogy amíg nem gyűlik össze legalább tíz hozzászólás ehhez a fejezethez, addig nem teszünk fel új részt, mert nekünk is jól esik, ha tudjuk, mennyire tetszik a történet Nektek, vagy, hogy tetszik-e egyáltalán!
Puszi
Nillody
