29. fejezet - Édeskettesek

Sziasztok!

Igen, tudjuk, tudjuk... Rég volt, tán igaz sem volt...

Na, de most végre újra itt vagyunk, élünk és virulunk, és egy újabb fejezetet is hozunk nektek :)

Jó olvasást, és jó szórakozást hozzá :) És reméljük, a kommenteket nem hanyagoljátok el :)

Pusszantások

- Hát... – nyögte ki a lány nagy nehezen. Többet nem tudott mondani, és a lelke mélyén talán nem is akart. Mindig is nehezen beszélt a valódi érzéseiről, és amit Kel iránt érez, az kétségkívül még a legvalódibbnál is valódibb.

- Tudod – mondta Kellan, amikor látta, hogy Orsi többet nem igazán képes mondani. – Én... Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, és mondani is az lesz... De én valójában szeretnék többet, mint egy puszta barátság.

- Kellan... Ez már eddig is több volt, mint egy puszta barátság... – szólalt meg végül Orsi, majd lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a srác ajkait. Kelnek sem kellett kétszer mondani, rögtön cselekedett is. Befejezte Orsi elkezdett mozdulatát, és apró, ám annál sokkal édesebb csókot lehelt az ajkaira. Mindketten belemosolyogtak a csókba, majd immáron semmit sem törődve a külvilággal folytatták. Boldogok voltak.

Néhány percnyi idilli tökéletesség után ismét leültek az asztalhoz, majd Kellan nagy lovagiasan bort töltött Orsinak, és tekintetét mélyen a lányéba fúrta. Orsi fejében még mindig Kel előző szavai visszhangoztak, amelyekkel azt árulta el, hogy mennyire is élvezi a társaságát. És itt kezdődött a probléma. Ugyanis, Orsi is nagyon, sőt, már eszeveszettül imádott a srác társaságában lenni, de félt attól, hogy mit hoz a jövő. Az a jövő, amelyben ő majd hazamegy, és itt hagyja Londont. Az a jövő, amelyben nem lesz Kellan, vagy Rob... vagy Eszti. Ismét eszébe jutott a mai kis veszekedésük Eszterrel, és a mosoly rögtön eltűnt arcáról. Ez persze Kellan figyelmét sem kerülhette el...

- Mi a baj? – kérdezte rögvest aggódva. Orsi belátta, hogy semmiképpen sem hazudhat a srácnak, ezért inkább előállt a féligazsággal.

- Összevesztünk Esztivel... – mondta szomorúan, majd lehajtotta a fejét. A következő pillanatban azonban azt vette észre, hogy Kellan megfogja az asztalon nyugvó kezét, és vigasztalóan megszorítja. Búsan elmosolyodott, és hálásan nézett a fiúra.

- Szeretnéd elmesélni? – kérdezte Kel egy kicsit vonakodva, mert nem volt benne biztos, hogy mit is tehetne ebben az ügyben.

- Igazából az én hibám. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, aztán ő is felhúzta magát, és végül... olyanokat mondtunk, amit nem gondoltunk komolyan, és amiket egyikőnk sem érdemelt meg, de... Nem akartam megbántani. – Valahogy nem bírt ülve maradni, ezért felállt, majd egy ablakhoz lépett, hogy kibámulhasson az éjszakai fényekben pompázó utcára. Nagy levegőt vett, megfordult, és meglepődött, hogy Kel ott áll mögötte. Kellan óvatosan átölelte a lányt, és vázolta a hirtelen kigondolt tervét.

- Mit szólnál hozzá, ha most felhívnánk Robot, hogy keresse meg Esztit? Szerintem ő tudna vele beszélni – tette hozzá Kel, majd elő is kapta a mobilját, hogy tárcsázhassa barátját.

- Nem is tudom... – bizonytalanodott el Orsi, de Kel lepisszegte.

- Ne aggódj, mindent elintézek – kacsintott egyet, majd várta, hogy barátja felvegye a telefont.

- Helló-belló – köszönt kissé akadozva és feltűnően vidáman Rob. – Kihez van szerencsém eme szépséges éjszakán, hm?

Kellan kissé meglepődött, mert valahogy sejtette, hogy Robnak miért ilyen a hangja.

- Rob, itt Kel – mondta határozottan, de belül megijedt, hogy Rob tudtán kívül máris elrontotta a tervét. – Jól vagy, haver?

- Kellan! Drága barátom! – örvendezett Rob. – Hát hogy a viharba ne lennék jól? – Majd kérdés nélkül folytatta. – Itt van velem Tom, igaz cimbi? Iszogatunk egy kicsikét...

- Figyelj, Rob, bármit is csinálsz, most hagyd abba, és figyelj rám – utasította Kel, és elkezdte neki felvázolni a helyzetet.

- Szóval azt mondod, hogy összevesztek – vonta le a konklúziót Rob. – Jaj, haver, ne szívass már... Az a két csaj nem tud összeveszni! Olyanok, mint akik összenőttek!

- Pedig így van, és most el kéne menned Esztihez – mondta neki Kel, mire Rob felröhögött.

- Minek menjek oda? Eszti nem bírja a képemet... – mondta Rob egy ittas őszinteségével, és komolyan is gondolta.

- Haver, te megőrültél... – kezdte Kel, de Orsi látva az ábrázatát kivette a kezéből a telefont, és hadarni kezdett.

- Na, idefigyelj, Rob! Ne akard tudni, hogy miken mentünk ma keresztül, jó? Jobban teszed, ha most hallgatsz rám, és felemeled a seggedet a kanapéról, és elmész Esztihez. Te vagy az egyetlen személy, aki meg tudja vigasztalni.

- Orsi? – kérdezett vissza Rob.

- Nem, itt a Szűz Mária! Basszus, Rob, ne csináld már! Azt akarod, hogy még rosszabbul érezze magát miattad?

- Hogy? – hüledezett a lány szavait hallva. – Eszti bánkódik miattam?

- Úgy bizony! Úgyhogy most jobban jársz, barátom, ha tényleg felállsz a kényelmes helyedről, és megkeresed.

- Azonnal indulok! – harsogta Rob a vonal másik végéről, majd letette a telefont.

- Hát, tudod... – kezdte Kel, amikor maga felé fordította a lányt. – Rob néha furán viselkedik...

- Néha? – kérdezett vissza a lány cinikusan.

- Na, jó, igazad van, elég gyakran... – nevette el magát Kellan. – De Rob már csak ilyen! Őt így kell szeretni. Nem tud változni, pedig párszor elhatározta már.

- Hát... az lehet – motyogta a lány, majd immáron sokkal erőteljesebb hangnemben folytatta. – Te most tényleg Robról akarsz dumálni?

- Most miért ne? Elvégre a... – De Kellan már nem tudta befejezni a mondatát, hiszen Orsi a vágyai szerint cselekedett, és mézédes csókkal hallgattatta el a fiút. Kellan Orsi derekára fonta a karjait és kicsit megemelte, így csókolta tovább.

A hangulat néhány pillanat leforgása alatt a tetőfokára hágott, és ezt mindketten megérezték. Most már nem igazán törődtek semmi mással, csupán a másik közelsége volt a fő. És ez jelen pillanatban meg is történt. Nem is akárhogy... Kellan néhány perc után letette Orsit, és vágyakozó pillantásokkal nézett a lány szemébe...

* * * * *

- Te, harv... haver – bökte ki nagy nehezen Tom. – Hova mész? – kérdezte Robtól, miközben megpróbált felállni a kanapéról és közelebb sétálni barátjához, mert látta, hogy amaz elég erőteljes próbálkozásokkal próbál belebújni a farmerjába – fordítva.

Rob erre felkapta a fejét, és rájöhetett, mi a bibi, mert megfordította a nadrágját, és gyorsan felhúzta. Ezután Tom felé fordult, hogy röviden őt is beavassa a tervbe. Nagyon röviden...

- El!

- El? Ennyi? – háborgott Tom. – Há’ normális vagy te? Még itt van két üveg jóféle vörösbor meg egy rekesz sör, és te most képes lennél elhúzni?

Rob kicsit megállt, és úgy nézett ki, mintha tényleg elgondolkodott volna a dolgon, de azután csak megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.

- Nos, nem csak képes lennék, hanem képes is leszek. – Azzal kilépett az ajtón, és bevágta maga után.

Mikor már lent volt az utcán, gyorsan leintett egy taxit, és miután megadta a Red Roses címét a sofőrnek, előkotorta a mobilját, és Eszti számát kezdte keresni a telefonkönyvben. Kissé illuminált állapotának köszönhetően ez a művelet eltartott vagy két percig, de ugyebár a kitartó munka mindig meghozza gyümölcsét. Megnyomta a hívás gombot, várt vagy fél percet, hogy kicsörögjön, de mivel a lány nem válaszolt, kinyomta a telefont.

Közben megérkeztek a kávézó elé; Rob kifizette a taxist, betámolygott, majd gyorsan kért egy józanító feketét és egy pohár vizet, biztos, ami biztos. Épp Ben volt szolgálatban, és amikor letette elé az italait – Rob meglepetésére – közelebb hajolt hozzá.

- Elnézést, uram... – kezdte Ben udvariasan, nem merte elsőre letegezni Robot, mégis csak egy vendég. – Úgy tudom, Ön sokat szokott ide járni a két magyar lánnyal, Esztivel és Orsival... – Nyitva hagyta a mondatot, mintegy kérdésként, ezért Rob bólintott egyet válaszul, mert kíváncsi volt, mit akarhat tőle a pincér. – Legutóbb, amikor itt jártak, Pete, az egyik zenészünk csúnyán inzultálta őket. Ugye, nem lett belőle nagyobb baj?

- Hogy mi?! – háborodott fel Rob egy pillanat alatt. – Mi?

- Kérem – kezdte Ben fojtott hangon, és körbe-körbepillantott, hogy senki se vegye észre. – Ez itt egy nyilvános hely, gondolom, nem örülne egy botránynak...

- Nem, tényleg nem – felelte kótyagosan, és mélyeket lélegzett, majd egy egyszerű mozdulattal lehúzta az előtte lévő kávét. – Kérek még egyet!

- Rendben. – Ben ellépett a pulttól, és készíteni kezdte a kávét, és naná, hogy Rob ezt nem állta meg szó nélkül. Miért is tette volna?

- Figyelj, ugye, megvan Eszti száma?

- Igen, de miért... ?

- Megtennéd, hogy amíg én a mosdóba megyek, felhívod, hogy jöjjön ide, mert vészhelyzet van? De azt ne említsd, kérlek, hogy én is itt vagyok! – Meg sem várva Ben válaszát, folytatta. – Ó, köszönöm szépen! Tudtam, hogy rendes gyerek vagy te!

Ben értetlenül bámult néhány percig utána, majd vállát megvonva összedobta Robert kávéját, és a telefonért nyúlt. Egy csörgés, két csörgés, három...

Majd végül a lány felvette.

- Igen? – szólt bele kómás, rekedtes hangon.

- Szia, Eszti! – Ben ekkor még nem tudta mire vállalkozott. Felkelteni egy hisztis, fiatal lányt... merész húzás volt. – Ben vagyok a Rosesból.

- Valami baj van? – kérdezte a lány morcosan, miközben a szemeit törölgette.

- Hát, úgy is fogalmazhatunk, igen... – hablatyolt Ben, hirtelen azt sem tudta, mi történik.

- Vészhelyzet?

- Az bizony! De még mennyire!

- Basszus... Pont most? – nyüszítette. – Éppen aludtam...

- Annyira sajnálom, de most mennem kell! Eszti, kérlek, siess! Ó, már a tűzoltók is itt vannak, mennem kell...

- Hogy mik?! – Eszter alaposan megdöbbent Ben szavaitól, és mint akit puskából lőttek ki, úgy pattant ki az ágyából.

- A... izé, a rendőrök! Siess!

Azzal megszakadt a vonal.

Eszti még mindig annyira álmos volt, és Ben szavainak hatása alá kertült – Mi a ménkűnek mennek oda a rendőrök meg a tűzoltók? –, hogy le sem esett neki, hogy ehhez a dologhoz neki körülbelül semmi köze nem lenne. Hogy Ben mi a fenének hívja oda, hiszen ő ott senki sem, segíteni meg aztán végképp nem tudna semmiben.

Nos, de mivel ilyesmi meg sem fordult Eszti buksijában, csak gyorsan tovább készülődött, és – mivel úgy gondolta, így a leggyorsabb – futva tette meg a távot a Rosesig. Egy sarokra a kávézótól már furcsállani kezdte, hogy nem hall semmi rendellenes hangzavart, se szirénákat, se sikoltozást, de aztán csak vállat vont, és tovább szaladt.

Mikor a kávézó elé ért, már végképp nem értett semmit, hiszen nyoma sem volt semmi olyasminek, amiket Ben zagyvált a telefonba, hát még vészhelyzetnek. Úgy gondolta, ha már egyszer ott volt, akkor azért bemegy, hiszen Bennek biztos volt valami oka, hogy odahívja ilyen idióta átlátszó indokkal, ezért vállat vont, majd belépett.

Ben már akkor kiszúrta Esztit, amikor a lány még csak a kirakat előtt állt értetlenül, ezért gyorsan odaszólt Robnak – igaz, totálisan vöröslő fejjel, mert kicsit szégyellte magát, amiért becsapta a lányt –, hogy akit várt, megérkezett.

Rob nem fordult meg, csak még jobban a fejébe húzta a kapucniját, és úgy szürcsölgette tovább a kávéját, mintha soha nem is lett volna érdekesebb dolog a világon, mint a kávézás.

Eszti felakasztotta a kabátját az ajtó mellett álló fogasra, majd – ahelyett, hogy helyet foglalt volna az éppen szabadon álló, szokásos asztalukhoz – a pulthoz lépett, hogy kérdőre vonja a félősen rá pislogó Bent.

- Szia, Ben – köszöntötte mézes-mázas vidám hangon a lány, mire kedvenc pultosunk már épp fellélegzett volna, hogy a lánynak tök jó kedve van, és nem neheztel rá.

- Szia, Eszti. Hogy aludtál? – Ben kissé szétszórtnak tűnt.

- Köszi, jól... Kivéve, hogy valaki felkelt, hogy ég a ház, vészhelyzet van, siessek gyorsan, erre semmi gáz, minden a legnagyobb rendben! Mi a fenéért hívtál ide?! – Eszti kissé kikelt magából, és már épp folytatni akarta, amikor a mellette ülő kapucnis alak – akiről eddig szinte nem is vett tudomást – elég erőteljesen megköszörülte a torkát. Erőteljesen és túlontúl ismerősen...

- ROB?! – rikoltott rá szerencsétlen srácra, aki ijedtében összerezzent.

- Mi lenne, ha nem ordítanál? Így is mindenki engem nézett... – morogta kissé indulatosan, de ahogyan szemügyre vette Eszti elkínzott ábrázatát, halkan hozzátette. – Jól van, kiáltozz csak. Hátha az megnyugtat...

- Most gúnyolódsz velem? – kérdezte a lány félig felvont szemöldökkel.

- Én? Dehogy! Úgy ismersz engem, mint aki képes lenne rá?

- Na, most jól figyelj, Mr. Pa... – Körülötte döbbent csend uralkodott, mindenki várta a folytatást. – Mr. Paranoiás!

- Mi? – értetlenkedett Rob. – De hát én nem is vagyok...

- De az vagy! – csitította el. – A lényeg nem is ez, amúgy. Keresztülrohantam az egész városon, felkeltem az éjszaka közepén, mert Ben elhitette velem, hogy baj van, holott csak a te kezed van az egészben!

- Eszti, még csak tíz óra múlt, az nem az éjszaka közepe. És nem az én kezem van benne, hanem Kellané.

- Mi?

- Igen, jól hallottad. Felhívott, miközben én izé... Tommal voltam. Előadta, hogy mekkora háborúk dúlnak köztetek, és én úgy éreztem, hogy meg kell keresselek. De mivel nekem nem vetted fel a telefont, cselhez folyamodott.

Naná, hogy ez nem a teljes igazság volt. Rob kiszínezte a tényeket, és mintegy szuperhőst csinált saját magából.

- Szóval Ő küldött – fujtatta idegesen a lány. – Gondolhattam volna, hogy saját magadtól nem is jutna eszedbe az, hogy megkeress... – mondta kicsit sértődötten.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan... – Rob kinyújtotta Eszti felé a kezét, és óvatosan megcirógatta a lány kézfejét. – Inkább gyere közelebb – suttogta, és elkezdte maga felé húzni a lányt.

Eszti arca hihetetlenül gyorsan ment át vöröslőbe, de tiltakozás nélkül közelebb lépett Robhoz, és a szempillái alól nézett fel a srácra.

- Azt hiszem, jobb lenne ezt nem itt folytatni, nem gondolod? – kérdezte Rob Esztitől, de választ nem is várva Ben felé biccentett, hogy fizetni szeretne, majd elkezdte a lányt a bejárat felé húzni. Rob fején még mindig fent volt a kapucni, így segítette fel a lányra a kabátot. A Rosesban ülő vendégek már nem is foglalkoztak velük, mert rájöttek, hogy vége a műsornak – egészen addig, amíg kis párosunk az ajtóhoz nem lépett.

Amikor Rob kinyitotta az ajtót Eszti előtt, bemasírozott a kávézóba egy kisebb család, három lánygyermekkel. Pechjükre az egyik lány – aki legnagyobb létére is maximum tízéves lehetett – épp Rob arcába nézett, és szinte sikítva próbálta felhívni imádott bálványára mindenki más figyelmét is. Eszti és Rob arca a másodperc törtrésze alatt váltott át a teljes pánikba, és próbáltak menekülő utat találni, de a kislány már kiabált...

- Edward... Edward Cullen! Ez Edward Cullen! – Erre természetesen a testvérei és a szülei is odanéztek, a Red Roses összes vendégével egyetemben. Eszti eddig várt, gyorsan megragadta Rob kezét – aki a sokktól bénultan ácsorgott, és próbált gondolkozni – és utat tört magának a családon keresztül, ki az utcára, és Robot maga után rángatva szaladni kezdett, a tömegben kerülgetve az embereket. A nagy rohanásban sajnos Rob csuklyája leesett a fejéről, így még többen vették észre, ezért Eszti behúzta a srácot egy félreeső kis sikátorba, újra a fejébe húzta a kapucnit, és elterelésként gyorsan megölelte és megcsókolta a rémült és döbbent srácot.

A lány fél szemmel érzékelte, hogy páran benéznek a sikátorba, kedvenc sztárjukat keresve, de minekután csak az összesimuló párocskát látták ott, gyorsan tovább is álltak, hátha még megtalálhatják hőn szeretett vámpírjukat.

Miután Eszti úgy vélte, tiszta a terep, eltolta magától a bambán vigyorgó srácot, és kilesett a sikátorból, hogy ténylegesen szabad-e az út. Mikor megfordult, hogy szóljon Robnak, indulhatnak, látta, hogy a srác még mindig úgy és ott ácsorog, ahol az előbb hagyta.

- Rob? – szólította meg. – Minen oké? Úgy állsz ott, mint aki szellemet... – kuncogott – Cullent látott.

Úgy tűnt, hogy Rob fel sem fogta a lány szavainak értelmét.

- Hogy? – értetlenkedett. Túl kábult volt, hogy tudjon valamit tenni, s leginkább gondolkodni. Aztán a következő pillanatban, mintha megtáltosodott volna – vagy csak visszanyerte a józan eszét –, karjánál fogva megragadta Esztit. A pillanat törtrésze alatt találták egymás közvetlen közelében magukat.

- Mit... mit művelsz? – zihálta Eszti.

- Ssh... – Rob az ajkai elé emelte a mutatóujját, ezzel elhallgattatva a lányt. A fiú a kezeit Eszti derekára csúsztatta, s igéző pillantásokkal babonázta. Mindketten tudták, hogy mi következik most, és Eszti hiába akart szabadulni, a srác leszorította a kezeit.

- Rob – nyöszörögte, és ez felért egy segélykiáltással: csókolj meg!

28. fejezet - Ez egy őrült világ, nem tudhatod már, merre jársz, de ha egyszer tudod már, vigyázz rá, hogy mit csinálsz

Sziasztok!

Először is bocsánatotokat kérjük, hogy csak most hozzuk a fejezetet, de ez most valahogy így jött össze. Ellenben most itt is vagyunk, és egy extra képet is mellékeltünk a fejezet végére.

Jó olvasást kívánunk :)

Nillody

A Rosesba érve ismerős nyugodtság töltötte el őket, fellélegeztek, hiszen már igazán hiányzott nekik ez a hely. Kétségkívül nagyon szerettek itt lenni, a hely teljességgel lebilincselte őket.

Ben, a kedvenc pincérük már azonnal meg is érkezett, és hatalmas mosollyal arcán felvette a lányok szokásos rendelését, miközben finoman kifaggatta őket, hogy hol is jártak az elmúlt napokban. Erre Orsi és Eszti csak nagyokat legyintettek, és nem győzték ismételni, hogy csak egy kis otthoni programon vettek részt. Hát, persze, hogy sütött róluk, hogy hazudnak, de erre az aprócska tényre inkább nem akartak gondolni.

Eszti nagyot ásítva támaszkodott meg a jobb kezén, miközben álmosan pislogott néhányat barátnőjére.

- Csak nem fáradt vagy a tegnap este után? – kuncogott Orsi, és finoman oldalba bökte a lányt.

- Hát, figyelj... Kettőnk közül inkább neked kellene fáradtnak lenned, ha azt vesszük, hogy ki mit művelt tegnap éjszaka! – válaszolta pimaszul Eszti, és szélesen mosolyogni kezdett. Hiába, ismerte már annyira Kellan mentalitását... És az elmúlt napok viselkedése után talán Orsiét is egy kicsit. Meglehetősen hasonlítottak...

- Hé! – ripakodott rá Orsi, miközben a fel-feltörő nevetésével küzdött. – Az egyáltalán nem úgy van, ahogyan te gondolod! Lehet, hogy nem nézed ki belőle... – szünetet tartott, de Eszti arckifejezését látva inkább gyorsan kijavította magát. – Belőlünk, hogy jó kisgyerekek voltunk éjszaka, pedig ez így van.

- Remélem is! Nem örülnék neki, ha nem mondanál el nekem olyan kulcsfontosságú dolgokat... – kuncogott magában a lány, miközben agyában pikáns képek jelentek meg barátnőjéről és Kelről. Elmélázását Orsi halk, akadozó hangja zavarta meg.

- Hát, nos... Az az igazság, hogy... – motyogta a szőke lány, miközben lehajtotta a fejét.

- Orsi! – dörrent rá játékosan Eszti. – Mit nem mondtál el?

- Csak annyi... Nem nagy dolog, de azért mégis...

- Mondd már! – sürgette Eszti.

- Elhívott ma estére vacsorázni! – mondta halkan, remegő izgatottsággal a hangjában.

- Mi?! – Vele együtt örült Eszti is, csak ő kevésbé csendben. – És ezt te mikor akartad elmondani?

- Mondjuk most? – kérdezett vissza Orsi, majd belekortyolt a kávéjába.

- Ó, gratulálok! Akkor én... – Eszti nyújtózkodott egyet. – Azt hiszem, ma végre hazamegyek Öcsihez... Olyan régen nem láttam! – kuncogott. – És jól kialszom magam!

- Miért nem találkozol – kezdte halkan barátnője, majd szinte suttogva hozzátette – Robbal?

- Aha! – nevetett fel Eszti keserűen. – Nincs rám ideje.

- Ezt ő mondta? – Orsi tágra nyílt szemekkel pislogott a másik lányra, és magában már azt tervezgette, hogyan nyírja ki Robot az effajta kijelentései miatt.

- Nem, dehogy! Ezt én mondom. Egyszerűen csak... így érzem. De teljesen mindegy is. Elvégre is, én voltam, aki azt mondta neki, hogy nem akarja ezt az egészet... Szóval, hagyjuk, rendben?

- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – vonta kérdőre Orsi a másik lányt, immáron teljesen komolyan. – Eszti, te nem látod a nyilvánvalót? Az a szerencsétlen srác totál odáig van érted, és te meg ellököd magadtól! Borzasztóan rossz lehet neki, hogy így viselkedik vele mindenki, és akkor még te is ezt csinálod. Gondolkozhatnál kicsit érettebben is...

Esztinek sem kellett több, felidegesedve Orsi szavaitól, felháborodva válaszolt neki.

- Most meg mi van? Tudtommal, eddig nem érdekelt Rob lelkivilága, most pedig! Hirtelen már az enyém nem érdekel, inkább vele szeretnél foglalkozni? Hát, rendben! Engem nem izgat! Csak légyszí’, ezt közöld Kellannel is, mert szarul esne, ha őt elfelejtenéd értesíteni arról, hogy mennyire törődsz a barátjával.

- Kellant hagyd ki ebből! – válaszolta Orsi kissé sértetten, majd ő is visszavágott, a kelleténél sokkal durvábban. – Nem tudsz te semmit!

Eszti kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, és hirtelen azt sem tudta, hogy mire gondoljon. Szomorúság csillant tekintetében, és az asztal lapját kezdte el vizslatni, így már nem láthatta az Orsi arcán végigfutó fájdalmat és rémületet, melyet saját szavai és Eszti reakciója váltottak ki nála.

Ebben a pillanatban több minden is történt.

Ezt a szörnyű percet választotta Ben arra, hogy kivigye nekik a rendelésüket. Még épp hallotta az utolsó szavakat, és döbbenten figyelte a két lányt, akiket eddig úgy ismert meg, mint két nagyon jó barátnő, akik mindig mindenben egyetértenek, és eddig még sosem látta őket, még csak kicsit összekapni sem.

- Minden rendben? – kérdezte meg tőlük nagy bátran, erősen túllépve pincéri hatáskörét, és aggódva tekintett a csajokra.

- Köszi, Ben – mosolygott rá szomorúan Eszti, majd Orsira nézett, aki még mindig ijedten bámulta őt, és szinte nem is észlelte, hogy a srác letette elé a kávéját.

Pont ekkor tűnt fel a kávézóban az az egy ember, akire most a legkevésbé volt szükségük: Pete. A srác gyorsan körülnézett ismerős arcok után kutatva, majd miután meglátta a lányokat, hatalmas vigyorral és túlságosan is számítónak tűnő pillantásokkal – természetesen mindenféle kérdés nélkül – vetődött le a lányok asztalához.

- Helló, csajok! – Valahogy nem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni, hogy eléggé rosszkor jött. – Na, mi a szitu? – Majd igazából választ sem várva lökte oda Bennek a rendelését. – Hozz egy sört, haver!

- Elnézést, uram – kezdte volna Ben, próbálva az udvariasság minden álarcát magára ölteni, majd látva a lányok kétségbeesett pillantását, gyorsan kivágta magát. – Az a két hely foglalt, és a vendégeink bármikor megérkezhetnek. Ha lenne szíves, és átülne egy másik asztalhoz...

- Minek nézel engem, mondd? – Pete teljesen felháborodott. – Te csak egy pincér vagy, és az a dolgod, hogy kihozd, amit én akarok. Hacsak nem akarod kirúgatni magad... – Fenyegetően hajolt Ben felé, aki igyekezett fapofával tűrni a dolgot, de tekintete lángolt a dühtől.

A lányok feledve minden előbbi nézeteltérésüket, szinte egyszerre álltak fel az asztaltól, és Ben felé fordultak. Egy pillanatra egymásra néztek, és egyből tudták, hogy mindkettejüknek elege van Pete-ből, és inkább a pincér segítségére siettek – ezzel mintegy magukat is kimentve a srác társaságából.

- Ben, köszi mindent, de tényleg – mondta Orsi melegen mosolyogva, bár a tekintete még mindig szomorú volt. – De nekünk most mennünk kell.

- Igen, sajnos dolgunk van – kacsintott rá Eszti is kedvenc pincérjükre, aki megértette, hogy a lányok neki akarnak segíteni.

- Ó! – Először nem is tudta, mit mondjon, de aztán összeszedte magát. – Hát, igazán nincs mit. Majd még gyertek – intett nekik búcsút, majd visszafordult a pult felé, és elindult, hogy magában vigyorogva kihozza a döbbenten ácsorgó Pete sörét.

- Már mentek is? – érdeklődött a srác, hatalmas szemeket meresztgetve a lányok felé.

- Á, igen – mondta Orsi, majd gyorsan kiitta kávéja maradékát, és felállt, hogy felvegye a kabátját. Eszti is hasonlóan cselekedett, letett egy kis pénzt az asztalra, majd egy vigyorgós puszit dobott Pete felé.

- Még látjuk egymást – mondta neki még az ajtóból visszafordulva, majd a két lány nevetgélve lépett ki a Red Rosesból, szinte már el is felejtve az iménti feszült hangulatot.

Szinte...

- Na, jó – törte meg Eszti a köztük lévő csendet, miközben lassan sétálgattak hazafelé a Rosestól. – Azt hiszem, én most megyek. – Elővette a mobilját a zsebéből, majd tárcsázta a taxitársaság számát.

- Eszti... – Orsi hangja halk volt, megbánó. – Én ezt nem így akartam intézni... Csak minden olyan váratlanul ért, és...

- Hát... jó – motyogott a barnahajú lány, nem igazán volt mit mondania. A sértettsége erősebbnek bizonyult most nála. – Majd mondd meg Kelnek, hogy üdvözlöm. – Ellépett Orsi mellől, majd tett néhány tétova lépést előre, amit a szöszi csak szájtátva szemlélt.

- Most meg mit művelsz? – ripakodott rá hátulról. – Ezt te sem gondolod komolyan! Eddig tök jól elvoltunk, most meg képes vagy egy ilyen kis hülyeség miatt veszekedni velem! – Orsi majd’ felrobbant a benne hirtelen lángra kapó dühtől. – És ráadásul esélyt sem adsz arra, hogy megbeszéljük! Komolyan mondom, amikor ilyen vagy, teljesen átérzem szerencsétlen Rob helyzetét...

- Mit mondtál? – kiáltott vissza Eszti magyarul.

- Azt, hogy szerencsétlen srác állandóan próbálkozik, mert te mindig megsértődsz valami hülyeségen.

- Ó, értem már! – A sértettség beszélt belőle... is. – Mondd, miért zavar az, hogy így viselkedek vele? Még mindig jobb, mintha csak szórakoznék szerencsétlen Kellel!

- Tessék? – Orsi is ordítozni kezdett. – Én nem szórakozom vele, ezt kikérem magamnak! Semmit sem tudsz arról, hogy mit érzek iránta, vagy mit akarok tőle! Elvégre is, honnan tudnád, amikor mindig Dávid árnyékában éltél? Csendesen, visszahúzódottan, de totál szerelmesen! És akkor még te mondod nekem azt, hogy rosszul csinálom a dolgokat!

A lányok annyira belemerültek abba, hogy egymás fejéhez vágjanak mindenféle jogtalan dolgot, hogy fel sem tűnt nekik, amikor Eszti taxija megérkezett a helyszínre. Lehúzta a sofőr az ablakot, majd néhány percig csak hallgatta a szócsatát, ami betöltötte az egész utcát.

- Nem akarok semmit sem megzavarni, de a taxióra ketyeg... – szólt közbe az idegen, mire mindkét lány szúrós tekintettel meredt rá, és szinte egyszerre ordították el magukat:

- Ne szóljon bele!

Orsi a két kezébe temette az arcát, és mélyeket lélegzett. Szinte fel sem bírta fogni, hogy miket vágott barátnője fejéhez az imént. Eszti viszont nem szólt semmit, csak beszállt az autóba, bediktálta a címet, és ezzel magára hagyta az egyedül álldogáló Orsit.

Pár percébe beletelt, míg sikerült megnyugodnia, és úgy döntött, hogy inkább sétálva teszi meg a hazautat; ráfért egy kis friss levegő. Már közel járt Sean lakásához, még mindig az előző jelentek jártak a fejében, amikor megcsörrent a mobilja. Ránézve a kijelzőre eszébe jutott, hogy neki programja lenne ma este.

- Szia – szólt bele a telefonba.

- Helló, Rosie! – kiáltotta Kellan, majd jót nevetett saját viccén. Nem tűnt fel neki, hogy a lány nem viszonozza örömét, ezért jó kedvűen folytatta mondanivalóját. – Szóval, én nagyjából fél óra múlva végzek itt mindennel, utána érted megyek. Addigra el tudsz készülni? – kérdezte még mindig kuncogva.

- Figyelj, Kel... – kezdte Orsi hezitálva; azon gondolkozott, hogy lemondja a randit. Valahogy most semmi kedve nem volt szórakozni, mikor Esztivel még nem rendeződtek a dolgok.

- Valami baj van? – kérdezte Kel, és hallatszott a hangján, hogy hirtelen elkedvetlenedett. – Közbejött valami?

- Nem, nem, csak... – Orsi mentegetőzni akart, de aztán átgondolta a helyzetet. – Kinek lenne az jó, ha most lemondanám az estét? Legalább valaki elterelné a figyelmemet, és még jól is érezhetnénk magunkat. – Nagy levegőt vett, és próbált kedvesebb hangszínt megütni. – Á, igazából semmi. Ha egy óra múlva értem jössz, az tökéletes lesz – mondta már kissé jobb kedvvel és mosolyogva.

- Biztos nincs gond? – kérdezte Kel még mindig kissé bizonytalanul.

- Nem, dehogy! Mi baj lenne? – kérdezte Orsi látszólag gondtalanul, de közben megrándult a gyomra a gondolatra, hogy ez azért nem teljesen igaz.

- Akkor királyság van – villanyozódott fel Kel újra, majd mielőtt még elköszönt, gyorsan hozzátett egy apróságot, amitől Orsin enyhe izgalom lett úrrá. – Ja, és asszem’ még nem mondtam. Csinos legyél, mert elegáns helyre megyünk. – Majd, hogy Orsinak tiltakozni se legyen ideje, gyorsan elbúcsúzott, és letette a telefont.

A lány még egy pár másodpercig ott ácsorgott, és emésztette az utolsó információmorzsát.

Elegáns hely? Te jó ég, hova megyünk? És mennyire elegáns? És egyáltalán...

Orsi vett egy nagy levegőt, majd elindult felfelé a lépcsőházban, és néhány perc után a lakásban is találta magát. Odabent csend honolt, és sötétség. Senki sem volt itthon, a lány könnyen levonta a konklúziót. Elhúzta a függönyöket, és a hűtőhöz sétált, hogy elővegyen belőle egy szénsavmentes ásványvizet.

Ekkor tűnt fel neki, hogy Sean egy rövidke üzenetet hagyott a frigóra ragasztva:

Ne várj haza, nem jövök. Jenny nagyon szarul lett, egész éjszaka vele kell maradnom, ez a szüleim parancsa. Majd akkor holnap találkozunk! :)

Orsi megint nyugtázta magában, hogy ez a Seangyerek tényleg tök jó fej, csak néha túlságosan is fárasztó tud lenni.

A szobájába sétált, majd a szekrényhez lépett. Szélesre tárta az ajtóit maga előtt, és nagyokat sóhajtozva vette sorra a lehetőségeket. Farmer, uncsi... Szoknya, túl átlagos... Ekkor megakadt a pillantása egy fekete koktélruhán, amit csillogó szemekkel emelt ki a szekrényből. Letette a ruhadarabot az ágyra, és mosolyogva szemlélte.

Arra gondolt, hogy Esztinek is biztosan tetszene, de ezt sajnos nem beszélhetik meg... A telefonja felé pillantott, majd megrázta a fejét. Úgyis hívni fog, ha kíváncsi lesz majd rám. Addig meg... kibírom valahogy... – gondolta magában, majd elővett egy fekete harisnyát, és a magas sarjúját a szekrény aljából.

A fürdőbe sietett, majd gyorsan felvette a falatnyi ruhát, és hozzá a kiegészítőket. Elégedetten konstatálta magában, hogy ez megfelelő öltözék lesz a ma estére. Vagy nem, de ebbe inkább nem akart belegondolni.

Az órára pillantott, még volt egy szűk fél órája Kel érkezéséig, ezért bedugta a hajvasalót a konnektorba, és gyorsan kisimította szőke tincseit.

Miután végzett ezzel a feladattal is, leheletnyi sminket tett fel, majd elvégezte az utolsó simításokat, felvette a fekete boleróját – ami elengedhetetlen kelléke volt a mai szerelésének, majd az erkélyhez sétált, és a várost kezdte szemlélni. Még mindig elbűvölte, teljesen elvarázsolta őt.

Ám az idilli pillanat sajnos nem tartott túl sokáig, mert a távolból már lehetett hallani egy autó közeledését, amelyből üvöltött az egyik mai nagyon divatos popsláger. Naná, hogy Kellan érkezett meg nagy hévvel, ezt pedig mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint a ház előtt hangosan dudáló autó.

Orsi beszaladt a szobájába, gyorsan magára vette kabátját, majd épp ki akart lépni a lakásból, de meglepetésére Kel már az ajtó előtt állt, így kis híján lefejelte a srác mellkasát.

- Szia! – kiáltott rá Kellan.

- Jesszus, Kel – ugrott meg a lány ijedten, majd a srác bűnbánó képén elmosolyodott. – Hű, de megijesztettél. – Ekkor végigmérte Kellant, és szinte leesett az álla. – Azta...

Ám ebben a pillanatban Kellan is nyálcsorgatva nézett végig Orsin.

- Orsi – lehelte. – Gyönyörű vagy...

A lány teljesen elpirult, és zavarában a kulcsával kezdett játszani. Kijjebb lépett, hogy be tudja zárni az ajtót, Kel addig sem látja teljesen kipirult arcát.

- Nos, hölgyem – hajolt meg előtte Kel, amikor a lány felé fordult, és vigyorogva folytatta. – Felkészült egy csodálatos londoni estére? – Felegyenesedett, és a karját tartotta Orsinak.

- Természetesen, uram – kuncogott a lány, majd belekarolt Kellanbe. – Köszönöm, indulhatunk.

Nagyjából húsz percig autókázhattak, amikor Kellan leparkolt egy épület előtt, és leállította a motort. Egész úton alig szóltak egymáshoz, elég zavarban voltak, hiszen még sosem voltak kettesben, főleg nem egy igazi randin... de most végre ennek is eljött az ideje. A csendet csak a halk zene törte meg, ami a lejátszóból szólt. Igen, halk – Kellan most nem érezte szükségességét annak, hogy bömböltesse a rádiót.

Kellan gyorsan kiugrott a kocsiból, megkerülte azt, majd segített kiszállni párjának is. Amikor Orsi felnézett, tátva maradt a szája. Az épület gyönyörűen szép volt, éjszakára kivilágítva. Annak földszintjén volt az étterem bejárata. Az éttermen kívül állt egy uniformisba öltözött fiatalember, aki eléjük sietett, és üdvözölte őket.

- Uram, hölgyem – bólintott feléjük. – Kérem, kövessenek engem.

Kellan egy kis pénzt csúsztatott a férfi mellényzsebébe, majd Orsira mosolygott, és óvatosan húzni kezdte maga után. Amikor elhaladtak a bejárat mellett, a lánynak feltűnt a ZÁRVA felirat. Kérdőn nézett Kellan felé, de a srác nem nézett rá, csak somolyogva ment tovább.

Beljebb lépve egy másik férfi elvette kabátjukat, de mikor továbbhaladtak volna, Orsinak leesett az álla. Mindössze egyetlen asztal volt megterítve az egész étteremben, a többin csak a terítő árválkodott, és egy-egy szál gyertya.

Ekkora sejtése már beigazolódni látszott, ezért Kelhez fordult.

- Mondd csak... Te... Te tényleg...? – Egyszerűen nem tudta elhinni.

- Hogy tényleg lefoglaltam-e az éttermet egész estére? Igen, megtettem. – Ragyogó mosolyt villantott a döbbenten ácsorgó lányra, majd az asztalhoz kísérte, és kihúzta előtte a széket.

- Hát, most komolyan úgy érzem magamat, mint valami elcsépelt hollywoodi filmben... – kezdte a lány, de Kellan közbeszólt.

- Ez most célzás akart lenni? – kérdezte meglepetten.

- Mi? – Orsi csak ennyit tudott kinyögni Kellan nem várt szavai hallatán. – Tessék? – Egy pillanatig még neki sem esett le, hogy mivel is poénkodik... Aztán, néhány döbbent hallgatással teli másodperc után Orsiból kitört a hangos nevetés, szerencsétlen srác meg csak értetlenül nézte őt.

- Minden rendben? – szólt közbe, mire a lány csak legyintett. Még nem bírt megszólalni.

- Sajnálom, Kel – mondta, mikor végre megtalálta a hangját. – De... egy pillanatig nem fogtam fel, hogy valójában mit is mondtam. Tudod... Az utóbbi időben kissé megváltoztak a bennem eddig kialakult képek. – Már komolyan beszélt, minden vidámság eltűnt a hangjából. – Tulajdonképpen, néha nem is jut eszembe, hogy milyen tömeghisztéria keveredik, ha valahol felbukkansz, vagy, hogy lányok sokasága kergetne meg az utcán, ha tudnák, hogy ki vagyok, és milyen kapcsolatban állunk egymással. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem érdekelnek. Néhány héttel ezelőtt még biztosan hülyének tituláltam volna azt az embert, aki előáll nekem ezzel az egésszel. De most... Már minden más. És nem akartalak megsérteni az elcsépelt filmmel, de tényleg. Ez csak úgy kiszaladt.

- Semmi baj – mondta meghatódva Kel a lány előbbi szavait hallva. – Ezen néha mi is szoktunk poénkodni Robbal. Megesik az ilyesmi. – Vállat vont. – És igazán örülök, hogy így gondolod. – Orsi tudta, hogy a srác utolsó szavai a monológjára vonatkoztak, nem pedig a nevetőgörcsére. – Nem sok ember van a világon, aki így vélekedik, mint te.

Orsi kissé elpirult Kel szavait hallva, ezért lehajtotta a fejét, amit a srác csak egy hatalmas mosollyal nyugtázott. Nem hiába, még mindig nagyon büszke volt magára, ha sikerült egy lányt zavarba hoznia, hát még akkor, ha az a lány történetesen nem más, mint Orsi.

Halk zene csendült fel, egyrészt azért, hogy oldja a hangulatot, másrészt pedig azért, hogy valakik táncoljanak rá. De mivel, éppen csak párosunk tartózkodott a helyiségben, nem volt nehéz kitalálni, hogy kiknek is szóltak a dallamok.

Kellan kérdő pillantásokkal meredt a lányra, majd felállt az asztaltól, és mellé sétált.

- Szabad? – kérdezte, és szemeiben furcsa fény csillogott.

Orsi felnézett rá, elmosolyodott, majd aprót bólintva óvatosan Kel kezébe csúsztatta sajátját, és hagyta neki, hogy a táncparkettre kísérje. Finoman összesimultak, és lassan táncolni kezdtek a lágy dallamokra. Ez merőben más volt, mint a múltkori vad bulin. Akkor tele voltak szenvedéllyel – és nem mellesleg rengeteg alkohollal –, de most... Szemükből sütött a boldogság és elégedettség, és valahogy mindketten ugyanarra gondoltak.

- Olyan jó lenne, ha most megállna az idő – suttogta Orsi Kellan mellkasán nyugtatva arcát.

Kel meglepődött, hogy a lány szavakba öntötte azt, amin ő is elmélkedett. Arra gondolt, hogy mennyire jól érzi magát a lánnyal, és hogy eddig ezt nem sűrűn érezte. Annyira tökéletes és nyugodt volt ez a pillanat. Senki sem zavarta meg őket, nem villogtak kamerák a képükbe. Orsival annyira más volt, mint az előző barátnőivel... szinte tökéletes. Neki mindenképp.

- Orsi – kezdte, majd megköszörülte torkát. A lány felemelte fejét, és Kellan szemébe nézett. – Az előbb azt mondtad, hogy... ha az emberek tudnák, hogy milyen kapcsolat van közöttünk... – Mikor a lány nem szólalt meg, feltette azt a kérdést, ami már igazán érdekelte. –Tulajdonképpen, milyen kapcsolatban is állunk?

27. fejezet - Vigyázok rád, mikor lehunyod két szemed

Sziasztok! Ez az utolsó olyan fejezet, amit együtt írtunk, mert Melody pár órán belül hazamegy. 

Nos, pár fontos információ a további frissítésekről: a kommenthatár 15(!) mostantól. 

Reméljük, hogy ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi! :)

- Nem – nyögte ki végül Rob a választ nagy nehezen. Eszti nem hitt a fülének, el sem hitte, hogy Rob tényleg ezt mondta.

- Mi van? – kiáltott rá a fiúra. – Ezt meg hogy érted?

- Fél órával ezelőtt még azt mondtad, hogy ez neked nem megy, most meg… – kezdett a srác mentegetőzésbe. – És most…

- Aha, értem! – vágta rá Eszti. – Szóval, így állunk.

- Én nem ezt... – De a mondatot nem tudta befejezni, mert Eszti az ágy túloldaláról hozzávágta a párnáját. – Aú!

- Te csak ne aúzz! – förmedt rá a lány, majd kihúzódott az ágy szélére, és a lábát lelógatta róla. Még mindig képtelen volt felfogni, hogy Rob ezt mondta neki. Egy pillanatra elgondolkozott; vajon félreértett volna mindent? – Te rohadt, önző, szemét disznó… Nem hiszem el, hogy én még hittem neked. De ne félj, ezt még visszakapod, az biztos! – morgolódott a lány immár az anyanyelvén, amiből Rob egy kukkot sem értett, de ez jobb is volt így.

Másodpercek, percek teltek el csendben, amíg Eszti magában az édes bosszút forralta, de már túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy valami normális dolgot is kitaláljon. Rob pedig... Csak feküdt, és a plafont bámulta. Az előbb még majd’ elaludt, de most már le sem tudta hunyni a szemét. Tudta, hogy valamit elrontott. Kezdte ő is belátni, hogy a tapló, érzéketlen viselkedés nem mindig gyümölcsöző.

Vett egy mély lélegzetet, majd a lány felé fordult, és lassan araszolva közelebb csúszott hozzá, és hátulról óvatosan átölelte Esztit.

A lány először leemelte magáról Rob kezét, és még jobban kihúzódott az ágy szélére.

- Le akarsz esni? – kérdezte tőle a fiú.

- Nem, csak azt nem akarom, hogy hozzám érj – morogta válaszul.

- Á, értem – bólogatott Rob. – Az előbb még nem ezt mondtad.

- Az az előbb volt! – vágta rá gondolkodás nélkül Eszti. – Most pedig, vagy arrébb mész, vagy pedig aludhatsz a földön is. Nekem tök mindegy.

- Ahogy gondolod – egyezett bele végül a srác, majd távolabb csúszott a lánytól, aki így kényelmesebben elhelyezkedett. Ahogy mocorgott, egyszer csak azt vette észre, hogy valaminek nekiütközött a háta. Méghozzá Rob mellkasának.

Rob szándékosan az oldalán feküdt, bal kezét a testén pihentetve. Amikor Eszti háta nekinyomódott, ismét átkarolta a lányt, és a fejét a vállához hajtotta.

- Nem kérdeznéd meg még egyszer? – suttogta a lány nyakába.

Eszti nem válaszolt, csak némán, mozdulatlanul feküdt tovább. Rob már épp feladta a próbálkozást, és elengedte a lányt, amikor Eszti végre megfordult.

- Miért, akkor mit felelnél? – nézett rá a lány, majd suttogva hozzátette. – Nem akarok megint pofára esni.

Rob Eszti álla alá nyúlt, hogy a lány szemébe nézzen.

- Nem hagynám, hogy újra pofára ess.

* * * * *

Fél öt múlt néhány perccel, amikor Kellan telefonja őrült csengésbe kezdett az éjjeliszekrényen.

- Neee – nyüszítette a srác. – Nem akarok…

A szemei még csukva voltak, nem akart egyetlen pillanatot sem elmulasztani a pihenésből. Megmozdította a jobb kezét, mire az zsibbadni kezdett. Félve nyitotta ki a szemét, és egyáltalán nem az tárult a szeme elé, mint amire számított. Szőke, hullámos, kócos hajtincsek borították be a srác kezét, amelyek alighanem Orsihoz tartoztak. Kellan elmosolyodott, majd az oldalára fordult, és közelebb csusszant a lányhoz, de persze úgy, hogy az fel ne ébredjen.

Bal kezével kisimított egy tincset a lány arcából, majd óvatosan finom csókot lehelt a homlokára.

Az érintésre Orsi elmosolyodott, de a szemeit még nem nyitotta ki, és közelebb helyezkedett a sráchoz egy ölelés reményében, ami nem is maradt el.

- Biztos, hogy el kell menned? – kérdezte halkan Orsi, miközben teljesen szembefordult Kellel, és a nyakába fúrta az arcát.

- Attól tartok... – válaszolta a fiú, miközben finoman Orsi hátát kezdte simogatni.

- És mi lenne, hogyha Emmett egész nap hányt volna? – A lány cinkos mosolyra húzta ajkait.

- És akkor Emmett képtelen lesz dolgozni menni… És akkor egész nap itthon maradhat az Ő Rosalie-jával... – fűzte tovább a szót Kellan.

Orsi már teljesen beleélte magát a dologba, de Kellan sajnos tovább folytatta.

- De akkor Emmettet kirúgnák a suliból… És Edwardot is, szóval most muszáj mennem, hogy felkeltsem.

Kellan kimászott az ágyból, de Orsi elkapta a karját, és – nagy erőfeszítések árán, de – sikerült neki visszahúznia.

- Siess vissza a Rosalie-dhoz... – Orsi féloldalas mosolyra húzta ajkait, majd nyomott egy apró puszit Kel arcára.

- Rendben! – Kel elgondolkozó arcra váltott. – És mit szólna hozzá Rosalie, ha Emmett ma este elvinné vacsorázni? Csak ők ketten... Semmi zavaró tényező.

- Rosalie örülne neki – kacsintott a lány Kelre, majd nagyokat ásítva visszadőlt az ágyba.

Kellan halknak éppen nem nevezhető módon átcsörtetett a másik hálóba, hogy felkeltse barátját is, de amikor benyitott, egy pillanatra megtorpant; látta Robot és Esztit békésen szunyókálni.

A srác a hátán feküdt, kiterülve az ágy közepén; a takaró teljesen köré volt csavarodva, de ezzel egyáltalán nem törődve szuszogott hangosan. Eszti ezzel szemben sokkal kisebb helyet foglalt el; aranyosan összegömbölyödve feküdt Rob bal kezén, szorosan az oldalához húzódva.

Kel már majdhogynem megsajnálta őket, de csak majdnem. Gonoszul elvigyorodott, majd bevetette a már jól bevált ébresztő módszerét – az ordítást.

- Tesó, bazdmeg! Elaludtunk! Öt percünk van elindulni! – kiáltott rá barátjára, aki eztán Edwardot megszégyenítő gyorsasággal ugrott ki az ágyból. Bár most – az előző ilyen alkalomhoz képest – sikerült talpon maradnia, viszont hálótársa már nem volt ilyen szerencsés. Ahogy a srác hirtelen felpattant, úgy koppant Eszti feje az ágytámlán, mivel eddig a lány Rob karján feküdt.

- Aú! Mi a fene volt ez? – kérdezte a lány, miközben a fejét tapogatta.

- Jesszus! Ne haragudj... – mentegetőzött Rob, majd szúrós szemekkel röhögő barátjára nézett. – Te állat! Ezt még egyszer eljátszod, kinyírlak!

- Úgy legyen! – válaszolta még mindig nevetve Kellan. – Na, ébresztő Csipkerózsika! Egy óra múlva indulnunk kell, mert ha Edward és Emmett nem érnek oda időben, akkor kivágják őket a suliból.

- Mi a fene bajod van? – kérdezte még félálomban Rob.

- Á, semmi. Készülődj! – mondta végül, majd vetett egy utolsó pillantást a párosra, és laza léptekkel átsétált a saját szobájába.

Mikor belépett a helyiségbe, látta, hogy Orsi még mindig az ágyban van, és onnan mosolyog rá.

- Te nem kelsz fel? – érdeklődött, miközben a szekrényéhez slattyogott.

- Mit adsz érte, ha kimászok? – incselkedett vele a lány.

Kellan ledobott mindent a kezéből, majd egy hirtelen hátraarccal az ágynál termett, két kezével megtámaszkodva Orsi mellett. A lányhoz hajolt, majd egy gyors, de óvatos csókot nyomott az ajkaira, majd – nem törődve azzal, hogy Orsi csalódottan pillant rá – visszalépett a ruháihoz.

- Csak ennyi? – biggyesztette le Orsi a száját.

- Ha idejössz, kaphatsz még – válaszolta Kel, majd a lány értetlen tekintetét látva, hozzátette. – Az volt a cél, hogy kimássz az ágyból, nem?

Orsi hangos nevetésben tört ki, mert tetszett neki a srác találékonysága, majd gyorsan kipattant az ágyból, és Kel mögé lépve igyekezett behajtani a beígért csókokat.

Kellan nem is késlekedett, a lányhoz fordult, tarkójára csúsztatta kezeit, és egyetlen csókba próbált annyi érzelmet csempészni, amennyi csak emberileg lehetséges volt. Orsi beleremegett a csókba, és azt kívánta, bárcsak sose érne véget.

- Nekem most... fürdeni kell mennem – mondta vontatottan Kel miután elhúzódott a lánytól.

- Ó, hát rendben... – nézett rá Orsi vágyakozva, de azért engedte készülődni a fiút, és inkább ő is összeszedte a ruháit.

Egy idő után hangokra lett figyelmes a fürdőszoba felől, majd rájött, hogy Kellant hallja, amint épp énekelget zuhanyzás közben. Ezen jót mosolygott, majd úgy döntött, hogy elindul megkeresni barátnőjét, hogy megbeszéljék a nap további teendőit.

Már épp benyitott volna Esztiékhez, amikor Rob rontott ki a szobából, majdnem feldöntve Orsit, aki hatalmasat ugrott hátra az ijedtségtől.

- Upsz, bocsi! – kiáltotta vissza Rob a folyosó végéről, majd már el is tűnt a lépcsőn.

- Oké, semmi gond – mondta Orsi, már csak saját magának, majd belépett barátnőjéhez, aki próbálta elfojtani nevetését az előbbi incidens miatt. – Mondd csak, neki is feltűnt, hogy nincs teljesen felöltözve? – kérdezte teljes komolysággal Esztitől, mire a lány már nem bírta tovább, és kirobbant belőle a jóízű kacagás.

- Nem tudom, csak annyit mondott, hogy most ki kell rohannia a kocsihoz valamiért. – Eszti szinte még be sem fejezte a mondatot, Rob már ismét a szobában volt, kezében egy halom ruhával, amiket aztán ledobott az ágyra.

- Hű, ezeket honnan szerezted? – érdeklődött finoman Orsi. – Kiraboltad Kellan szekrényét? Az rád lehet, hogy nem lesz jó, nem gondolod? – kuncogott a lány.

- Há-há, nagyon vicces – forgatta meg szemeit a srác, majd kioktató stílusban folytatta. – Ezek az én ruháim. És a kocsimból szereztem őket, ha éppen tudni akarod.

- Te a kocsidból öltözöl? – hitetlenkedett Eszti. – Azt hittem van lakásod is.

- Hát, őő... Az úgy volt... – habogott Rob, majd összeszedte magát egy értelmes válaszhoz. – Persze, hogy van, de nincs időm folyton hazarohangálni, így van a csomagtartóban egy kisebb halomnyi ruhám, amiket anyu minden hétvégén kimos.

- Anyu – visszhangozta Orsi. – Neked anyukád mossa a ruháidat? – Rob nem vette észre, hogy a lány csak szívatja, és teljesen felkapta a vizet.

- És ha igen? Miért kell egyből beszólni? – kiabálta, pont mikor Kellan is benyitott a szobába, egy szál törölközőbe.

- Mit kiabálsz, öcsém? – veregette hátba Robot. – Fáj valamid?

- Igen, az önbecsülésem – válaszolta sértetten.

- Jól van, akkor te meg az önbecsülésed húzzatok el gyorsan fürdeni, mert húsz perc múlva indulunk – terelgette be Kel Robot a lányok fürdőjébe, aki morogva ugyan, de hagyta, hogy utasítgassák.

- Ne is törődjetek vele, ébredés után mindig ilyen. – Kellan próbált halkan beszélni, de valahogy nem sikerült neki.

- Hallok ám! – kiáltotta ki Rob a fürdőből, majd egy nagy csattanás jelezte, hogy – szokásához híven – megint feldöntött valamit.

- Á, majd megnyugszik – legyintett Kel, majd intett a lányoknak, hogy ő is visszamegy készülődni.

- Még nem is ettetek semmit – szólt utána Orsi gondoskodón, de Kel csak megrázta a fejét.

- Áh, ne aggódj, ott úgyis kapunk szendvicseket. Meg különben is – vigyorgott szélesen –, szigorú grizzly-diétára vagyok fogva – kacsintott a lányokra, majd magukra hagyta őket.

- Mit szólnál – kezdte Orsi –, ha csinálnánk nekik valami reggelit?

- Mármint úgy érted uzsonnát – nézett Eszti az órájára.

- Igaz – helyeselt a szöszi. – Palacsinta? – pillantott Orsi kérdőn barátnőjére.

- Hm, ez jó ötlet. És az aránylag gyorsan elkészül. De akkor siessünk – ugrott fel, majd nyomában Orsival leszaladtak a konyhába.

- Na, jó. Én keresek egy serpenyőt, te meg fedezd fel a hűtőt, és hozz tejet, meg hat tojást – adta ki Orsi az utasításokat, majd a konyhaszekrényhez lépett.

Kis idő múlva, Eszti diadalittas vigyorral tért vissza, hisz sikerült mindent megtalálnia, sőt, a kamrában még a lisztet is fellelte. Orsi a tűzhelyhez lépett, majd egy gondolat fogalmazódott meg benne.

- Szerinted ezt használta már előttünk valaki, vagy csak dísznek szolgál?

- Jó, hogy itt vagy, végre használhatjuk a konyhát – idézte Eszti a fiúk filmjéből, mire mindketten hangos nevetésben törtek ki.

Mikor megnyugodtak, Orsi gyorsan kikeverte a tésztát, és sorban elkezdte sütni a palacsintákat. Egy idő után hallották, hogy a fiúk hangos trappolással indulnak lefelé a lépcsőn, hangosan szitkozódva, hogy már megint dolgozniuk kell menni.

Kellan megtorpant a lépcső aljában, és szimatolni kezdett a konyha felé.

- Öcsém, már olyan éhes vagyok, hogy kajaszagot hallucinálok – fordult barátja felé.

- Hát, hallod... Akkor ugyanazt szívhattunk, mert én is érzem – kontrázott rá Rob, majd kis hezitálás után elindultak a konyha felé.

- Wow, ti meg mit alkottok itt, csajok? – kérdezte Kel sóvárogva.

- Áh, csak összeütünk egy kis reggelit magunknak, mert ti úgyis szendvicseztek a forgatáson – kacsintott Orsi barátnőjére, majd visszafordult a tűzhely felé, hogy a fiúk ne láthassák rakoncátlankodó vonásait.

Eszti magában jókat derült a fiúk éhes tekintetén, majd nem zavartatva magát, elvett egy palacsintát a halomból, és jóízűen falatozni kezdett.

- Nem kéne már indulnotok? – kérdezte fapofával, és élvezte, hogy ugrathatja a fiúkat.

Kel az órájára nézett, ami bizony már tényleg azt mutatta, hogy ha nem indulnak el rögtön, alaposan el fognak késni, de...

- Leszarom! Együnk! – dobta le magát az egyik székbe, és maga elé húzta az egész tálat.

Rob még egy ideig téblábolt, és latolgatta a lehetőségeiket, majd éhes énje győzedelmeskedett, és ő is leült az asztalhoz.

- Na, haver! Nekem is adj! – kezdett pörölni Kellannel, mire az rácsapott a mancsára, mikor Rob el akart emelni egy narancslekváros palacsintát a tányérról.

- Nem nyúlka-piszka! – védelmezte Kel a zsákmányát, mire Orsi megsajnálta Robot, és letett elé egy új tányért.

- Há-há – nevetett fel Rob diadalittasan, majd teli szájjal kezdett mutogatni Kellan felé, de addigra barátját már régen nem érdekelte Rob kajája.

- Akkor egyél – pillantott rá fél szemmel, majd visszafordította tekintetét saját tányérja felé.

 Mikor már mindannyian jóllaktak, és a fiúk is jócskán kiszaladtak az időből, gyorsan kocsiba pattantak, és elindultak. A lányokat út közben kitették, majd jelentősen túllépve a sebességkorlátozást, továbbhajtottak.

Orsi és Eszti – elfáradva az elmúlt két nap eseményeitől – hazabattyogtak Seanhoz. Mikor már felfelé mentek a lépcsőn, akkor jutott eszükbe, hogy a fiút bizony rendesen otthagyták előző este se szó, se beszéd, és azóta sem hívták fel, hogy jól van-e.

Mikor beléptek, egy kissé kótyagos, de vidám Jenny fogadta őket, majd pár pillanat múlva megjelent mögötte a fiú is, aki örömmel és egy kis értetlenséggel pillantott rájuk.

A lányoknak egyből leesett, hogy egyikőjük sem emlékszik nagyon semmire, amit – úgy döntöttek – minden további nélkül, rendesen ki is fognak használni.

- Nahát, lányok – köszöntötte őket Sean. – Jó korán elmentetek reggel, amikor mi felkeltünk, már nem voltatok sehol sem.

- Ó, igen, tudod... Gondoltuk kihasználjuk, hogy ilyen szép napunk volt, és elmentünk... sétálni egyet – vágta ki magát Orsi, majd leült a kanapéra, ami immár a régi helyén állt, hisz a fiúk mindent visszatologattak oda, ahol voltak.

- Igen – bólogatott hozzá Eszti is, és letelepedett Orsi mellé. – Meg beültünk a Rosesba is – tette hozzá, hogy még hihetőbb legyen a meséjük.

- Értem, akkor biztosan jó napotok volt. Remek – mondta Sean.

- És mi van a fiúkkal? – kérdezte Jenny, éhes tekintettel, amiből a lányok rájöhettek, hogy azért valami mégis dereng a két Csipkerózsikának.

A fiúk említésére Sean arca fintorba torzult, de inkább nem szólt semmit, mert nem akart megint veszekedni a lányokkal.

- Ó, hát, ők... – kezdte volna Eszti, de Orsi a szavába vágott, és egy kész kis történettel állt elő.

- Nos, miután ti olyan korán kiütöttétek magatokat, mi még egy picit táncikáltunk, de aztán ők is olyan tíz-tizenegy felé eltűntek. Azóta nem is beszéltünk velük, gondolom dolgoznak. Miért? – tette hozzá a lány ártatlan tekintettel.

- Én csak arra emlékszek, hogy az egyik pillanatban még Kellan mesélt nekem valami viccet – itt Orsinak megrándult a szája széle –, a másikban pedig Sean mellett ébredtem fel. A köztes idő teljesen kiesett – magyarázta a lány, de mintha egyáltalán nem szégyellte volna, hogy így kiütötte magát, inkább csak azt sajnálta, hogy nem tudott közelebb férkőzni a fiúkhoz.

- Hát, lehet, hogy nem kellett volna annyit inni – szúrta le húgát Sean, és szigorúan nézett rá. – Basszus, Jenny, még kiskorú vagy! Ha anyáék megtudják, hogy totál részegre ittad magad, ráadásul nálam, oltárira ki fognak akadni... és persze nem rád, hanem rám, mert nekem kéne rád vigyáznom... Na, persze... – Sean még folytatta volna, de a lányok közbeszóltak.

- Oké, Sean, amíg te folytatod a fegyelmezést, addig elmegyünk átöltözni, ha nem gond – állt fel Orsi, és magával húzta Esztit is. Ezzel a mozdulattal ismét magukra irányították a figyelmet, és Sean alaposabban is végignézett rajtuk.

- Itt valami nem stimmel – kezdte elgondolkodva, és gyanúsan méregette a lányokat. – Nem ez a ruha volt rajtatok tegnap este is?

- Hah – kiáltott fel Jenny, megelőzve Orsi mentegetőzését –, és még te beszélsz nekem, hogy ne igyak annyit? – kérdezte, és ezzel – ha tudatán kívül is, de – megmentette a lányokat a válaszadástól.

- Az lehet, de te még kiskorú vagy! – vágott vissza Sean.

- De ennyi idősen több eszem van, mint neked! – Amíg a testvérek vitáztak, a lányok egymásra néztek, majd óvatosan kisunnyogtak a nappaliból.

- Hát, ez egy kissé meleg volt – kezdte Orsi, majd eldőlt az ágyán.

- Ne is mondd! – Eszti leült Orsi mellé, majd a két lányból szinte egyszerre tört ki a nevetés. – Azért nem vagyunk gyengék, pacsit nekünk – veregette magukat vállon képzeletben Eszti.

- Bizony! – helyeselt Orsi is, majd lassan feltápászkodott. – Na, gyere... Öltözzünk fel, ha már itt vagyunk. – Majd kis gondolkodás után hozzátette. – És ha már megemlítettem, tényleg elnézhetnénk a Red Rosesba is. Olyan rég jártunk már arra.

- Pompás gondolat! – lelkendezett Eszti is, majd a lányok belevetették magukat a ruharengetegbe.

- Megint öltözhetnénk hasonlóan, mit szólsz? – kérdezte kis idő után Orsi, miközben elővett a szekrényéből két inget; egy halványlila kockásat és egy feketét.

- Eddig oké, de mit vegyünk fel hozzá? – gondolkozott hangosan Eszti, majd elvette barátnőjétől a fekete inget.

- Farmer... Az mindenhez megy – mosolygott rá Orsi, majd derékig merült a szekrényében, hogy kicsivel később egy miniszoknyával és egy rövidnadrággal a kezében másszon elő. – Na, melyiket szeretnéd?

- Inkább a nacit – választott Eszti, majd elővett magának egy fekete legginget is, és elvonult a fürdőbe, hogy gyorsan rendbe szedje magát.

Amíg barátnője zuhanyozott, addig Orsi keresett magának egy megfelelő – fehér – harisnyát, majd mikor Eszti végzett, felváltotta őt a fürdőben.

Kicsivel több mint fél órán belül mindketten indulásra készen álltak, és elégedetten néztek végig egymáson. Eszti egy-két csattal laza copfba fogta a haját, vele ellentétben Orsi csak egy fehér hajpántot tett fel; hagyta, hogy hosszú haja a hátára omoljon.

Mikor kiléptek a szobából, Sean álla leesett a csodálkozástól.

- Azta... – Csak ennyit bírt kinyögni, de szemeit nem bírta levenni a lányokról. Nagyjából fél perc és a lányok halk kuncogása kellett ahhoz, hogy össze tudja magát szedni, és legalább annyit ki tudjon nyögni: – Jól néztek ki.

- Köszi, Sean – mosolygott rá Orsi.

- Már megint elmentek? – kérdezte Jenny kilépve a konyhából, és furcsán csillogó szemmel méregette őket, mint aki sejt valamit.

- Csak hozzánk – válaszolta Eszti óvatosan; még véletlenül sem akarta megemlíteni, hogy mit is terveztek. – Néha lejelentkezek, hogy tudják, még élek, és nem kapott el semmilyen Hasfelmetsző Jack – kacagott a saját poénján.

- És ahhoz öltöztetek így ki? – húzta fel a szemöldökét a hugi.

- Én mindig szeretek csinos lenni, ha kilépek a lakásból – vonta meg a vállát Orsi, majd felkapta a táskáját, és több szót nem fecsérelve, egy gyors búcsú után a bejárati ajtóhoz fordult. – Mehetünk, Eszti?

- Aham, indulás – válaszolta a lány, majd ő is összeszedte a holmiját, és együtt léptek ki ismét a londoni forgatagba, hogy egy újabb mozgalmas este elé nézzenek...

26. fejezet - Ha kell, én száz évet várnék rád

Először is megint csak köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltatok. És ráadásul ez volt az eddigi legtöbb komink egy fejihez, szóval tényleg thnx :)

Reméljük, most is megdobáltok minket a kritikáitokkal :)

Jó olvasást!

Puszii <3

Tíz körül járhatott az idő, amikor a kis négyesünk hullafáradtan végre beesett Kellan lakásának ajtaján. A lányok semmi másra nem vágytak már, csak hogy aludni mehessenek, így egyből megcélozták azt a szobát, amit legutóbb is kiutaltak nekik, de még fel sem értek az emeletre, amikor egy halk köhintés megállította őket. Megfordulva látták, hogy Kel karba tett kézzel őket bámulja.

- Ti meg hova készültök? – kérdezte fennhangon, és igyekezett beérni őket még a lépcsőn.

- Jaj, Kel... most hanyagolj minket – kérte Orsi elcsigázottan. – Már alig élünk... és különben is, a vidámparkban még te voltál úgy oda, hogy mindjárt elalszol. Hát, akkor most hajrá, és hagyj minket is pihenni... Azt hiszem, mindnyájunknak elég hosszú éjszakája volt.

- Igen, valóban... De most már felébredtem, és szeretném kihasználni, hogy ez a nap az enyém – élénkült fel Kel.

- Mér’, mi van ma? Csak nem a szülinapod? – értetlenkedett Rob. – Bocs, haver, de tök kiment a fejemből... Majd holnap veszek neked valamit, okés?

- Rob! Június van... – nézett Kel jelentőségteljesen barátjára, de mikor látta, hogy az még mindig nem veszi a lapot, hozzátette. – Édes haverom... Az én szülinapom márciusban volt. Rémlik még valami?

- Ja, már valami dereng. Az a kétnapos bulihétvége, azzal a sok bikinis szőke csajj... – Ekkor vágta hátba Kel Robot, hangos köhécselés közben, mire szegény barátja majdnem lefejelte a falat.

- Igen, az lesz az... Jó buli volt, igaz? Akkor most lépjünk is tovább... Szóval... – kezdte volna, de Orsit még érdekelték volna a részletek.

- Milyen buli? És milyen szőke csajok?

- Áá, semmi, nem lényeg. Rob félrebeszél, mert már nagyon fáradt – mentegetőzött Kel. – Tényleg, lehet hogy jobb lesz, ha most egy kicsit lefekszünk pihenni.

- Ó, van Isten! – kiáltott fel Eszti, és már fordult is vissza az emelet, és a pihe-puha ágyikó felé. Orsi gyorsan követte barátnőjét, mielőtt Kellan rájöhetett volna, hogy miről is beszélgettek előtte: nevezetesen arról, hogy most az van, amit a fiú akar.

A lányok otthagyták a fiúkat a nappaliban, akik már szintén alig álltak a lábukon.

- Te, haver... Húzzunk már mi is aludni – nézett Rob az órájára. – Hét óra múlva el kéne indulnunk a forgatásra.

- Jól van, gyere – húzta felfelé barátját Kel, mikor ravasz ötlet villant elméjébe. Méghozzá az, hogy látogassák meg a lányokat. – Haver, ne arra! – rántotta vissza Robot a pólójánál fogva, mikor az Kel szobája felé indult az emeleten. – Most az van, amit én mondok! És én azt mondom, hogy most a lányokkal alszunk.

- Oké... – torpant meg Rob, majd bizonytalanul tekintgetett a lányok szobája felé. – De mondd csak, Kel. Erről a bizonyos tervedről... Őket mikor akartad értesíteni?

- Hát majd most fogják megtudni! Hát nem tök jó meglepetés? – Kellan teljesen komolyan gondolta, amit mond, és hatalmas lelkesedéssel indult meg a csajok szobája felé.

* * * * *

Orsi és Eszi nagy nehezen feljutottak a szobába, hisz már tényleg nagyon fáradtak voltak. Most kezdték el érezni, hogy bizony elég mozgalmas éjszakájuk volt, és már nagyon régen nem aludtak.

- Na, végre egyedül vagyunk – fordult Eszti barátnője felé, amikor magukra csukta az ajtót, kizárva a fiúkat.

- Igen, végre – helyeselt Orsi is. – Jézusom, milyen éjszaka volt – merengett el, miközben már szinte rutinosan lépett a szekrényhez, és kotort elő belőle két sátor méret pólót. – Te, ez most komolyan... rózsaszín? – húzott elő egy elég érdekes színben pompázó darabot. – Kel... rózsaszínt hord? – meresztett hatalmas szemeket a szöszi.

- Szerintem csak... – méregette Eszti is a ruhaneműt – összemosta a pirossal. Nézd meg, tiszta foltos. Anyám, férfiak... Még mosni sem tudnak rendesen – vihogott.

- De mást elég jól tudnak... – emlékezett vissza a pár órával előbbi eseményekre Orsi.

- Most... ő... mire célzol? – pirult el Eszti, aztán eszébe jutott, hogy barátnője nem tud arról, ami közte és Rob között történt.

- Hé, miért pirultál el? – lepődött meg Orsi.

- Nem, nem... Ő... Én kérdeztem előbb – tiltakozott Eszti, ami elég gyanús volt.

- Mondd csak, mi is történt pontosan az erkélyen?

- Inkább te magyarázd meg nekem, hogy mi is történt a nappaliban? És Kellanről hogy került le az ing?

- Jól van, na – rántotta meg Orsi a vállát, mintha nem is lett volna az olyan nagy dolog. Pedig az volt. – Csak szórakoztunk. Bár... nem tudom, hogy ezt még rá lehet-e fogni az alkoholra – gondolkodott el hirtelen.

- Mert hogy? – lett kíváncsi Eszti, miközben levette utcai ruházatát, hogy átvehesse az alkalmi pizsamáját.

- Azon gondolkozok, hogy lehet... – Közben Orsi is követte barátnője példáját, és levette pólóját.

- Mi lehet? – várta Eszti már tűkön ülve a választ, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a fiúk rontottak be rajta.

- Meglepetééééés! – kiáltotta a két srác egyszerre, majd két vaku villant.

A lányok egyszerre sikítottak fel.

- Kifelé! – rántották maguk elé a pólót, majd megrovóan néztek a földbegyökerezett lábbal álldogáló srácokra.

- Ó, mi csak... Izé, gondoltuk, hogy... Hát... Bocsi – mentegetőzött Rob, miközben eszébe sem jutott volna eltakarni szeme elől a kilátást.

- Ami azt illeti... engem egyáltalán nem zavar, hogy ilyen helyzetben nyitottunk rátok! – bólogatott Kellan, miközben az arcán egyre elhatalmasodott a mosoly. – Elvégre is... Nincs mit titkolnotok előlünk!

- Kellan! – förmedt rá Orsi. – Te meg miről beszélsz? Te örülnél neki, ha akkor nyitnánk rátok, amikor alsógatyában flangáltok?

- Ami azt illeti... – vonta meg a vállát. – Igen, kifejezetten örülnék neki. Te nem, Rob? – bökte oldalba Kel barátját.

- Hát, ő... Ez nem publikus.

- Há’ miért nem? Na, jó, nem is érdekel – fordult Kel ismét a lányok felé, majd a kezében lévő fényképezőt diadalittasan a magasba emelte. – És most már van megörökített bizonyítékunk is a pillanat szépségéről!

- Töröld ki! – rivallt rá Orsi, miközben semmivel sem törődve indult el Kellan felé, miközben a kezében tartott póló a földre hullt.

- Ó! – kuncogott Kel. – Szóval, így játszunk! Akkor most dobjam én is le a textilt?

- Csak azt ne! – tiltakozott hevesen Rob. – Kérlek, ne!

Kellan a magasba emelte a kezét, amiben a gép volt, így a szőke lány hiába erőlködött, képtelen volt felérni.

- Add ide! – követelte Orsi, miközben hozzásimult Kelhez. – Ez nem fair!

- Igazán? – kérdezett vissza Kellan egy féloldalas, huncut mosoly kíséretében, miközben az arcával veszélyesen közel került Orsihoz. – Vedd el, ha tudod! – suttogta a szavakat, miközben a lány ajkait nézte.

- Azt hiszed, hogy nem tudnám elvenni, ha akarnám? – kérdezte félig felvont szemöldökkel, fennhéjázó hangnemben.

- Naná, hogy azt! Vagy bizonyítsd be az ellenkezőjét, szivi!

Orsi lábujjhegyre emelkedve húzódzkodott még feljebb, aminek következtében sokkal szorosabban simult a fiúhoz, mint előtte.

- Figyi, édes... – kezdte a lány behízelgő, csöpögős hangon. – Nem örülnél neki, ha a sminkes képeid felkerülnének valamelyik közösségi oldalra, ugye? – meresztgetett Orsi hatalmas kiskutyaszemeket, majd arcával még közelebb került Kellanéhoz. A srác éppen elnyitotta ajkait; a kezét pedig elgyengülve ejtette le maga mellé. Orsi kapott az alkalmon, kikapta Kel kezéből a gépet, majd diadalittasan mosolyogva hátraugrott.

- Na, ugye! Megmondtam, hogy én nyerek!

- Azt hiszed, hogy ezzel vége a játéknak? – kérdezett vissza a srác huncutul, majd elkapta Orsi derekát, és úgy vonta szorosan magához. – Na, és most ki az erősebb?

- Mindenféleképpen én... Legalábbis lelkiekben – válaszolta a lány.

- És itt most mi számít igazán?

Orsi elgondolkozott egy pillanatra, majd tekintetét mélyen a srácéba fúrta.

- Kellan – ejtette ki halkan a nevét, miközben kezét a mellkasának támasztotta, így próbálta meg kicsit eltolni magától, persze teljesen feleslegesen.

- Sajnálom... – mondta Kel, miközben elengedte Orsit. Ezzel még a lányt is meglepte, furcsa volt, hogy ilyet hall tőle.

- Mit, Kellan, mit?

- Azt, hogy ilyen voltam veled... De én ilyen vagyok.

- Te olyan buta vagy! – nevetett fel halkan Orsi. – Hogy tudsz ilyet mondani? Nincs olyan ember a földön, aki ne szeretné azt, aki te magad vagy.

- Tessék? – nézett rá Kel nagyokat pislogva.

- Jól hallottad, te nagy buta mackó! – tromfolta le játékosan, miközben megfogta Kel kezét. – Kell ennél több magyarázat neked?

A fiú elmosolyodott, majd tett egy tétovázó lépést Orsi felé, és szemében csillanó vággyal lehelt egy apró puszit Orsi ajkaira.

- Ó, hát... – motyogta Eszti halkan, és tekintetét megpróbálta elszakítani a flörtölő párról. – Asszem’ én a fürdőbe megyek...

- Veled tartok! – bólogatott hevesen Rob, miközben kitárta a lánynak az ajtót, aki még mindig a pólót szorította maga elé.

A fürdőbe érve Eszti kérdőn nézett Robra, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után halk, kérlelő hangon megszólalt.

- Öhm... Nem fordulnál el, amíg felöltözöm? – kérdezte halálos komolysággal, mire Rob arcára rémület ült ki.

- Ó, hát persze... De Eszti, azt hiszem, láttalak már póló nélkül. Egyszer, amikor...

- Igen, láttál – helyeselt a lány. – És ez pont eggyel több alkalom volt, mint ahányszor kellett volna.

Rob egy pillanatig habozva állt Eszti előtt, nem tudta, hogy mit is kellene tennie, vagy mondania. Naná, hogy arra várt, hogy Eszti mellett, közelében lehessen, de nem mert cselekedni. Félt az elutasítástól.

- Eszti – szólalt meg halkan, szinte suttogva.

- Tessék, Rob? – Eszti hangja sem volt több puszta suttogásnál.

Rob válasz helyett csak tett néhány gyenge lépést a lány felé. Eszti értetlenül nézett, de nem jelezte neki, hogy nem szeretné, ha a közelében lenne. Ő is tett egy bátortalan lépést.

Robert kinyújtotta a kezét Eszter felé, és óvatosan megsimogatta az arcát. A lány elmosolyodott, élvezte a mozdulatot.

- Annyi mindent szeretnék neked mondani, de... Olyan nehezen jönnek a szavak, amikor veled vagyok.

- Tessék? – Eszti hirtelen fel sem fogta Rob szavainak értelmét. – Ezt meg hogy...?

- Én magam sem tudom – Rob a hajába túrt, majd pillantását lassan végigfutatta Esztin. – Csak érzem.

- Én, én... – kezdett magyarázkodásba a lány. – Nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Az elmúlt napok túlságosan is sok eseményt hoztak magukkal, amelyek néha elsodortak engem. És az elmúlt éjszaka... Olyan más voltál, és olyan más voltam én is. Szóval, ez most nekem tök furi...

- Ne haragudj, de nem értem, hogy miről beszélsz – emelte fel egy kicsit a hangját Rob, amivel megijesztette Esztit. – A tetteiddel azt mondod, hogy te is legalább úgy érzel, mint én, viszont a szavaid, bántanak engem.

- Hogy mi? – háborodott fel Eszter. – Én bántalak téged? Soha nem tettem olyat, amivel téged bántottalak volna, de te viszont... Lépten-nyomon fájdalmat okozol másoknak, hogy téged ne érjen semmiféle csapás. Ezen még nem gondolkoztál el, ugye?

Rob ideges lett, csak bámult mereven a vele szemben lévő lányra, majd egy ördögi terv fogalmazódott meg agyában, amivel – azt hitte – mindent rendbe hozhat majd, és a lány elfelejti a kis szóváltásukat is. Közelebb lépett Esztihez, pillantását mélyen a lány tekintetébe fúrta, kezeit óvatosan az arcára csúsztatta, majd először finom csókolt lehelt ajkaira, és mikor érezte, hogy a lány nem utasította el, szenvedélyesebb, követelőzőbb tempóra váltott.

Eszti először fel sem fogta, mi történik, csak hagyta, hogy Rob megcsókolja, de aztán pár másodperc után ijedten tolta el magától a fiút, és gyorsan belebújt Kel pólójába. Rob nem értette, hogy a lány miért húzódott el, ezért kérdőn nézett rá.

- Valamit rosszul csináltam? – Megszeppenve figyelte, ahogy a lány a hatalmas pólóban ácsorog tőle alig egy méterre, de nem mert megmozdulni sem.

- Nem, Rob, csak... Ez most... valahogy nem megy – válaszolta a lány, és igyekezett mindenhova nézni, csak a fiúra nem. – Én még nem érzem késznek. A tegnapi...

- Neked nem volt jó? Mert nekem nem úgy tűnt.

- Félre ne érts, nem erről van szó. De az csak az alkohol miatt volt! – mentegetőzött a lány, és egyre inkább belelovallta magát, mert még nem érezte, hogy biztos lehetne a kapcsolata Robbal. Ha egyáltalán lehetne közöttük bármiféle kapcsolat. – Hiszen előtte még mindenen veszekedtünk, és most is... Az nem megoldás semmire, ha minden vita közben megcsókolsz!

- De hát...

- Nincs de, Rob! Előbb magadban kell lerendezned az emberekhez való viszonyulásod, hogy ne lásd mindenkiben csak a rosszat. Addig én sem tudok veled mit kezdeni, bármennyire is szeretnék... – Eszti szomorúan nézett Robra, aki csak lehajtott fejjel álldogált vele szemben. – Kérlek, értsd meg ezt! – Közel lépett a fiúhoz, és megfogta a kezét. – Rob – szólította meg, mire a fiú ránézett –, én nem haragszok rád, csak egy kis időt kérek.

Rob bólintott, majd egy halvány, erőltetett mosoly kíséretében megszorította a lány kezét.

- Időt. Rendben, időnk az van elég.

- Na, gyere – kezdte húzni Eszti Robot. – Nézzük meg, mit csinálnak a többiek.

- Menjünk – helyeselt Rob is, és már őszintén mosolygott a lányra, de amikor beléptek a szobába, látták, hogy Orsiéknak már csak hűlt helyük volt.

* * * * *

Kellan Orsi szemébe nézett, miután megszakította csókjukat.

- Figyelj, én...

- Ssh – tette Orsi mutatóujját a fiú szájára. – Most ne beszélj! – suttogta, mire a srác bólintott, és ellenállhatatlanul elvigyorodott. Magához ölelte a lányt, és még egy fél percig így álltak tovább, nem foglalkozva semmi mással.

Egy idő után Kel mocorogni kezdett, és megemelte Orsi állát, hogy a lány a szemébe nézzen.

- Figyelj... Nem akarnál... – kezdte, de nem tudta, hogyan is kérje meg a lányt.

- Hmm? – nézett rá Orsi érdeklődve.

- Hát, szóval... Nem akarnál az én szobámban aludni... velem?

A lány szemében a harag és a megbántottság különös elegye vegyült, gyorsan elengedte a fiút, és kettőt hátralépett. Kel nem értette a hirtelen érzelmi kitörést, de aztán valami derengeni kezdhetett neki, mert félénken a lány után nyúlt, és tovább folytatta.

- Orsi... Én úgy értettem, hogy tényleg aludni. Semmi mást. Ha akarod, hozzád sem érek... – győzködte tovább a lányt. – Csak legyél ott. Kérlek! – tette hozzá már szinte csak lehelve.

Orsi eleinte hitetlenkedve hallgatta a győzködést, de az, amit Kel szemében látott, és az utolsó szó végül meggyőzték róla, hogy a fiú igazat mond, és tényleg csak vele szeretne lenni, nem kihasználni az alkalmat. Újra megszorította a srác kezét, majd fejével aprót bólintott beleegyezése jeléül.

Kel mosolyogva és felbátorodva kezdte maga után húzni a lányt, de mikor a szobája elé értek, kissé riadtan torpant meg.

- Öö... Most számolj el hangosan harmincig, és csak utána gyere be! – kérte a lánytól, majd résnyire nyitva az ajtót, úgy surrant be a szobába, hogy még véletlenül se lehessen belátni.

- Oké – mondta Orsi tétovázva a már csukott ajtónak, majd egy mély lélegzet után el kezdett számolni. – Egy, kettő, három...

Eközben bent Kel hipergyorsasággal szedegette össze a földön hagyott ruhákat és egyéb dolgokat, amiket aztán egy fotelba hordott, és amiket végül egy hatalmas fehér lepedővel terített le. Még arra is volt ideje, hogy kettőt hátralépve, elégedetten vigyorogva megcsodálja művét, amikor is Orsi végzett a számolással.

- Harminc... Aki bújt, aki nem, megyek – tette hozzá játékosan, majd nevetgélve benyitott a helyiségbe. – Hú, nem is mondtad, hogy szobrászati ambícióid is vannak – állt a srác mellé, hogy ő is közelebbről láthassa a nagy fehér halmot. – Ez tök jó, de... mi ez?

- Ez? Ez kérlek, ő... – Kel megvakargatta a fejét, hogy eszébe jusson valami jó magyarázat, miért is van egy kupacban az összes szennyese, de aztán vállat vont gondolatban, és inkább vigyorogva kezdett kiselőadást tartani a havas hegycsúcsokról. – Ez egy csodaszép hóval borított dombocska... Napról napra nagyobb lesz. Na, de gyere... – fogta meg Orsi kezét, és elkezdte az ágy felé húzni. – Szerintem most már tényleg feküdjünk le.

Orsi egyetértően bólintott, és a fiú után ő is bemászott a hatalmas ágyba, majd meglepődve tapasztalta, hogy Kellan annyira kifeküdt az ágy szélére, hogy már szinte majdnem leesett róla.

- Kel... Mit csinálsz? – nézett rá érdeklődve.

- Hát... – A srác kissé elpirult. – Megígértem, hogy nem érek hozzád, nem?

- Jaj, te hülye, gyere már – nevette el magát Orsi, majd nagy nehézségek árán beljebb ráncigálta a nagyméretű srácot, amin mindketten jót derültek. Egy ideig egymással szemben feküdtek, és csak nézték egymást, majd egyre laposabbakat kezdtek pislogni...

* * * * *

- Hát ezek meg hova tűntek? – értetlenkedett Rob, és figyelmen kívül hagyva Eszti mindentudó tekintetét, indult volna, hogy megkeresse a párocskát. Már az ajtót nyitotta, amikor a lány hátulról elkapta a pólóját, és visszarántotta a szobába.

- Mondd, hova készülsz? – kérdezte vigyorogva, és magában jót nevetve, hogy Robnak sosem esik le semmi nyilvánvaló.

- Hát, azt hiszem, ez egyértelmű, nem? – kérdezett vissza, teljesen komolyan.

- Nem, szerintem az az egyértelmű, hogy miért is lettünk egyedül hagyva. – Majd amikor látta, hogy Rob még így sem ért semmit, gyengéden fejbecsapta, és úgy kezdte elmagyarázni neki a szituációt. – Figyelj. Szerintem ők már réges-régen az igazak álmát alusszák a másik szobában, és szerintem rohadtul nem örülnének neki, ha rájuk rontanál.

Robnak kellett néhány pillanat, hogy összerakja a kirakós darabkáit, majd nagy szemeket meresztgetve kérdezett vissza.

- És ha nem is alszanak? – Majd hirtelen a falhoz rohant, és fülét odatapasztva kezdett hallgatózni. – Te nem hallasz semmit?

- De igen... Én is hallom... Ugyanis Kellan olyan rohadt hangosan horkol, hogy még a holtak is hallják! – ráncigálta el Robot a faltól, és úgy nézett rá, mint egy ötéves kisgyerekre. – Na, gyere már...

- Mégis hova? – nézett rémülten a lányra.

- Jesszusom, hát aludni, hova máshova? – nevetett rá a lány, majd a már saját térfeleként kinyilvánított oldalra feküdt, és megpaskolta maga mellett a maradék kétméternyi részt. – Mondd, szerinted el fogsz férni? – váltott komoly töprengő arcra. – Olyan pici ez az ágy, nem?

- Öö... – Ennyi volt Rob elmés válasza.

- Jaj, ne kezdd már megint – nézett a lány ismét Robra. – Kéérlek, ne nekem kelljen  kimásznom érted, már olyan jól elhelyezkedtem – mondta, és bizonyítékképp oldalra fordult, és nyakig magára húzta a takarót.

Rob még egy fél pillanatig csak tanácstalanul ácsorgott, majd követte a lányt, és ő is befészkelte magát a kicsinek tényleg nem mondható ágyba.

- Eszti – súgta egy kicsivel később.

- Mi van? – nyögte vissza a lány csukott szemmel, már félálomban.

- Öö... semmi – visszakozott Rob.

- Rob, kérlek – nyitotta ki Eszti a szemét. – Ha már elkezdted, akkor kérlek, fejezd is be. – Majd mikor látta Robon, hogy nem készül megszólalni, felé fordult, és felkönyökölt. – Szóval?

- Semmi, csak... a te oldaladról a szemembe süt a lámpa – vágta ki magát a srác, de valahogy érződött, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani.

- Rob – kezdte úgy a lány, mintha tényleg egy ötévessel beszélne. – Délelőtt tíz van. Nem ég semmiféle lámpa. Az csak a Nap. Érted?

- Óh... – jött az értelmes válasz. – Akkor... szép álmokat.

- Neked is, Rob – feküdt vissza a lány, de fél perc múlva aztán ő szólalt meg ismét. – Rob...

- Tessék? – morogta vissza a srác a takaró alól.

- Hozzád bújhatok?