A vonal másik feléről egy pillanatig nem hallatszódott más, csak egy hatalmas lélegzet, amit aztán hangosan kifújtak.
- Öhm... Szia! Hát... az előbb nem épp úgy sült el a dolog, ahogy én azt szerettem volna... – kezdte Kellan, de Orsi közbevágott.
- Ja, mert azt hiszitek magatokról, hogy azért, mert szerepeltek egy filmben, akkor már mindenki a lábatok előtt hever, és bárkin át lehet gázolni, mi? Hát képzeld, mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti, csak nekünk nem nyomnak kamerát a képünkbe.
- Igen, igazad van. És Rob sem úgy gondolta, csak kicsit feszült mostanában, és hát most kelt fel...
- Nem kell a kifogás.
- Ez nem kifogás! – Majd a többi már kicsit halkabban hallatszott. – Rob, gyere már, és kérj tőlük bocsánatot!
- Jövök – morogta Robert, majd beleszólt ő is. – Sziasztok! Izé... csak... szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit bunkón és gyerekesen viselkedtem.
- Kicsit? Gyerekesen? – visította Eszti a telefonba, és felpattant a táskája mellől, ahol eddig állt, mert éppen ruhát keresett magának a találkozóra.
- Készülj a halálra – kuncogott a háttérben Kellan alig halhatóan.
- Esther, sajnálom... – Rob olyan érdekes akcentussal ejtette ki a lány nevét, hogy egyetlen pillanat erejéig Eszti sziklaszilárd magabiztossága is meglazult. De aztán összeszedte magát, és újra támadásba lendült, hogy leossza Robot.
- Ó, igen, persze – mondta a hangjában cinizmussal. – Ha azt vártad tőlem, hogy az egódat fényezzem, akkor marha nagyot tévedtél...
- Hát azt én nem úgy...
- Nem? Hogy lehet ezt máshogy érteni? – Aztán Eszti elgondolkodott egy pillanatra, és úgy folytatta tovább. – Tudod mit? Ne is most fejtsd ki... Egy óra múlva legyetek itt, és majd akkor elmagyarázod, hogy hogyan is értetted...
- Ööö... – kezdte volna Rob, de Kellan közbevágott.
- Oké, ott leszünk! Akkor ez azt jelenti, hogy... – De ő sem tudta befejezni, mert neki meg Orsi nem hagyta végig mondani.
- Ez azt jelenti, hogy ez nem telefontéma, és talán élőben kicsit értelmesebbek vagytok. De egyelőre jobban leírtátok magatokat előttünk, mint a sokéves átlag. – Orsi hangja majdhogynem csöpögött a gúnytól.
- Hé, ez azért erős volt, nem gondo...
- Persze, megértjük! Egy óra múlva ott leszünk a ház előtt! – mondta Kel fennhangon, majd egy csattanás hallatszott, egy „Aú”, és egy „Oh, Rob, egyszer végre nem bírnád befogni?”.
- Helyes! Csáó! – Azzal Orsi ki is nyomta a telefont, majd félig bosszankodva, félig vigyorogva az ágyra dobta.
- Na, jó. Akkor most... engem is beavatna valaki? – kérdezte Sean kicsit döbbenten. A lányok felé fordultak; teljesen elfelejtették, hogy ő is a szobában van, és hallja minden szavukat. – Azok ott ketten azok voltak, akikre én gondolok?
- Nos, Sean, igen, azok voltak – válaszolta Orsi röviden, majd nyelt egy nagyot.
- Oké, ez nekem egy kicsit erős... És... ? Egyáltalán, hogyan? És miért? – A srácon látszott, hogy tényleg nagyon össze van zavarodva, és úgy tűnt, félti szerelmét a rá leselkedő veszélytől, ami a két srác képében leselkedett rá.
- Hát, Ursula... – kezdte Eszti barátnője felé fordulva, közben majd megpukkadt a nevetéstől. – Azt hiszem, nekünk készülődni kellene...
- Ursula? Ursulaaaa? – Orsi hangja kétségbeesett és ijedt volt. – Esther – ejtette ő is úgy barátnője nevét, ahogy az imént Rob. – Kérlek, ne szórakozz velem!
Majd egy pillanatnyi szünet következett, és Orsi csillogó szemmel ismét barátnője felé fordult.
- És mit vegyünk fel?
Sean döbbenten állt a két lány között, és láthatólag nem értett semmit.
- Na, jó... Nekem ez sok így korán reggel – morogta, majd kiment a szobából, és a két lány rögtön a szekrényhez rohant, hogy kiválasszák az ideális ruhadarabokat a mai találkozóra.
Legalább negyed órán át turkáltak a ruhakupacokban, amíg megtalálták az ideális összeállítást. Orsi egy halványszürke csőszárú farmert választott magának, halványsárga tunikával, Eszti pedig ugyanilyen nadrágot feketében, szűk fehér ujjatlan felsővel.
Gyorsan egymás után elmentek zuhanyozni, úgy ahogy összeszedték magukat, felöltöztek, és már csak egy helyben ücsörögtek, amikor – ma már sokadszorra – megszólalt Eszti telefonja. Ezúttal egy ismeretlen szám villant fel a kijelzőn, de a lány nem habozott, azonnal felvette.
- Tessék?
- Szia, Kellan vagyok! Itt vagyunk a ház előtt. Légyszi’ siessetek, mert már igencsak nézegetnek minket az emberek!
- Jól van, megyünk. Fél perc – válaszolta, azzal kinyomta a telefont.
- Nos? – nézett rá Orsi.
- Itt vannak a ház előtt, és azt kérték siessünk, mert már kezdenek gyanúsak lenni az emberek szemében.
- Jó, akkor menjünk le! Azzal csak lesüllyednénk az ő szintjükre, ha most még egy jó öt percig itt fent ücsörögnénk a szobában, azon nevetve, hogy őket odalent megeszi a penész... – nézett Orsi elmélázva.
- Jaj, hogy te milyen gonosz vagy!
- Één? – Orsi ártatlan ábrázata egy újszülött csecsemőével vetekedhetett volna. – Én nem terveztem semmi rosszat. Arról nem tehetek, ha sokáig tart összepakolni a táskámat, felvennem a cipőmet, és még kardigánt is kell húznom!
Természetesen erre hatalmas nevetgélés tört ki kettőjük között, majd mikor végre sikerült minden egyéb ruhadarabot felvenniük, és a táskájukban is minden fontos darab megtalálható volt, úgy döntöttek, hogy ideje lenne elindulni a lépcsőn. Persze, nem siettek, sőt, sokkal lassabban indultak kifelé, mint eddig bármikor.
Ők iszonyatosan élvezték ezt a dolgot, és bátran eljátszottak a gondolattal, hogy vajon a srácok most mit is csinálhatnak odakint... A kapun kilépve megpillantottak egy fekete autót, sötétített ablakokkal. Amikor a lányok odaértek a jármű mellé, annak lehúzódott az ablaka, és Kellan mosolygós arcával találtak magukat szembe.
- Sziasztok, lányok! – köszöntötte őket, majd kipattant az autóból, és kinyitotta a lányok előtt az ajtókat.
- Köszönjük – mondta Orsi tetetett komolysággal, és közben Esztire kacsintott. Természetesen nem lehetett nem kiszúrni, hogy Rob most is duzzog, és nagyon morcos kedvében van. Az úton nem is szólt semmit sem, csak bámult kifelé az ablakon. Egy fehér ing volt rajta fekete nadrággal, Kellanen pedig egy csíkos póló, és egy szakadt farmer.
Körülbelül tíz perc kocsikázás után megérkezetek a kávézóhoz, és a lányok nem hittek a szemüknek. Egymásra bámulva, kővé dermedve álltak a kocsi mellett, amikor is Kellan észrevette zavarukat, és úgy döntött, megkérdezi, mi bántja őket.
- Hé, csajok! Mi történt? Nem tetszik a Red Roses?
- Oh, nem, nagyon szép hely – mondta Orsi, majd Esztivel nyomában belépett a helyiségbe. A kedvenc asztalukhoz mentek, és gyorsan helyet is foglaltak. A srácok utánuk léptek be, és követve a lányokat, ők is leültek, majd hívták is a pincért, aki mosolyogva köszönt a törzsvendégeinek – a lányoknak.
- Helló lányok! Milyen rég láttalak titeket – nevetett Ben, utalva rá, hogy eddig minden nap találkoztak, de az utóbbi két napban a lányok nem jártak ott. Majd hirtelen a homlokára csapva hozzátette. – Már tudom! A szülinapi buli, igaz? Isten éltessen Orsi!
- Szia – felelték kórusban, majd Eszti magához ragadta a szót. – Bizony, jól emlékszel. Jó kis esténk volt.
Eközben a fiúk csak bámultak, mint borjú az új kapura, és nem értettek semmit. Még két-három percig folyt a gondtalan cseverészés a lányok és Ben között, mire végre rájött, hogy miért is vannak ott vendégei.
- Oh, bocsi! Mit is hozhatok a hölgyeknek és az uraknak?
Kellan megköszörülte a torkát, majd a lányok felé fordult.
- Mit kértek?
- Ben, csak a szokásosat! – mondta Orsi, mire a srác felírt két hosszúkávét, áfonyás pitével.
- És nektek? – Ekkor nézte meg először jobban a fiúkat, mióta csak bejöttek, és igencsak meglepődött a felismeréstől.
- Nekem egy hosszúkávé lesz – morogta Rob karba tett kézzel, akit igencsak zavart, hogy semmibe veszik.
- Dettó – vigyorgott Kellan, majd még hozzátette. – Meg hozhatnál egy áfonyás pitét is. Csajok, szerintem megérné megkóstolnotok, itt igazán jól... – fordult a lányok felé, de látva megdöbbent tekintetüket, nem folytatta. – Mi van?
- Semmi, semmi. Csak mi is azt rendeltünk. Hosszúkávét, áfonyás pitével – villantott Orsi egy meleg mosolyt Kelre.
- Micsoda véletlen – mondta Kellan egy olyan mosoly kíséretében, mint amit az előbb Orsitól kapott. – Nos, sajnálom, amit a telefonban mondtam... – tette hozzá immár teljesen komoly arccal. Orsi egy pillanatig döbbenten ült, és teljesen elveszett a hatalmas, szinte könyörgő szempárban, majd felvette a pókerarcot, és halálos komolysággal közölte:
- Ezzel nincs semmi sem megbocsátva.
Kellan arcáról lefagyott a mosoly, Robert pedig kárörvendően felnevetett, mire Kel oldalba bökte, hogy ezzel jelezzen neki, miszerint szeretné, hogy Ő is bocsánatot kérjen.
- Hát... – kezdte halkan Rob, hogy a lányok alig hallották, miközben alig ültek tőle másfél méterre.
- Mit is szeretnél mondani? – kérdezte Eszti teljes komolysággal. Minél jobban szerette volna azt, ha Robnak nehéz dolga van, és nem látja, hogy minden lány teljesen odáig van érte, meg vissza.
Közben kiért a pincér a rendeléssel, és miközben lepakolta a tányérokat és poharakat az asztalra, a lányokra kacsintott.
- Köszi, Ben – mondta Orsi, kicsit megtörve a feszültséget, és egy kis időt adva a fiúknak. Valahogy nem szeretett sokáig fasírtban lenni senkivel, de most muszáj volt tisztázniuk a helyzetet.
- Egészségetekre – mondta, majd ott is hagyta a négyest.
- Nos? – nézett Orsi ismét a fiúkra, egyik szemöldökét felhúzva. – Mit is sajnáltok pontosan? Mert ez csak egy szócska, de ha nem gondoljátok komolyan, akkor igazából teljesen felesleges, még kiejteni is.
- Hát... – ismételte meg Rob, de tovább megint nem jutott.
- Igazán elmés – gúnyolódott Eszti. – Az ember azt hinné, egy színészt kicsit nagyobb szókinccsel áldott meg az ég, nemde bár?
Rob mérgesen nézett rá, és látszott, hogy ismét be akar szólni, de aztán jobb belátásra bírta saját magát.
- Igazából... mindenért. Nem akartam veletek bunkó lenni, csak hát... Manapság mindenki csak egy valamit akar tőlünk – húzta el a száját.
- Jól beszélsz, tesó – veregette meg Kel Rob vállát.
- De attól még nem kéne mindenkire általánosítani, nem gondoljátok? – kérdezte Eszti, kicsit megenyhülve.
- Talán nem tudjuk megérteni, mit érezhettek, amikor ezer kislány rohangál utánatok, és mindenki csak ki akar titeket használni, de attól még... lehetnétek kicsit emberibbek, és hagyhatnátok, hogy kiderüljön, ha valaki esetleg nem csak a pénzetekre és a hírnevetekre hajt – mondta Orsi komoly ábrázattal, mire a fiúk felkapták fejüket. Nem sűrűn találkoztak ilyen normális lányokkal. Nem sűrűn? Inkább majdhogynem soha.
- Látod, én megmondtam, hogy nem olyanok – morogta Kellan, természetesen Robnak címezve. De a srác nem tudott rá mit reagálni, csak ült, és meredt maga elé. Hirtelen fel sem merte fogni, hogy léteznek ilyen lányok is a világon. Akik nem a hírnévre hajtanak, hanem csak egyszerűen az érdekli őket, akik.
- Szeretném elhinni, de... – végül csak ennyit bírt kinyögni, mire Kellan így is szúrós pillantásokkal méregette, de ő csak a semmibe meredt.
- De mindig van de – sóhajtotta Eszti, majd kibámult az ablakon. Egy fél pillanat erejéig csak nézte az ismerős alakot, aki akkor lépett be az üvegajtón. Az asztallapot kezdte fixírozni, és finoman oldalba bökte Orsit, hogy figyeljen rá. Mivel az akció nem volt sikeres, ezért magyarul szólt barátnőjéhez.
- Nagyon lassan fordulj meg... és nézd meg, hogy ki jött be az ajtón. Ezt komolyan nem hiszem el... Valaki szívat engem?
A fiúk természetesen nem értettek belőle semmit sem, és érdeklődve néztek Esztire. Orsi ezt kihasználva észrevétlenül hátra pillantott, de nagyon gyorsan vissza is kapta tekintetét.
- Basszus! – Csak ennyit bírt kinyögni, ezt is inkább anyanyelvén tette.
- Beavatnátok? – kérdezte Kel kíváncsian, de a lányok nem mondtak semmit.
- Esther! – hallottak meg egy kiáltást a hátuk mögül, mire Eszti behunyta a szemét, kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd mosolyogva hátrafordult. Ez a pillanatnyi, mégis sokatmondó grimasz nem kerülte el Rob figyelmét se, ezután érdeklődve tekintett a hozzájuk lépő srácra.
- Szia, Pete! – mondták neki kórusban a lányok, de ő csak Esztire volt kíváncsi.
- Jézusom, jól vagy? Tegnap egész este téged kerestelek! – Ekkor jött rá, hogy lehet, hogy nem így kéne magát kifejeznie, úgyhogy kicsit változtatott a számokon. – Mármint titeket kerestünk Seannal. Mindent tűvé tettünk, és ráadásul egyikőtök se volt elérhető. Már komolyan a legrosszabbtól tartottunk.
- Izé... Ne haragudj. Nagyon ki voltunk ütve, Orsi mobilja lemerült, az enyém le volt némítva, és örültünk, hogy hazaértünk.
- Értem. Hát, azért a másik oldalon lenni nem volt épp leányálom.
- Tényleg sajnáljuk – szállt be Orsi is a dialógusba.
- Oké, semmi gáz. Spongyát rá, a lényeg, hogy jól vagytok – vigyorgott Pete, majd felmérte a terepet, pontosabban az asztaltársaságot. Ravasz mosolyra húzta ajkait, szemében kapzsiság csillant, majd negédes hangon szólalt meg. – Nahát, lányok, be sem mutattok?
- Ööö... De igen, persze – mondta Eszti zavartan, majd a még mindig értetlenül figyelő fiúkhoz fordult. – Srácok, ő itt Pete. Pete, ők Kellan és Robert. – Eszti direkt nem mondta ki a vezetéknevüket, ezzel is hangsúlyozva, hogy ők is csak emberek.
Mivel az előző alkalommal is bejött, úgy gondoltuk, hogy rendszert csinálunk belőle, és most is tíz komment után hozzuk az új részt :)
Puszi
Nillody
