Sziasztok!
Igen, tudjuk, tudjuk... Rég volt, tán igaz sem volt...
Na, de most végre újra itt vagyunk, élünk és virulunk, és egy újabb fejezetet is hozunk nektek :)
Jó olvasást, és jó szórakozást hozzá :) És reméljük, a kommenteket nem hanyagoljátok el :)
Pusszantások
- Hát... – nyögte ki a lány nagy nehezen. Többet nem tudott mondani, és a lelke mélyén talán nem is akart. Mindig is nehezen beszélt a valódi érzéseiről, és amit Kel iránt érez, az kétségkívül még a legvalódibbnál is valódibb.
- Tudod – mondta Kellan, amikor látta, hogy Orsi többet nem igazán képes mondani. – Én... Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, és mondani is az lesz... De én valójában szeretnék többet, mint egy puszta barátság.
- Kellan... Ez már eddig is több volt, mint egy puszta barátság... – szólalt meg végül Orsi, majd lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a srác ajkait. Kelnek sem kellett kétszer mondani, rögtön cselekedett is. Befejezte Orsi elkezdett mozdulatát, és apró, ám annál sokkal édesebb csókot lehelt az ajkaira. Mindketten belemosolyogtak a csókba, majd immáron semmit sem törődve a külvilággal folytatták. Boldogok voltak.
Néhány percnyi idilli tökéletesség után ismét leültek az asztalhoz, majd Kellan nagy lovagiasan bort töltött Orsinak, és tekintetét mélyen a lányéba fúrta. Orsi fejében még mindig Kel előző szavai visszhangoztak, amelyekkel azt árulta el, hogy mennyire is élvezi a társaságát. És itt kezdődött a probléma. Ugyanis, Orsi is nagyon, sőt, már eszeveszettül imádott a srác társaságában lenni, de félt attól, hogy mit hoz a jövő. Az a jövő, amelyben ő majd hazamegy, és itt hagyja Londont. Az a jövő, amelyben nem lesz Kellan, vagy Rob... vagy Eszti. Ismét eszébe jutott a mai kis veszekedésük Eszterrel, és a mosoly rögtön eltűnt arcáról. Ez persze Kellan figyelmét sem kerülhette el...
- Mi a baj? – kérdezte rögvest aggódva. Orsi belátta, hogy semmiképpen sem hazudhat a srácnak, ezért inkább előállt a féligazsággal.
- Összevesztünk Esztivel... – mondta szomorúan, majd lehajtotta a fejét. A következő pillanatban azonban azt vette észre, hogy Kellan megfogja az asztalon nyugvó kezét, és vigasztalóan megszorítja. Búsan elmosolyodott, és hálásan nézett a fiúra.
- Szeretnéd elmesélni? – kérdezte Kel egy kicsit vonakodva, mert nem volt benne biztos, hogy mit is tehetne ebben az ügyben.
- Igazából az én hibám. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, aztán ő is felhúzta magát, és végül... olyanokat mondtunk, amit nem gondoltunk komolyan, és amiket egyikőnk sem érdemelt meg, de... Nem akartam megbántani. – Valahogy nem bírt ülve maradni, ezért felállt, majd egy ablakhoz lépett, hogy kibámulhasson az éjszakai fényekben pompázó utcára. Nagy levegőt vett, megfordult, és meglepődött, hogy Kel ott áll mögötte. Kellan óvatosan átölelte a lányt, és vázolta a hirtelen kigondolt tervét.
- Mit szólnál hozzá, ha most felhívnánk Robot, hogy keresse meg Esztit? Szerintem ő tudna vele beszélni – tette hozzá Kel, majd elő is kapta a mobilját, hogy tárcsázhassa barátját.
- Nem is tudom... – bizonytalanodott el Orsi, de Kel lepisszegte.
- Ne aggódj, mindent elintézek – kacsintott egyet, majd várta, hogy barátja felvegye a telefont.
- Helló-belló – köszönt kissé akadozva és feltűnően vidáman Rob. – Kihez van szerencsém eme szépséges éjszakán, hm?
Kellan kissé meglepődött, mert valahogy sejtette, hogy Robnak miért ilyen a hangja.
- Rob, itt Kel – mondta határozottan, de belül megijedt, hogy Rob tudtán kívül máris elrontotta a tervét. – Jól vagy, haver?
- Kellan! Drága barátom! – örvendezett Rob. – Hát hogy a viharba ne lennék jól? – Majd kérdés nélkül folytatta. – Itt van velem Tom, igaz cimbi? Iszogatunk egy kicsikét...
- Figyelj, Rob, bármit is csinálsz, most hagyd abba, és figyelj rám – utasította Kel, és elkezdte neki felvázolni a helyzetet.
- Szóval azt mondod, hogy összevesztek – vonta le a konklúziót Rob. – Jaj, haver, ne szívass már... Az a két csaj nem tud összeveszni! Olyanok, mint akik összenőttek!
- Pedig így van, és most el kéne menned Esztihez – mondta neki Kel, mire Rob felröhögött.
- Minek menjek oda? Eszti nem bírja a képemet... – mondta Rob egy ittas őszinteségével, és komolyan is gondolta.
- Haver, te megőrültél... – kezdte Kel, de Orsi látva az ábrázatát kivette a kezéből a telefont, és hadarni kezdett.
- Na, idefigyelj, Rob! Ne akard tudni, hogy miken mentünk ma keresztül, jó? Jobban teszed, ha most hallgatsz rám, és felemeled a seggedet a kanapéról, és elmész Esztihez. Te vagy az egyetlen személy, aki meg tudja vigasztalni.
- Orsi? – kérdezett vissza Rob.
- Nem, itt a Szűz Mária! Basszus, Rob, ne csináld már! Azt akarod, hogy még rosszabbul érezze magát miattad?
- Hogy? – hüledezett a lány szavait hallva. – Eszti bánkódik miattam?
- Úgy bizony! Úgyhogy most jobban jársz, barátom, ha tényleg felállsz a kényelmes helyedről, és megkeresed.
- Azonnal indulok! – harsogta Rob a vonal másik végéről, majd letette a telefont.
- Hát, tudod... – kezdte Kel, amikor maga felé fordította a lányt. – Rob néha furán viselkedik...
- Néha? – kérdezett vissza a lány cinikusan.
- Na, jó, igazad van, elég gyakran... – nevette el magát Kellan. – De Rob már csak ilyen! Őt így kell szeretni. Nem tud változni, pedig párszor elhatározta már.
- Hát... az lehet – motyogta a lány, majd immáron sokkal erőteljesebb hangnemben folytatta. – Te most tényleg Robról akarsz dumálni?
- Most miért ne? Elvégre a... – De Kellan már nem tudta befejezni a mondatát, hiszen Orsi a vágyai szerint cselekedett, és mézédes csókkal hallgattatta el a fiút. Kellan Orsi derekára fonta a karjait és kicsit megemelte, így csókolta tovább.
A hangulat néhány pillanat leforgása alatt a tetőfokára hágott, és ezt mindketten megérezték. Most már nem igazán törődtek semmi mással, csupán a másik közelsége volt a fő. És ez jelen pillanatban meg is történt. Nem is akárhogy... Kellan néhány perc után letette Orsit, és vágyakozó pillantásokkal nézett a lány szemébe...
- Te, harv... haver – bökte ki nagy nehezen Tom. – Hova mész? – kérdezte Robtól, miközben megpróbált felállni a kanapéról és közelebb sétálni barátjához, mert látta, hogy amaz elég erőteljes próbálkozásokkal próbál belebújni a farmerjába – fordítva.
Rob erre felkapta a fejét, és rájöhetett, mi a bibi, mert megfordította a nadrágját, és gyorsan felhúzta. Ezután Tom felé fordult, hogy röviden őt is beavassa a tervbe. Nagyon röviden...
- El!
- El? Ennyi? – háborgott Tom. – Há’ normális vagy te? Még itt van két üveg jóféle vörösbor meg egy rekesz sör, és te most képes lennél elhúzni?
Rob kicsit megállt, és úgy nézett ki, mintha tényleg elgondolkodott volna a dolgon, de azután csak megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.
- Nos, nem csak képes lennék, hanem képes is leszek. – Azzal kilépett az ajtón, és bevágta maga után.
Mikor már lent volt az utcán, gyorsan leintett egy taxit, és miután megadta a Red Roses címét a sofőrnek, előkotorta a mobilját, és Eszti számát kezdte keresni a telefonkönyvben. Kissé illuminált állapotának köszönhetően ez a művelet eltartott vagy két percig, de ugyebár a kitartó munka mindig meghozza gyümölcsét. Megnyomta a hívás gombot, várt vagy fél percet, hogy kicsörögjön, de mivel a lány nem válaszolt, kinyomta a telefont.
Közben megérkeztek a kávézó elé; Rob kifizette a taxist, betámolygott, majd gyorsan kért egy józanító feketét és egy pohár vizet, biztos, ami biztos. Épp Ben volt szolgálatban, és amikor letette elé az italait – Rob meglepetésére – közelebb hajolt hozzá.
- Elnézést, uram... – kezdte Ben udvariasan, nem merte elsőre letegezni Robot, mégis csak egy vendég. – Úgy tudom, Ön sokat szokott ide járni a két magyar lánnyal, Esztivel és Orsival... – Nyitva hagyta a mondatot, mintegy kérdésként, ezért Rob bólintott egyet válaszul, mert kíváncsi volt, mit akarhat tőle a pincér. – Legutóbb, amikor itt jártak, Pete, az egyik zenészünk csúnyán inzultálta őket. Ugye, nem lett belőle nagyobb baj?
- Hogy mi?! – háborodott fel Rob egy pillanat alatt. – Mi?
- Kérem – kezdte Ben fojtott hangon, és körbe-körbepillantott, hogy senki se vegye észre. – Ez itt egy nyilvános hely, gondolom, nem örülne egy botránynak...
- Nem, tényleg nem – felelte kótyagosan, és mélyeket lélegzett, majd egy egyszerű mozdulattal lehúzta az előtte lévő kávét. – Kérek még egyet!
- Rendben. – Ben ellépett a pulttól, és készíteni kezdte a kávét, és naná, hogy Rob ezt nem állta meg szó nélkül. Miért is tette volna?
- Figyelj, ugye, megvan Eszti száma?
- Igen, de miért... ?
- Megtennéd, hogy amíg én a mosdóba megyek, felhívod, hogy jöjjön ide, mert vészhelyzet van? De azt ne említsd, kérlek, hogy én is itt vagyok! – Meg sem várva Ben válaszát, folytatta. – Ó, köszönöm szépen! Tudtam, hogy rendes gyerek vagy te!
Ben értetlenül bámult néhány percig utána, majd vállát megvonva összedobta Robert kávéját, és a telefonért nyúlt. Egy csörgés, két csörgés, három...
Majd végül a lány felvette.
- Igen? – szólt bele kómás, rekedtes hangon.
- Szia, Eszti! – Ben ekkor még nem tudta mire vállalkozott. Felkelteni egy hisztis, fiatal lányt... merész húzás volt. – Ben vagyok a Rosesból.
- Valami baj van? – kérdezte a lány morcosan, miközben a szemeit törölgette.
- Hát, úgy is fogalmazhatunk, igen... – hablatyolt Ben, hirtelen azt sem tudta, mi történik.
- Vészhelyzet?
- Az bizony! De még mennyire!
- Basszus... Pont most? – nyüszítette. – Éppen aludtam...
- Annyira sajnálom, de most mennem kell! Eszti, kérlek, siess! Ó, már a tűzoltók is itt vannak, mennem kell...
- Hogy mik?! – Eszter alaposan megdöbbent Ben szavaitól, és mint akit puskából lőttek ki, úgy pattant ki az ágyából.
- A... izé, a rendőrök! Siess!
Azzal megszakadt a vonal.
Eszti még mindig annyira álmos volt, és Ben szavainak hatása alá kertült – Mi a ménkűnek mennek oda a rendőrök meg a tűzoltók? –, hogy le sem esett neki, hogy ehhez a dologhoz neki körülbelül semmi köze nem lenne. Hogy Ben mi a fenének hívja oda, hiszen ő ott senki sem, segíteni meg aztán végképp nem tudna semmiben.
Nos, de mivel ilyesmi meg sem fordult Eszti buksijában, csak gyorsan tovább készülődött, és – mivel úgy gondolta, így a leggyorsabb – futva tette meg a távot a Rosesig. Egy sarokra a kávézótól már furcsállani kezdte, hogy nem hall semmi rendellenes hangzavart, se szirénákat, se sikoltozást, de aztán csak vállat vont, és tovább szaladt.
Mikor a kávézó elé ért, már végképp nem értett semmit, hiszen nyoma sem volt semmi olyasminek, amiket Ben zagyvált a telefonba, hát még vészhelyzetnek. Úgy gondolta, ha már egyszer ott volt, akkor azért bemegy, hiszen Bennek biztos volt valami oka, hogy odahívja ilyen idióta átlátszó indokkal, ezért vállat vont, majd belépett.
Ben már akkor kiszúrta Esztit, amikor a lány még csak a kirakat előtt állt értetlenül, ezért gyorsan odaszólt Robnak – igaz, totálisan vöröslő fejjel, mert kicsit szégyellte magát, amiért becsapta a lányt –, hogy akit várt, megérkezett.
Rob nem fordult meg, csak még jobban a fejébe húzta a kapucniját, és úgy szürcsölgette tovább a kávéját, mintha soha nem is lett volna érdekesebb dolog a világon, mint a kávézás.
Eszti felakasztotta a kabátját az ajtó mellett álló fogasra, majd – ahelyett, hogy helyet foglalt volna az éppen szabadon álló, szokásos asztalukhoz – a pulthoz lépett, hogy kérdőre vonja a félősen rá pislogó Bent.
- Szia, Ben – köszöntötte mézes-mázas vidám hangon a lány, mire kedvenc pultosunk már épp fellélegzett volna, hogy a lánynak tök jó kedve van, és nem neheztel rá.
- Szia, Eszti. Hogy aludtál? – Ben kissé szétszórtnak tűnt.
- Köszi, jól... Kivéve, hogy valaki felkelt, hogy ég a ház, vészhelyzet van, siessek gyorsan, erre semmi gáz, minden a legnagyobb rendben! Mi a fenéért hívtál ide?! – Eszti kissé kikelt magából, és már épp folytatni akarta, amikor a mellette ülő kapucnis alak – akiről eddig szinte nem is vett tudomást – elég erőteljesen megköszörülte a torkát. Erőteljesen és túlontúl ismerősen...
- ROB?! – rikoltott rá szerencsétlen srácra, aki ijedtében összerezzent.
- Mi lenne, ha nem ordítanál? Így is mindenki engem nézett... – morogta kissé indulatosan, de ahogyan szemügyre vette Eszti elkínzott ábrázatát, halkan hozzátette. – Jól van, kiáltozz csak. Hátha az megnyugtat...
- Most gúnyolódsz velem? – kérdezte a lány félig felvont szemöldökkel.
- Én? Dehogy! Úgy ismersz engem, mint aki képes lenne rá?
- Na, most jól figyelj, Mr. Pa... – Körülötte döbbent csend uralkodott, mindenki várta a folytatást. – Mr. Paranoiás!
- Mi? – értetlenkedett Rob. – De hát én nem is vagyok...
- De az vagy! – csitította el. – A lényeg nem is ez, amúgy. Keresztülrohantam az egész városon, felkeltem az éjszaka közepén, mert Ben elhitette velem, hogy baj van, holott csak a te kezed van az egészben!
- Eszti, még csak tíz óra múlt, az nem az éjszaka közepe. És nem az én kezem van benne, hanem Kellané.
- Mi?
- Igen, jól hallottad. Felhívott, miközben én izé... Tommal voltam. Előadta, hogy mekkora háborúk dúlnak köztetek, és én úgy éreztem, hogy meg kell keresselek. De mivel nekem nem vetted fel a telefont, cselhez folyamodott.
Naná, hogy ez nem a teljes igazság volt. Rob kiszínezte a tényeket, és mintegy szuperhőst csinált saját magából.
- Szóval Ő küldött – fujtatta idegesen a lány. – Gondolhattam volna, hogy saját magadtól nem is jutna eszedbe az, hogy megkeress... – mondta kicsit sértődötten.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan... – Rob kinyújtotta Eszti felé a kezét, és óvatosan megcirógatta a lány kézfejét. – Inkább gyere közelebb – suttogta, és elkezdte maga felé húzni a lányt.
Eszti arca hihetetlenül gyorsan ment át vöröslőbe, de tiltakozás nélkül közelebb lépett Robhoz, és a szempillái alól nézett fel a srácra.
- Azt hiszem, jobb lenne ezt nem itt folytatni, nem gondolod? – kérdezte Rob Esztitől, de választ nem is várva Ben felé biccentett, hogy fizetni szeretne, majd elkezdte a lányt a bejárat felé húzni. Rob fején még mindig fent volt a kapucni, így segítette fel a lányra a kabátot. A Rosesban ülő vendégek már nem is foglalkoztak velük, mert rájöttek, hogy vége a műsornak – egészen addig, amíg kis párosunk az ajtóhoz nem lépett.
Amikor Rob kinyitotta az ajtót Eszti előtt, bemasírozott a kávézóba egy kisebb család, három lánygyermekkel. Pechjükre az egyik lány – aki legnagyobb létére is maximum tízéves lehetett – épp Rob arcába nézett, és szinte sikítva próbálta felhívni imádott bálványára mindenki más figyelmét is. Eszti és Rob arca a másodperc törtrésze alatt váltott át a teljes pánikba, és próbáltak menekülő utat találni, de a kislány már kiabált...
- Edward... Edward Cullen! Ez Edward Cullen! – Erre természetesen a testvérei és a szülei is odanéztek, a Red Roses összes vendégével egyetemben. Eszti eddig várt, gyorsan megragadta Rob kezét – aki a sokktól bénultan ácsorgott, és próbált gondolkozni – és utat tört magának a családon keresztül, ki az utcára, és Robot maga után rángatva szaladni kezdett, a tömegben kerülgetve az embereket. A nagy rohanásban sajnos Rob csuklyája leesett a fejéről, így még többen vették észre, ezért Eszti behúzta a srácot egy félreeső kis sikátorba, újra a fejébe húzta a kapucnit, és elterelésként gyorsan megölelte és megcsókolta a rémült és döbbent srácot.
A lány fél szemmel érzékelte, hogy páran benéznek a sikátorba, kedvenc sztárjukat keresve, de minekután csak az összesimuló párocskát látták ott, gyorsan tovább is álltak, hátha még megtalálhatják hőn szeretett vámpírjukat.
Miután Eszti úgy vélte, tiszta a terep, eltolta magától a bambán vigyorgó srácot, és kilesett a sikátorból, hogy ténylegesen szabad-e az út. Mikor megfordult, hogy szóljon Robnak, indulhatnak, látta, hogy a srác még mindig úgy és ott ácsorog, ahol az előbb hagyta.
- Rob? – szólította meg. – Minen oké? Úgy állsz ott, mint aki szellemet... – kuncogott – Cullent látott.
Úgy tűnt, hogy Rob fel sem fogta a lány szavainak értelmét.
- Hogy? – értetlenkedett. Túl kábult volt, hogy tudjon valamit tenni, s leginkább gondolkodni. Aztán a következő pillanatban, mintha megtáltosodott volna – vagy csak visszanyerte a józan eszét –, karjánál fogva megragadta Esztit. A pillanat törtrésze alatt találták egymás közvetlen közelében magukat.
- Mit... mit művelsz? – zihálta Eszti.
- Ssh... – Rob az ajkai elé emelte a mutatóujját, ezzel elhallgattatva a lányt. A fiú a kezeit Eszti derekára csúsztatta, s igéző pillantásokkal babonázta. Mindketten tudták, hogy mi következik most, és Eszti hiába akart szabadulni, a srác leszorította a kezeit.
- Rob – nyöszörögte, és ez felért egy segélykiáltással: csókolj meg!
