29. fejezet - Édeskettesek

Sziasztok!

Igen, tudjuk, tudjuk... Rég volt, tán igaz sem volt...

Na, de most végre újra itt vagyunk, élünk és virulunk, és egy újabb fejezetet is hozunk nektek :)

Jó olvasást, és jó szórakozást hozzá :) És reméljük, a kommenteket nem hanyagoljátok el :)

Pusszantások

- Hát... – nyögte ki a lány nagy nehezen. Többet nem tudott mondani, és a lelke mélyén talán nem is akart. Mindig is nehezen beszélt a valódi érzéseiről, és amit Kel iránt érez, az kétségkívül még a legvalódibbnál is valódibb.

- Tudod – mondta Kellan, amikor látta, hogy Orsi többet nem igazán képes mondani. – Én... Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, és mondani is az lesz... De én valójában szeretnék többet, mint egy puszta barátság.

- Kellan... Ez már eddig is több volt, mint egy puszta barátság... – szólalt meg végül Orsi, majd lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a srác ajkait. Kelnek sem kellett kétszer mondani, rögtön cselekedett is. Befejezte Orsi elkezdett mozdulatát, és apró, ám annál sokkal édesebb csókot lehelt az ajkaira. Mindketten belemosolyogtak a csókba, majd immáron semmit sem törődve a külvilággal folytatták. Boldogok voltak.

Néhány percnyi idilli tökéletesség után ismét leültek az asztalhoz, majd Kellan nagy lovagiasan bort töltött Orsinak, és tekintetét mélyen a lányéba fúrta. Orsi fejében még mindig Kel előző szavai visszhangoztak, amelyekkel azt árulta el, hogy mennyire is élvezi a társaságát. És itt kezdődött a probléma. Ugyanis, Orsi is nagyon, sőt, már eszeveszettül imádott a srác társaságában lenni, de félt attól, hogy mit hoz a jövő. Az a jövő, amelyben ő majd hazamegy, és itt hagyja Londont. Az a jövő, amelyben nem lesz Kellan, vagy Rob... vagy Eszti. Ismét eszébe jutott a mai kis veszekedésük Eszterrel, és a mosoly rögtön eltűnt arcáról. Ez persze Kellan figyelmét sem kerülhette el...

- Mi a baj? – kérdezte rögvest aggódva. Orsi belátta, hogy semmiképpen sem hazudhat a srácnak, ezért inkább előállt a féligazsággal.

- Összevesztünk Esztivel... – mondta szomorúan, majd lehajtotta a fejét. A következő pillanatban azonban azt vette észre, hogy Kellan megfogja az asztalon nyugvó kezét, és vigasztalóan megszorítja. Búsan elmosolyodott, és hálásan nézett a fiúra.

- Szeretnéd elmesélni? – kérdezte Kel egy kicsit vonakodva, mert nem volt benne biztos, hogy mit is tehetne ebben az ügyben.

- Igazából az én hibám. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, aztán ő is felhúzta magát, és végül... olyanokat mondtunk, amit nem gondoltunk komolyan, és amiket egyikőnk sem érdemelt meg, de... Nem akartam megbántani. – Valahogy nem bírt ülve maradni, ezért felállt, majd egy ablakhoz lépett, hogy kibámulhasson az éjszakai fényekben pompázó utcára. Nagy levegőt vett, megfordult, és meglepődött, hogy Kel ott áll mögötte. Kellan óvatosan átölelte a lányt, és vázolta a hirtelen kigondolt tervét.

- Mit szólnál hozzá, ha most felhívnánk Robot, hogy keresse meg Esztit? Szerintem ő tudna vele beszélni – tette hozzá Kel, majd elő is kapta a mobilját, hogy tárcsázhassa barátját.

- Nem is tudom... – bizonytalanodott el Orsi, de Kel lepisszegte.

- Ne aggódj, mindent elintézek – kacsintott egyet, majd várta, hogy barátja felvegye a telefont.

- Helló-belló – köszönt kissé akadozva és feltűnően vidáman Rob. – Kihez van szerencsém eme szépséges éjszakán, hm?

Kellan kissé meglepődött, mert valahogy sejtette, hogy Robnak miért ilyen a hangja.

- Rob, itt Kel – mondta határozottan, de belül megijedt, hogy Rob tudtán kívül máris elrontotta a tervét. – Jól vagy, haver?

- Kellan! Drága barátom! – örvendezett Rob. – Hát hogy a viharba ne lennék jól? – Majd kérdés nélkül folytatta. – Itt van velem Tom, igaz cimbi? Iszogatunk egy kicsikét...

- Figyelj, Rob, bármit is csinálsz, most hagyd abba, és figyelj rám – utasította Kel, és elkezdte neki felvázolni a helyzetet.

- Szóval azt mondod, hogy összevesztek – vonta le a konklúziót Rob. – Jaj, haver, ne szívass már... Az a két csaj nem tud összeveszni! Olyanok, mint akik összenőttek!

- Pedig így van, és most el kéne menned Esztihez – mondta neki Kel, mire Rob felröhögött.

- Minek menjek oda? Eszti nem bírja a képemet... – mondta Rob egy ittas őszinteségével, és komolyan is gondolta.

- Haver, te megőrültél... – kezdte Kel, de Orsi látva az ábrázatát kivette a kezéből a telefont, és hadarni kezdett.

- Na, idefigyelj, Rob! Ne akard tudni, hogy miken mentünk ma keresztül, jó? Jobban teszed, ha most hallgatsz rám, és felemeled a seggedet a kanapéról, és elmész Esztihez. Te vagy az egyetlen személy, aki meg tudja vigasztalni.

- Orsi? – kérdezett vissza Rob.

- Nem, itt a Szűz Mária! Basszus, Rob, ne csináld már! Azt akarod, hogy még rosszabbul érezze magát miattad?

- Hogy? – hüledezett a lány szavait hallva. – Eszti bánkódik miattam?

- Úgy bizony! Úgyhogy most jobban jársz, barátom, ha tényleg felállsz a kényelmes helyedről, és megkeresed.

- Azonnal indulok! – harsogta Rob a vonal másik végéről, majd letette a telefont.

- Hát, tudod... – kezdte Kel, amikor maga felé fordította a lányt. – Rob néha furán viselkedik...

- Néha? – kérdezett vissza a lány cinikusan.

- Na, jó, igazad van, elég gyakran... – nevette el magát Kellan. – De Rob már csak ilyen! Őt így kell szeretni. Nem tud változni, pedig párszor elhatározta már.

- Hát... az lehet – motyogta a lány, majd immáron sokkal erőteljesebb hangnemben folytatta. – Te most tényleg Robról akarsz dumálni?

- Most miért ne? Elvégre a... – De Kellan már nem tudta befejezni a mondatát, hiszen Orsi a vágyai szerint cselekedett, és mézédes csókkal hallgattatta el a fiút. Kellan Orsi derekára fonta a karjait és kicsit megemelte, így csókolta tovább.

A hangulat néhány pillanat leforgása alatt a tetőfokára hágott, és ezt mindketten megérezték. Most már nem igazán törődtek semmi mással, csupán a másik közelsége volt a fő. És ez jelen pillanatban meg is történt. Nem is akárhogy... Kellan néhány perc után letette Orsit, és vágyakozó pillantásokkal nézett a lány szemébe...

* * * * *

- Te, harv... haver – bökte ki nagy nehezen Tom. – Hova mész? – kérdezte Robtól, miközben megpróbált felállni a kanapéról és közelebb sétálni barátjához, mert látta, hogy amaz elég erőteljes próbálkozásokkal próbál belebújni a farmerjába – fordítva.

Rob erre felkapta a fejét, és rájöhetett, mi a bibi, mert megfordította a nadrágját, és gyorsan felhúzta. Ezután Tom felé fordult, hogy röviden őt is beavassa a tervbe. Nagyon röviden...

- El!

- El? Ennyi? – háborgott Tom. – Há’ normális vagy te? Még itt van két üveg jóféle vörösbor meg egy rekesz sör, és te most képes lennél elhúzni?

Rob kicsit megállt, és úgy nézett ki, mintha tényleg elgondolkodott volna a dolgon, de azután csak megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.

- Nos, nem csak képes lennék, hanem képes is leszek. – Azzal kilépett az ajtón, és bevágta maga után.

Mikor már lent volt az utcán, gyorsan leintett egy taxit, és miután megadta a Red Roses címét a sofőrnek, előkotorta a mobilját, és Eszti számát kezdte keresni a telefonkönyvben. Kissé illuminált állapotának köszönhetően ez a művelet eltartott vagy két percig, de ugyebár a kitartó munka mindig meghozza gyümölcsét. Megnyomta a hívás gombot, várt vagy fél percet, hogy kicsörögjön, de mivel a lány nem válaszolt, kinyomta a telefont.

Közben megérkeztek a kávézó elé; Rob kifizette a taxist, betámolygott, majd gyorsan kért egy józanító feketét és egy pohár vizet, biztos, ami biztos. Épp Ben volt szolgálatban, és amikor letette elé az italait – Rob meglepetésére – közelebb hajolt hozzá.

- Elnézést, uram... – kezdte Ben udvariasan, nem merte elsőre letegezni Robot, mégis csak egy vendég. – Úgy tudom, Ön sokat szokott ide járni a két magyar lánnyal, Esztivel és Orsival... – Nyitva hagyta a mondatot, mintegy kérdésként, ezért Rob bólintott egyet válaszul, mert kíváncsi volt, mit akarhat tőle a pincér. – Legutóbb, amikor itt jártak, Pete, az egyik zenészünk csúnyán inzultálta őket. Ugye, nem lett belőle nagyobb baj?

- Hogy mi?! – háborodott fel Rob egy pillanat alatt. – Mi?

- Kérem – kezdte Ben fojtott hangon, és körbe-körbepillantott, hogy senki se vegye észre. – Ez itt egy nyilvános hely, gondolom, nem örülne egy botránynak...

- Nem, tényleg nem – felelte kótyagosan, és mélyeket lélegzett, majd egy egyszerű mozdulattal lehúzta az előtte lévő kávét. – Kérek még egyet!

- Rendben. – Ben ellépett a pulttól, és készíteni kezdte a kávét, és naná, hogy Rob ezt nem állta meg szó nélkül. Miért is tette volna?

- Figyelj, ugye, megvan Eszti száma?

- Igen, de miért... ?

- Megtennéd, hogy amíg én a mosdóba megyek, felhívod, hogy jöjjön ide, mert vészhelyzet van? De azt ne említsd, kérlek, hogy én is itt vagyok! – Meg sem várva Ben válaszát, folytatta. – Ó, köszönöm szépen! Tudtam, hogy rendes gyerek vagy te!

Ben értetlenül bámult néhány percig utána, majd vállát megvonva összedobta Robert kávéját, és a telefonért nyúlt. Egy csörgés, két csörgés, három...

Majd végül a lány felvette.

- Igen? – szólt bele kómás, rekedtes hangon.

- Szia, Eszti! – Ben ekkor még nem tudta mire vállalkozott. Felkelteni egy hisztis, fiatal lányt... merész húzás volt. – Ben vagyok a Rosesból.

- Valami baj van? – kérdezte a lány morcosan, miközben a szemeit törölgette.

- Hát, úgy is fogalmazhatunk, igen... – hablatyolt Ben, hirtelen azt sem tudta, mi történik.

- Vészhelyzet?

- Az bizony! De még mennyire!

- Basszus... Pont most? – nyüszítette. – Éppen aludtam...

- Annyira sajnálom, de most mennem kell! Eszti, kérlek, siess! Ó, már a tűzoltók is itt vannak, mennem kell...

- Hogy mik?! – Eszter alaposan megdöbbent Ben szavaitól, és mint akit puskából lőttek ki, úgy pattant ki az ágyából.

- A... izé, a rendőrök! Siess!

Azzal megszakadt a vonal.

Eszti még mindig annyira álmos volt, és Ben szavainak hatása alá kertült – Mi a ménkűnek mennek oda a rendőrök meg a tűzoltók? –, hogy le sem esett neki, hogy ehhez a dologhoz neki körülbelül semmi köze nem lenne. Hogy Ben mi a fenének hívja oda, hiszen ő ott senki sem, segíteni meg aztán végképp nem tudna semmiben.

Nos, de mivel ilyesmi meg sem fordult Eszti buksijában, csak gyorsan tovább készülődött, és – mivel úgy gondolta, így a leggyorsabb – futva tette meg a távot a Rosesig. Egy sarokra a kávézótól már furcsállani kezdte, hogy nem hall semmi rendellenes hangzavart, se szirénákat, se sikoltozást, de aztán csak vállat vont, és tovább szaladt.

Mikor a kávézó elé ért, már végképp nem értett semmit, hiszen nyoma sem volt semmi olyasminek, amiket Ben zagyvált a telefonba, hát még vészhelyzetnek. Úgy gondolta, ha már egyszer ott volt, akkor azért bemegy, hiszen Bennek biztos volt valami oka, hogy odahívja ilyen idióta átlátszó indokkal, ezért vállat vont, majd belépett.

Ben már akkor kiszúrta Esztit, amikor a lány még csak a kirakat előtt állt értetlenül, ezért gyorsan odaszólt Robnak – igaz, totálisan vöröslő fejjel, mert kicsit szégyellte magát, amiért becsapta a lányt –, hogy akit várt, megérkezett.

Rob nem fordult meg, csak még jobban a fejébe húzta a kapucniját, és úgy szürcsölgette tovább a kávéját, mintha soha nem is lett volna érdekesebb dolog a világon, mint a kávézás.

Eszti felakasztotta a kabátját az ajtó mellett álló fogasra, majd – ahelyett, hogy helyet foglalt volna az éppen szabadon álló, szokásos asztalukhoz – a pulthoz lépett, hogy kérdőre vonja a félősen rá pislogó Bent.

- Szia, Ben – köszöntötte mézes-mázas vidám hangon a lány, mire kedvenc pultosunk már épp fellélegzett volna, hogy a lánynak tök jó kedve van, és nem neheztel rá.

- Szia, Eszti. Hogy aludtál? – Ben kissé szétszórtnak tűnt.

- Köszi, jól... Kivéve, hogy valaki felkelt, hogy ég a ház, vészhelyzet van, siessek gyorsan, erre semmi gáz, minden a legnagyobb rendben! Mi a fenéért hívtál ide?! – Eszti kissé kikelt magából, és már épp folytatni akarta, amikor a mellette ülő kapucnis alak – akiről eddig szinte nem is vett tudomást – elég erőteljesen megköszörülte a torkát. Erőteljesen és túlontúl ismerősen...

- ROB?! – rikoltott rá szerencsétlen srácra, aki ijedtében összerezzent.

- Mi lenne, ha nem ordítanál? Így is mindenki engem nézett... – morogta kissé indulatosan, de ahogyan szemügyre vette Eszti elkínzott ábrázatát, halkan hozzátette. – Jól van, kiáltozz csak. Hátha az megnyugtat...

- Most gúnyolódsz velem? – kérdezte a lány félig felvont szemöldökkel.

- Én? Dehogy! Úgy ismersz engem, mint aki képes lenne rá?

- Na, most jól figyelj, Mr. Pa... – Körülötte döbbent csend uralkodott, mindenki várta a folytatást. – Mr. Paranoiás!

- Mi? – értetlenkedett Rob. – De hát én nem is vagyok...

- De az vagy! – csitította el. – A lényeg nem is ez, amúgy. Keresztülrohantam az egész városon, felkeltem az éjszaka közepén, mert Ben elhitette velem, hogy baj van, holott csak a te kezed van az egészben!

- Eszti, még csak tíz óra múlt, az nem az éjszaka közepe. És nem az én kezem van benne, hanem Kellané.

- Mi?

- Igen, jól hallottad. Felhívott, miközben én izé... Tommal voltam. Előadta, hogy mekkora háborúk dúlnak köztetek, és én úgy éreztem, hogy meg kell keresselek. De mivel nekem nem vetted fel a telefont, cselhez folyamodott.

Naná, hogy ez nem a teljes igazság volt. Rob kiszínezte a tényeket, és mintegy szuperhőst csinált saját magából.

- Szóval Ő küldött – fujtatta idegesen a lány. – Gondolhattam volna, hogy saját magadtól nem is jutna eszedbe az, hogy megkeress... – mondta kicsit sértődötten.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan... – Rob kinyújtotta Eszti felé a kezét, és óvatosan megcirógatta a lány kézfejét. – Inkább gyere közelebb – suttogta, és elkezdte maga felé húzni a lányt.

Eszti arca hihetetlenül gyorsan ment át vöröslőbe, de tiltakozás nélkül közelebb lépett Robhoz, és a szempillái alól nézett fel a srácra.

- Azt hiszem, jobb lenne ezt nem itt folytatni, nem gondolod? – kérdezte Rob Esztitől, de választ nem is várva Ben felé biccentett, hogy fizetni szeretne, majd elkezdte a lányt a bejárat felé húzni. Rob fején még mindig fent volt a kapucni, így segítette fel a lányra a kabátot. A Rosesban ülő vendégek már nem is foglalkoztak velük, mert rájöttek, hogy vége a műsornak – egészen addig, amíg kis párosunk az ajtóhoz nem lépett.

Amikor Rob kinyitotta az ajtót Eszti előtt, bemasírozott a kávézóba egy kisebb család, három lánygyermekkel. Pechjükre az egyik lány – aki legnagyobb létére is maximum tízéves lehetett – épp Rob arcába nézett, és szinte sikítva próbálta felhívni imádott bálványára mindenki más figyelmét is. Eszti és Rob arca a másodperc törtrésze alatt váltott át a teljes pánikba, és próbáltak menekülő utat találni, de a kislány már kiabált...

- Edward... Edward Cullen! Ez Edward Cullen! – Erre természetesen a testvérei és a szülei is odanéztek, a Red Roses összes vendégével egyetemben. Eszti eddig várt, gyorsan megragadta Rob kezét – aki a sokktól bénultan ácsorgott, és próbált gondolkozni – és utat tört magának a családon keresztül, ki az utcára, és Robot maga után rángatva szaladni kezdett, a tömegben kerülgetve az embereket. A nagy rohanásban sajnos Rob csuklyája leesett a fejéről, így még többen vették észre, ezért Eszti behúzta a srácot egy félreeső kis sikátorba, újra a fejébe húzta a kapucnit, és elterelésként gyorsan megölelte és megcsókolta a rémült és döbbent srácot.

A lány fél szemmel érzékelte, hogy páran benéznek a sikátorba, kedvenc sztárjukat keresve, de minekután csak az összesimuló párocskát látták ott, gyorsan tovább is álltak, hátha még megtalálhatják hőn szeretett vámpírjukat.

Miután Eszti úgy vélte, tiszta a terep, eltolta magától a bambán vigyorgó srácot, és kilesett a sikátorból, hogy ténylegesen szabad-e az út. Mikor megfordult, hogy szóljon Robnak, indulhatnak, látta, hogy a srác még mindig úgy és ott ácsorog, ahol az előbb hagyta.

- Rob? – szólította meg. – Minen oké? Úgy állsz ott, mint aki szellemet... – kuncogott – Cullent látott.

Úgy tűnt, hogy Rob fel sem fogta a lány szavainak értelmét.

- Hogy? – értetlenkedett. Túl kábult volt, hogy tudjon valamit tenni, s leginkább gondolkodni. Aztán a következő pillanatban, mintha megtáltosodott volna – vagy csak visszanyerte a józan eszét –, karjánál fogva megragadta Esztit. A pillanat törtrésze alatt találták egymás közvetlen közelében magukat.

- Mit... mit művelsz? – zihálta Eszti.

- Ssh... – Rob az ajkai elé emelte a mutatóujját, ezzel elhallgattatva a lányt. A fiú a kezeit Eszti derekára csúsztatta, s igéző pillantásokkal babonázta. Mindketten tudták, hogy mi következik most, és Eszti hiába akart szabadulni, a srác leszorította a kezeit.

- Rob – nyöszörögte, és ez felért egy segélykiáltással: csókolj meg!

28. fejezet - Ez egy őrült világ, nem tudhatod már, merre jársz, de ha egyszer tudod már, vigyázz rá, hogy mit csinálsz

Sziasztok!

Először is bocsánatotokat kérjük, hogy csak most hozzuk a fejezetet, de ez most valahogy így jött össze. Ellenben most itt is vagyunk, és egy extra képet is mellékeltünk a fejezet végére.

Jó olvasást kívánunk :)

Nillody

A Rosesba érve ismerős nyugodtság töltötte el őket, fellélegeztek, hiszen már igazán hiányzott nekik ez a hely. Kétségkívül nagyon szerettek itt lenni, a hely teljességgel lebilincselte őket.

Ben, a kedvenc pincérük már azonnal meg is érkezett, és hatalmas mosollyal arcán felvette a lányok szokásos rendelését, miközben finoman kifaggatta őket, hogy hol is jártak az elmúlt napokban. Erre Orsi és Eszti csak nagyokat legyintettek, és nem győzték ismételni, hogy csak egy kis otthoni programon vettek részt. Hát, persze, hogy sütött róluk, hogy hazudnak, de erre az aprócska tényre inkább nem akartak gondolni.

Eszti nagyot ásítva támaszkodott meg a jobb kezén, miközben álmosan pislogott néhányat barátnőjére.

- Csak nem fáradt vagy a tegnap este után? – kuncogott Orsi, és finoman oldalba bökte a lányt.

- Hát, figyelj... Kettőnk közül inkább neked kellene fáradtnak lenned, ha azt vesszük, hogy ki mit művelt tegnap éjszaka! – válaszolta pimaszul Eszti, és szélesen mosolyogni kezdett. Hiába, ismerte már annyira Kellan mentalitását... És az elmúlt napok viselkedése után talán Orsiét is egy kicsit. Meglehetősen hasonlítottak...

- Hé! – ripakodott rá Orsi, miközben a fel-feltörő nevetésével küzdött. – Az egyáltalán nem úgy van, ahogyan te gondolod! Lehet, hogy nem nézed ki belőle... – szünetet tartott, de Eszti arckifejezését látva inkább gyorsan kijavította magát. – Belőlünk, hogy jó kisgyerekek voltunk éjszaka, pedig ez így van.

- Remélem is! Nem örülnék neki, ha nem mondanál el nekem olyan kulcsfontosságú dolgokat... – kuncogott magában a lány, miközben agyában pikáns képek jelentek meg barátnőjéről és Kelről. Elmélázását Orsi halk, akadozó hangja zavarta meg.

- Hát, nos... Az az igazság, hogy... – motyogta a szőke lány, miközben lehajtotta a fejét.

- Orsi! – dörrent rá játékosan Eszti. – Mit nem mondtál el?

- Csak annyi... Nem nagy dolog, de azért mégis...

- Mondd már! – sürgette Eszti.

- Elhívott ma estére vacsorázni! – mondta halkan, remegő izgatottsággal a hangjában.

- Mi?! – Vele együtt örült Eszti is, csak ő kevésbé csendben. – És ezt te mikor akartad elmondani?

- Mondjuk most? – kérdezett vissza Orsi, majd belekortyolt a kávéjába.

- Ó, gratulálok! Akkor én... – Eszti nyújtózkodott egyet. – Azt hiszem, ma végre hazamegyek Öcsihez... Olyan régen nem láttam! – kuncogott. – És jól kialszom magam!

- Miért nem találkozol – kezdte halkan barátnője, majd szinte suttogva hozzátette – Robbal?

- Aha! – nevetett fel Eszti keserűen. – Nincs rám ideje.

- Ezt ő mondta? – Orsi tágra nyílt szemekkel pislogott a másik lányra, és magában már azt tervezgette, hogyan nyírja ki Robot az effajta kijelentései miatt.

- Nem, dehogy! Ezt én mondom. Egyszerűen csak... így érzem. De teljesen mindegy is. Elvégre is, én voltam, aki azt mondta neki, hogy nem akarja ezt az egészet... Szóval, hagyjuk, rendben?

- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – vonta kérdőre Orsi a másik lányt, immáron teljesen komolyan. – Eszti, te nem látod a nyilvánvalót? Az a szerencsétlen srác totál odáig van érted, és te meg ellököd magadtól! Borzasztóan rossz lehet neki, hogy így viselkedik vele mindenki, és akkor még te is ezt csinálod. Gondolkozhatnál kicsit érettebben is...

Esztinek sem kellett több, felidegesedve Orsi szavaitól, felháborodva válaszolt neki.

- Most meg mi van? Tudtommal, eddig nem érdekelt Rob lelkivilága, most pedig! Hirtelen már az enyém nem érdekel, inkább vele szeretnél foglalkozni? Hát, rendben! Engem nem izgat! Csak légyszí’, ezt közöld Kellannel is, mert szarul esne, ha őt elfelejtenéd értesíteni arról, hogy mennyire törődsz a barátjával.

- Kellant hagyd ki ebből! – válaszolta Orsi kissé sértetten, majd ő is visszavágott, a kelleténél sokkal durvábban. – Nem tudsz te semmit!

Eszti kikerekedett szemekkel nézett barátnőjére, és hirtelen azt sem tudta, hogy mire gondoljon. Szomorúság csillant tekintetében, és az asztal lapját kezdte el vizslatni, így már nem láthatta az Orsi arcán végigfutó fájdalmat és rémületet, melyet saját szavai és Eszti reakciója váltottak ki nála.

Ebben a pillanatban több minden is történt.

Ezt a szörnyű percet választotta Ben arra, hogy kivigye nekik a rendelésüket. Még épp hallotta az utolsó szavakat, és döbbenten figyelte a két lányt, akiket eddig úgy ismert meg, mint két nagyon jó barátnő, akik mindig mindenben egyetértenek, és eddig még sosem látta őket, még csak kicsit összekapni sem.

- Minden rendben? – kérdezte meg tőlük nagy bátran, erősen túllépve pincéri hatáskörét, és aggódva tekintett a csajokra.

- Köszi, Ben – mosolygott rá szomorúan Eszti, majd Orsira nézett, aki még mindig ijedten bámulta őt, és szinte nem is észlelte, hogy a srác letette elé a kávéját.

Pont ekkor tűnt fel a kávézóban az az egy ember, akire most a legkevésbé volt szükségük: Pete. A srác gyorsan körülnézett ismerős arcok után kutatva, majd miután meglátta a lányokat, hatalmas vigyorral és túlságosan is számítónak tűnő pillantásokkal – természetesen mindenféle kérdés nélkül – vetődött le a lányok asztalához.

- Helló, csajok! – Valahogy nem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni, hogy eléggé rosszkor jött. – Na, mi a szitu? – Majd igazából választ sem várva lökte oda Bennek a rendelését. – Hozz egy sört, haver!

- Elnézést, uram – kezdte volna Ben, próbálva az udvariasság minden álarcát magára ölteni, majd látva a lányok kétségbeesett pillantását, gyorsan kivágta magát. – Az a két hely foglalt, és a vendégeink bármikor megérkezhetnek. Ha lenne szíves, és átülne egy másik asztalhoz...

- Minek nézel engem, mondd? – Pete teljesen felháborodott. – Te csak egy pincér vagy, és az a dolgod, hogy kihozd, amit én akarok. Hacsak nem akarod kirúgatni magad... – Fenyegetően hajolt Ben felé, aki igyekezett fapofával tűrni a dolgot, de tekintete lángolt a dühtől.

A lányok feledve minden előbbi nézeteltérésüket, szinte egyszerre álltak fel az asztaltól, és Ben felé fordultak. Egy pillanatra egymásra néztek, és egyből tudták, hogy mindkettejüknek elege van Pete-ből, és inkább a pincér segítségére siettek – ezzel mintegy magukat is kimentve a srác társaságából.

- Ben, köszi mindent, de tényleg – mondta Orsi melegen mosolyogva, bár a tekintete még mindig szomorú volt. – De nekünk most mennünk kell.

- Igen, sajnos dolgunk van – kacsintott rá Eszti is kedvenc pincérjükre, aki megértette, hogy a lányok neki akarnak segíteni.

- Ó! – Először nem is tudta, mit mondjon, de aztán összeszedte magát. – Hát, igazán nincs mit. Majd még gyertek – intett nekik búcsút, majd visszafordult a pult felé, és elindult, hogy magában vigyorogva kihozza a döbbenten ácsorgó Pete sörét.

- Már mentek is? – érdeklődött a srác, hatalmas szemeket meresztgetve a lányok felé.

- Á, igen – mondta Orsi, majd gyorsan kiitta kávéja maradékát, és felállt, hogy felvegye a kabátját. Eszti is hasonlóan cselekedett, letett egy kis pénzt az asztalra, majd egy vigyorgós puszit dobott Pete felé.

- Még látjuk egymást – mondta neki még az ajtóból visszafordulva, majd a két lány nevetgélve lépett ki a Red Rosesból, szinte már el is felejtve az iménti feszült hangulatot.

Szinte...

- Na, jó – törte meg Eszti a köztük lévő csendet, miközben lassan sétálgattak hazafelé a Rosestól. – Azt hiszem, én most megyek. – Elővette a mobilját a zsebéből, majd tárcsázta a taxitársaság számát.

- Eszti... – Orsi hangja halk volt, megbánó. – Én ezt nem így akartam intézni... Csak minden olyan váratlanul ért, és...

- Hát... jó – motyogott a barnahajú lány, nem igazán volt mit mondania. A sértettsége erősebbnek bizonyult most nála. – Majd mondd meg Kelnek, hogy üdvözlöm. – Ellépett Orsi mellől, majd tett néhány tétova lépést előre, amit a szöszi csak szájtátva szemlélt.

- Most meg mit művelsz? – ripakodott rá hátulról. – Ezt te sem gondolod komolyan! Eddig tök jól elvoltunk, most meg képes vagy egy ilyen kis hülyeség miatt veszekedni velem! – Orsi majd’ felrobbant a benne hirtelen lángra kapó dühtől. – És ráadásul esélyt sem adsz arra, hogy megbeszéljük! Komolyan mondom, amikor ilyen vagy, teljesen átérzem szerencsétlen Rob helyzetét...

- Mit mondtál? – kiáltott vissza Eszti magyarul.

- Azt, hogy szerencsétlen srác állandóan próbálkozik, mert te mindig megsértődsz valami hülyeségen.

- Ó, értem már! – A sértettség beszélt belőle... is. – Mondd, miért zavar az, hogy így viselkedek vele? Még mindig jobb, mintha csak szórakoznék szerencsétlen Kellel!

- Tessék? – Orsi is ordítozni kezdett. – Én nem szórakozom vele, ezt kikérem magamnak! Semmit sem tudsz arról, hogy mit érzek iránta, vagy mit akarok tőle! Elvégre is, honnan tudnád, amikor mindig Dávid árnyékában éltél? Csendesen, visszahúzódottan, de totál szerelmesen! És akkor még te mondod nekem azt, hogy rosszul csinálom a dolgokat!

A lányok annyira belemerültek abba, hogy egymás fejéhez vágjanak mindenféle jogtalan dolgot, hogy fel sem tűnt nekik, amikor Eszti taxija megérkezett a helyszínre. Lehúzta a sofőr az ablakot, majd néhány percig csak hallgatta a szócsatát, ami betöltötte az egész utcát.

- Nem akarok semmit sem megzavarni, de a taxióra ketyeg... – szólt közbe az idegen, mire mindkét lány szúrós tekintettel meredt rá, és szinte egyszerre ordították el magukat:

- Ne szóljon bele!

Orsi a két kezébe temette az arcát, és mélyeket lélegzett. Szinte fel sem bírta fogni, hogy miket vágott barátnője fejéhez az imént. Eszti viszont nem szólt semmit, csak beszállt az autóba, bediktálta a címet, és ezzel magára hagyta az egyedül álldogáló Orsit.

Pár percébe beletelt, míg sikerült megnyugodnia, és úgy döntött, hogy inkább sétálva teszi meg a hazautat; ráfért egy kis friss levegő. Már közel járt Sean lakásához, még mindig az előző jelentek jártak a fejében, amikor megcsörrent a mobilja. Ránézve a kijelzőre eszébe jutott, hogy neki programja lenne ma este.

- Szia – szólt bele a telefonba.

- Helló, Rosie! – kiáltotta Kellan, majd jót nevetett saját viccén. Nem tűnt fel neki, hogy a lány nem viszonozza örömét, ezért jó kedvűen folytatta mondanivalóját. – Szóval, én nagyjából fél óra múlva végzek itt mindennel, utána érted megyek. Addigra el tudsz készülni? – kérdezte még mindig kuncogva.

- Figyelj, Kel... – kezdte Orsi hezitálva; azon gondolkozott, hogy lemondja a randit. Valahogy most semmi kedve nem volt szórakozni, mikor Esztivel még nem rendeződtek a dolgok.

- Valami baj van? – kérdezte Kel, és hallatszott a hangján, hogy hirtelen elkedvetlenedett. – Közbejött valami?

- Nem, nem, csak... – Orsi mentegetőzni akart, de aztán átgondolta a helyzetet. – Kinek lenne az jó, ha most lemondanám az estét? Legalább valaki elterelné a figyelmemet, és még jól is érezhetnénk magunkat. – Nagy levegőt vett, és próbált kedvesebb hangszínt megütni. – Á, igazából semmi. Ha egy óra múlva értem jössz, az tökéletes lesz – mondta már kissé jobb kedvvel és mosolyogva.

- Biztos nincs gond? – kérdezte Kel még mindig kissé bizonytalanul.

- Nem, dehogy! Mi baj lenne? – kérdezte Orsi látszólag gondtalanul, de közben megrándult a gyomra a gondolatra, hogy ez azért nem teljesen igaz.

- Akkor királyság van – villanyozódott fel Kel újra, majd mielőtt még elköszönt, gyorsan hozzátett egy apróságot, amitől Orsin enyhe izgalom lett úrrá. – Ja, és asszem’ még nem mondtam. Csinos legyél, mert elegáns helyre megyünk. – Majd, hogy Orsinak tiltakozni se legyen ideje, gyorsan elbúcsúzott, és letette a telefont.

A lány még egy pár másodpercig ott ácsorgott, és emésztette az utolsó információmorzsát.

Elegáns hely? Te jó ég, hova megyünk? És mennyire elegáns? És egyáltalán...

Orsi vett egy nagy levegőt, majd elindult felfelé a lépcsőházban, és néhány perc után a lakásban is találta magát. Odabent csend honolt, és sötétség. Senki sem volt itthon, a lány könnyen levonta a konklúziót. Elhúzta a függönyöket, és a hűtőhöz sétált, hogy elővegyen belőle egy szénsavmentes ásványvizet.

Ekkor tűnt fel neki, hogy Sean egy rövidke üzenetet hagyott a frigóra ragasztva:

Ne várj haza, nem jövök. Jenny nagyon szarul lett, egész éjszaka vele kell maradnom, ez a szüleim parancsa. Majd akkor holnap találkozunk! :)

Orsi megint nyugtázta magában, hogy ez a Seangyerek tényleg tök jó fej, csak néha túlságosan is fárasztó tud lenni.

A szobájába sétált, majd a szekrényhez lépett. Szélesre tárta az ajtóit maga előtt, és nagyokat sóhajtozva vette sorra a lehetőségeket. Farmer, uncsi... Szoknya, túl átlagos... Ekkor megakadt a pillantása egy fekete koktélruhán, amit csillogó szemekkel emelt ki a szekrényből. Letette a ruhadarabot az ágyra, és mosolyogva szemlélte.

Arra gondolt, hogy Esztinek is biztosan tetszene, de ezt sajnos nem beszélhetik meg... A telefonja felé pillantott, majd megrázta a fejét. Úgyis hívni fog, ha kíváncsi lesz majd rám. Addig meg... kibírom valahogy... – gondolta magában, majd elővett egy fekete harisnyát, és a magas sarjúját a szekrény aljából.

A fürdőbe sietett, majd gyorsan felvette a falatnyi ruhát, és hozzá a kiegészítőket. Elégedetten konstatálta magában, hogy ez megfelelő öltözék lesz a ma estére. Vagy nem, de ebbe inkább nem akart belegondolni.

Az órára pillantott, még volt egy szűk fél órája Kel érkezéséig, ezért bedugta a hajvasalót a konnektorba, és gyorsan kisimította szőke tincseit.

Miután végzett ezzel a feladattal is, leheletnyi sminket tett fel, majd elvégezte az utolsó simításokat, felvette a fekete boleróját – ami elengedhetetlen kelléke volt a mai szerelésének, majd az erkélyhez sétált, és a várost kezdte szemlélni. Még mindig elbűvölte, teljesen elvarázsolta őt.

Ám az idilli pillanat sajnos nem tartott túl sokáig, mert a távolból már lehetett hallani egy autó közeledését, amelyből üvöltött az egyik mai nagyon divatos popsláger. Naná, hogy Kellan érkezett meg nagy hévvel, ezt pedig mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint a ház előtt hangosan dudáló autó.

Orsi beszaladt a szobájába, gyorsan magára vette kabátját, majd épp ki akart lépni a lakásból, de meglepetésére Kel már az ajtó előtt állt, így kis híján lefejelte a srác mellkasát.

- Szia! – kiáltott rá Kellan.

- Jesszus, Kel – ugrott meg a lány ijedten, majd a srác bűnbánó képén elmosolyodott. – Hű, de megijesztettél. – Ekkor végigmérte Kellant, és szinte leesett az álla. – Azta...

Ám ebben a pillanatban Kellan is nyálcsorgatva nézett végig Orsin.

- Orsi – lehelte. – Gyönyörű vagy...

A lány teljesen elpirult, és zavarában a kulcsával kezdett játszani. Kijjebb lépett, hogy be tudja zárni az ajtót, Kel addig sem látja teljesen kipirult arcát.

- Nos, hölgyem – hajolt meg előtte Kel, amikor a lány felé fordult, és vigyorogva folytatta. – Felkészült egy csodálatos londoni estére? – Felegyenesedett, és a karját tartotta Orsinak.

- Természetesen, uram – kuncogott a lány, majd belekarolt Kellanbe. – Köszönöm, indulhatunk.

Nagyjából húsz percig autókázhattak, amikor Kellan leparkolt egy épület előtt, és leállította a motort. Egész úton alig szóltak egymáshoz, elég zavarban voltak, hiszen még sosem voltak kettesben, főleg nem egy igazi randin... de most végre ennek is eljött az ideje. A csendet csak a halk zene törte meg, ami a lejátszóból szólt. Igen, halk – Kellan most nem érezte szükségességét annak, hogy bömböltesse a rádiót.

Kellan gyorsan kiugrott a kocsiból, megkerülte azt, majd segített kiszállni párjának is. Amikor Orsi felnézett, tátva maradt a szája. Az épület gyönyörűen szép volt, éjszakára kivilágítva. Annak földszintjén volt az étterem bejárata. Az éttermen kívül állt egy uniformisba öltözött fiatalember, aki eléjük sietett, és üdvözölte őket.

- Uram, hölgyem – bólintott feléjük. – Kérem, kövessenek engem.

Kellan egy kis pénzt csúsztatott a férfi mellényzsebébe, majd Orsira mosolygott, és óvatosan húzni kezdte maga után. Amikor elhaladtak a bejárat mellett, a lánynak feltűnt a ZÁRVA felirat. Kérdőn nézett Kellan felé, de a srác nem nézett rá, csak somolyogva ment tovább.

Beljebb lépve egy másik férfi elvette kabátjukat, de mikor továbbhaladtak volna, Orsinak leesett az álla. Mindössze egyetlen asztal volt megterítve az egész étteremben, a többin csak a terítő árválkodott, és egy-egy szál gyertya.

Ekkora sejtése már beigazolódni látszott, ezért Kelhez fordult.

- Mondd csak... Te... Te tényleg...? – Egyszerűen nem tudta elhinni.

- Hogy tényleg lefoglaltam-e az éttermet egész estére? Igen, megtettem. – Ragyogó mosolyt villantott a döbbenten ácsorgó lányra, majd az asztalhoz kísérte, és kihúzta előtte a széket.

- Hát, most komolyan úgy érzem magamat, mint valami elcsépelt hollywoodi filmben... – kezdte a lány, de Kellan közbeszólt.

- Ez most célzás akart lenni? – kérdezte meglepetten.

- Mi? – Orsi csak ennyit tudott kinyögni Kellan nem várt szavai hallatán. – Tessék? – Egy pillanatig még neki sem esett le, hogy mivel is poénkodik... Aztán, néhány döbbent hallgatással teli másodperc után Orsiból kitört a hangos nevetés, szerencsétlen srác meg csak értetlenül nézte őt.

- Minden rendben? – szólt közbe, mire a lány csak legyintett. Még nem bírt megszólalni.

- Sajnálom, Kel – mondta, mikor végre megtalálta a hangját. – De... egy pillanatig nem fogtam fel, hogy valójában mit is mondtam. Tudod... Az utóbbi időben kissé megváltoztak a bennem eddig kialakult képek. – Már komolyan beszélt, minden vidámság eltűnt a hangjából. – Tulajdonképpen, néha nem is jut eszembe, hogy milyen tömeghisztéria keveredik, ha valahol felbukkansz, vagy, hogy lányok sokasága kergetne meg az utcán, ha tudnák, hogy ki vagyok, és milyen kapcsolatban állunk egymással. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem érdekelnek. Néhány héttel ezelőtt még biztosan hülyének tituláltam volna azt az embert, aki előáll nekem ezzel az egésszel. De most... Már minden más. És nem akartalak megsérteni az elcsépelt filmmel, de tényleg. Ez csak úgy kiszaladt.

- Semmi baj – mondta meghatódva Kel a lány előbbi szavait hallva. – Ezen néha mi is szoktunk poénkodni Robbal. Megesik az ilyesmi. – Vállat vont. – És igazán örülök, hogy így gondolod. – Orsi tudta, hogy a srác utolsó szavai a monológjára vonatkoztak, nem pedig a nevetőgörcsére. – Nem sok ember van a világon, aki így vélekedik, mint te.

Orsi kissé elpirult Kel szavait hallva, ezért lehajtotta a fejét, amit a srác csak egy hatalmas mosollyal nyugtázott. Nem hiába, még mindig nagyon büszke volt magára, ha sikerült egy lányt zavarba hoznia, hát még akkor, ha az a lány történetesen nem más, mint Orsi.

Halk zene csendült fel, egyrészt azért, hogy oldja a hangulatot, másrészt pedig azért, hogy valakik táncoljanak rá. De mivel, éppen csak párosunk tartózkodott a helyiségben, nem volt nehéz kitalálni, hogy kiknek is szóltak a dallamok.

Kellan kérdő pillantásokkal meredt a lányra, majd felállt az asztaltól, és mellé sétált.

- Szabad? – kérdezte, és szemeiben furcsa fény csillogott.

Orsi felnézett rá, elmosolyodott, majd aprót bólintva óvatosan Kel kezébe csúsztatta sajátját, és hagyta neki, hogy a táncparkettre kísérje. Finoman összesimultak, és lassan táncolni kezdtek a lágy dallamokra. Ez merőben más volt, mint a múltkori vad bulin. Akkor tele voltak szenvedéllyel – és nem mellesleg rengeteg alkohollal –, de most... Szemükből sütött a boldogság és elégedettség, és valahogy mindketten ugyanarra gondoltak.

- Olyan jó lenne, ha most megállna az idő – suttogta Orsi Kellan mellkasán nyugtatva arcát.

Kel meglepődött, hogy a lány szavakba öntötte azt, amin ő is elmélkedett. Arra gondolt, hogy mennyire jól érzi magát a lánnyal, és hogy eddig ezt nem sűrűn érezte. Annyira tökéletes és nyugodt volt ez a pillanat. Senki sem zavarta meg őket, nem villogtak kamerák a képükbe. Orsival annyira más volt, mint az előző barátnőivel... szinte tökéletes. Neki mindenképp.

- Orsi – kezdte, majd megköszörülte torkát. A lány felemelte fejét, és Kellan szemébe nézett. – Az előbb azt mondtad, hogy... ha az emberek tudnák, hogy milyen kapcsolat van közöttünk... – Mikor a lány nem szólalt meg, feltette azt a kérdést, ami már igazán érdekelte. –Tulajdonképpen, milyen kapcsolatban is állunk?